Erdélyi református lelkipásztorok hivatásmegőrző és lelkigondozó szolgálata

Médiatár

A sikert legegyszerűbben talán úgy lehet leírni, hogy a terveink, vágyaink elérése, abba a célba  való megérkezés, amit kitűztünk magunk elé. A kudarc pedig az lehet, amikor ez a megérkezés nem történik meg, akár még annak ellenére sem, hogy úgy érezzük, mindent megtettünk érte. Biztosan mindannyian fel tudjuk idézni a “siker édes ízét”, amikor elértük azt, de a kudarc keserűsége is ismerős lehet a számunkra.

Sokféle siker létezik: szakmai, amikor végre megkapjuk az áhított pozíciót, vagy érzelmi, amikor úgy érezzük, megtaláltuk a társunkat. De lehet siker egy először egyedül bekötött cipő, vagy amikor egy baba életében először feláll. Az, ha bizonyos helyzetekben le tudjuk győzni önmagunkat, vagy épp ellenkezőleg: ha végre kiállni sikerül magunkért. Ez utóbbiak a külvilág számára kevésbé látványos sikerek, de ugyanazzal az érzéssel ajándékoznak meg, mint amikor pezsgők durrognak, konfetti hull az égből és gratulációkat fogadhatunk.

Mi a siker – neked?

Ahhoz, hogy a sikert valóban megéljük, fontos az önismeret, hiszen sokszor külső elvárások, minták hatására cselekszünk: azért leszünk orvosok, mert a család ezt várta el tőlünk, azért esszük meg a spenótot, mert különben a mama szomorú lesz.

Ilyen esetben sokszor nem értjük, mi az oka annak, hogy a megérkezés, beteljesedés érzése elmarad. Éppen emiatt fontos, hogy a sikert a saját mércénkhez mérjük, mert nem biztos, hogy ugyanazt jelenti számunkra, mint a külvilág számára.

Acsai Roland Nem mese című versét olvasva figyeljük meg, hogy milyen érzést kelt bennünk. Feltehetjük a kérdést, hogy a mesék női hőseinek hétköznapjai, a történet folytatása az “amíg meg nem haltak…” után sikerként, vagy kudarcként jelenik meg számunkra. Elgondolkodhatunk arról, hogy melyik mesehős életével tudunk azonosulni a Vége felirat előtt, és utána. Érdekes lehet megfigyelni, hogy a kettő azonos-e.

Megpróbálhatunk egy elképzelt folytatást írni a mesének, egy olyat, ami a vágyainkban szerepel, és egyet, ami a saját életünket jeleníti meg. Segít a saját fogalmaink szerinti sikeresség definiálásában, ha végignézzük a kettő közötti azonosságokat és a különbségeket. Mi az, amit sikerült elérnünk és megteremtenünk, és mi az, amit elengedtünk, vagy amiben kudarcot vallottunk?

kudarccal kapcsolatos érzéseinket is górcső alá vehetjük. Engedjük bele magunkat egy korábbi ilyen tapasztalatunkba, és vizsgáljuk meg közelebbről! Azzal is érdemes foglalkoznunk, hogy mikor élünk meg kudarcnak egy szituációt. Akkor is így érzünk, ha egy tudatos döntés következtében elengedjük a helyzetet? Tudunk-e más szemmel tekinteni rá?

Átkeretezni a kudarcot

Sokszor előfordul, hogy a történés pillanatában rossznak tűnő dologról később kiderül, hogy miért volt haszna az életünkben, mit tudtunk belőle profitálni. Egy ismerősöm elmesélte, hogy milyen hálás tud lenni így utólag a balesete miatt, aminek következtében több hétre gipszbe kényszerült. Sok mindent megtanult magáról, és olyan változásokat tudott teremteni az életében, aminek következtében most sokkal boldogabb.

Ezt a fajta átkeretezést írja le a Gyereknevelés dán módra című könyv. A mű a gyereknevelésen keresztül mutatja be, hogy mi jellemzi a dán életszemléletet, ami Dániát a világ egyik legboldogabb országává teszi. A könyvet nem csak szülőként érdemes elolvasni, bármilyen élethelyzetben világos, adaptálható gyakorlati tanácsokat találhatunk benne. Az egyik ilyen “recept” az átkeretezés.

Az átkeretezést gyakorolhatjuk múltbeli események, rossz élmények vizsgálatával, amiknek a jelenben érezhető hatásait vizsgálhatjuk: mit tanultunk belőle, min változtattunk a hatására és ez hogyan befolyásolta az életünket? Ha a múltban már tudunk átkeretezni, egyre közelebb hozhatjuk ezt a működést a jelen pillanathoz.

Az átkeretezés nem jelenti azt, hogy ne éljük meg, söpörjük a szőnyeg alá, vagy fojtsuk el a negatív érzéseinket. Sokkal inkább egy olyan tudatos szemléletmód, ami megtanít komplexitásában figyelni magunkat és a velünk történteket.

Lóci óriás lesz

Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című klasszikusa is nézőpont-váltó helyzetet ír le. Olvasás közben figyeljük meg az érzéseinket, amiket a vers kelt bennünk, ha a gyerek, és ha a felnőtt helyébe képzeljük magunkat a leírt szituációkban.

Játsszunk el a gondolattal, hogy a versbéli szereplők nem személyek, hanem a sikeres, illetve a kudarcot vallott énünk, és próbáljuk meg ezzel a fókusszal újra elolvasni a művet.

“És ijesztő volt odalentről,

hogy olyan nagyok a nagyok,

hogy mindent tudnak és erősek

s én gyönge és kicsi vagyok.”

Felidézhetjük, hogy mikor éreztük magunkat a “kicsi” és mikor a “nagy” helyében. Szabó Lőrinc több megoldást is kínál a helyzet feloldására. Először leguggol a kisfia mellé, aminek eredményeképpen a gyűlölet érzése bukkant a felszínre belőle:

“Negyedóra – és már gyülöltem

mindenkit, aki elnyomott.”

Aztán mást próbált:

“S magasra emeltem szegénykét,

hogy nagy, hogy óriás legyen.”

Siker és kudarc – csak nézőpont kérdése?

Ha a két szereplőre saját magunk sikeres és kudarcot vallott allegóriájaként tekintünk, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan tudunk a költő megoldásával élni és felemelni magunkhoz egy szituációt, ahelyett, hogy “leguggolnánk” hozzá.

A fenti három mű segíthet a siker és kudarc fogalmaink definiálásában, végiggondolhatjuk cselekedeteinket és a körülményeket, amik a szituációt az egyik, vagy éppen a másik végkimenetel irányába kormányozták. Az átkeretezés módszerét is kipróbálhatjuk: tegyünk fel egy másik szemüveget, amikor gondolatban újraéljük életünk eseményeit. Később ezt a szemüveget alkalmazhatjuk az adott pillanatban velünk történtekkel kapcsolatban is. Ki tudja, lehet, hogy az átkeretezés szűrőjén át szemlélve az is sikernek tűnik majd, amire korábban nem így gondoltunk.

*****************************************************************************************************************************************
Amikor elkezdtem összegyűjteni a gondolatokat ehhez a cikkhez, egyszer csak bevillant: vajon mi hívta életre az igényt, hogy erről a témáról egyáltalán szó legyen? Egy olyan világban, ami kiszolgál minket szabadon választható divattal, munkalehetőségekkel, életformákkal, miért van az, hogy épp a párkapcsolatunk megválasztásakor akadunk meg a döntésben? Minden mankót megragadunk, mint például az önsegítő polcok könyveit, vagy akár egy, a működésünket analizáló cikket, hogy az eszünkkel tudjunk elhatárolódni az érzelmeink viharától. De közben miért nem keresünk saját érzéseink megértéséhez is válaszokat?

Ez a cikk nem azért készült, hogy általa megtanuljuk diagnosztizálni az egyes személyiségzavarokat. Viszont segíthet abban, hogy saját magunk, és mások működését objektívebben tudjuk látni, ez által pedig akarjunk tenni valamit a változás útján, nem csak saját sérüléseink elkerüléséért, hanem azokért is, amiket másoknak okozhatnánk.

Értünk, nem érzünk

Állítólag minden korszaknak megvan a maga betegsége. Napjainkban a személyiségzavarok területe kezd a leginkább pezsgő témává válni. Vajon mit jelentenek a különböző típusok nevei, bennünket érint-e a probléma, és ami még ennél is fontosabb; a környezetünkben élőknél hogy vehetjük észre a jeleit? Elméleteket keresünk, mert félünk a gyakorlattól; hogy mennyire tudjuk kezelni ezt a modern világ által kitermelt legújabb problémát…

De első lépésben meg kellene állnunk és saját érzéseink felé fordulni az elméletek kusza hálójából. Mi az, ami belefér a saját, és mások viselkedésébe? Észrevesszük-e a kapott sebeken túl azokat, amiket mi adunk? Meddig férünk bele a normalitásba? Fontos kérdések ezek, viszont egyvalamit nem spórolhatunk meg azáltal, ha válaszokat találunk rájuk: a saját magunkon végzett munkát.

Kötelességünk csiszolni a lelkünket is, hiszen egy közösség tagjaként nem csak magunkért, hanem a körülöttünk élőkért is felelünk.  Első lépésként azt ajánlom tehát a kedves olvasónak, hogy saját működése felé tegyen egy nagy utazást, úgy képzelve el a lelkünk labirintusát, mint egy önmagába visszatérő ösvényt.

Új időknek régi dalai

Jött a vád, hogy a személyiségzavar is csak egy új kultusz, a pszichiáter és pszichológus társaság elvakult túlzása, egy bélyeg, amit ráhúznak a tömegre, hogy elkezdjük a terápiás lehetőségeket keresni. Azonban akár a világirodalom remekeit forgatva, akár a történelemben visszalapozva évszázadokra visszamenően felfedezhetjük a különböző mentális zavarok meglétét. Kreón király jelleme Szophoklész Antigoné című drámájában, Oscar Wilde Dorian Gray-je, Shakespeare Othello-ja csak néhány példa azokból a sérült, személyiségzavarokat megformáló karakterekből, melyek fel-felbukkantak már a remekművek oldalain.

Nem új keletű  felismerés tehát, hogy mindig is voltak olyan emberek, akik jellemükkel, személyiségükkel valahogy kilógtak az adott kultúra szokásrendjéből. Nem felkapott, új, divatos dologról van tehát szó, csupán valamiről, ami eddig is a szemünk előtt volt, csak nem olyan gyakoriságban és feltűnően, hogy könnyen észrevehettük volna.

Amíg a média sem hódított ekkora teret magának, mint napjainkban, többségükről nem is tudtunk. Manapság viszont, amikor divat kitenni a magánéletünket, gondolatainkat, sőt akár féltett titkainkat is az online kirakatba, könnyebben szemet szúr, ha valami vagy valaki kilóg a megszokottból.

Mi egyáltalán a személyiségzavar?

Ha megpróbálnám minél egyszerűbben, megragadhatóbban, kissé konyhanyelven összefoglalni, mit is jelent ez a fogalom, azt mondanám, hogy olyan viselkedésminták és gondolati működésmódok, megnyilvánulások összessége, amely jelentősen eltér az adott kultúra által elvártaktól. Értve ez alatt azt, ahogyan saját magát, a világot, és a külső eseményeket önmaga és mások számára értelmezi és felfogja valaki. Továbbá az érzelmi megnyilvánulásokat, amik kifejezésmódjukban, mértékükben, erősségükben, labilitásukban nem illeszkednek a körülményekhez.

Az is ide tartozik, hogy valaki hogyan működik a személyközi kapcsolataiban; munkahelyén, barátságaiban, családjában – eltér-e az átlagtól, illetve, hogy mennyire képes indulatait szabályozni. Ha a fent felsorolt dolgokat úgy képzeljük el, hogy egy csomagban vannak, és több is teljesül belőlük, akkor azt is fontos hozzátennünk, hogy tartósan fenn kell állniuk ahhoz, hogy személyiségzavarról beszélhessünk.

S most években gondolkodunk, nem hetekben, vagy napokban, serdülőkortól, és/vagy a viszonylag fiatal felnőttkortól kezdve. Nem más mentális zavarral magyarázhatóan, sem pszichoaktív szerhasználattal (például kábítószerekkel), sem általános egészségügyi állapotból eredő problémával (például koponyatrauma), vagy annak következményével.

Ezek felismerése objektíven a legkönnyebb; nem véletlen, hogy sokan ezért keresnek egy külső megfigyelő személyében szakembert, hogy segítsen felmérni, saját működésük megfelel-e a külvilág elvárásainak. Persze alapvetően nem járható út azért besétálni egy terápiába, hogy diagnózist kérjünk a pszichológustól. Először észre kell vennünk, kaptunk-e olyan visszajelzést – témánkhoz visszakanyarodva – például a párkapcsolatunkban, hogy igyekezetünk gyakran épp az ellenkező hatást kelti. Ilyenkor érdemes elgondolkodni, nem lehetséges-e, hogy a hogyannal, a kivitelezéssel van a baj, illetve ennek mélyebb okaival.

Mindennapi kapcsolati kríziseink

Miért kell minderről beszélni? Gyakorló pszichológusként azt látom, hogy sok család és párkapcsolat működését megkeseríti, ha hiányzik a felismerés. Az egyik félnek meggyőződése, hogy ő mindent jól csinál, esetleg mindketten így vélekednek, mégis, később csodálkoznak, amikor a közös gyereküknek pszichológusi ellátásra van szüksége, mert viselkedésproblémák garmadájával jelzi: valami nem működik a családban.

A fiatal szerelmes elsorolja, ő mi mindent tett meg hálátlan párjáért, aki eldobta őt, de nem veszi észre, hogy a választásai minduntalan olyan emberekre esnek, akivel hasonló forgatókönyvet ír le; rosszul választ.

Bárcsak létezne egy általános recept, vagy egy orvosság, amit beveszünk és megértjük, mit kell tenni ilyen esetben. „Személyiségzavar kisokos”, hogy felismerjük, mi hol tartunk… És a másik? És én hogy tudnám kianalizálni őt annak érdekében, hogy kevesebbet sérüljek? De ilyen leírás nincs,  és még ha lenne is, az se segítene az illetőn: a saját önismereti munkáját nem spórolhatja le senki.

A legtöbb, amit tehetünk az, hogy megfigyeljük elsősorban magunkat. Ha jellemezni kellene bennünket egy idegennek, mit mondana rólunk? Na és a párunk? Hogyan mutatna be minket? És a legjobb barátunk, az anyánk, a testvérünk – ők mit mondanának? Hogy látnánk ezt a sok mozaikból álló képet? Hogy működtünk előző kapcsolatainkban? Akkor miért lett vége – ám ezúttal a másik verziójából nézve? Mi mit csinálhattunk volna másképp? Ezek a kérdések nekünk maradnak és a négy falnak: le kell ülni, végig kell gondolni, és ha érzünk valami kiugrót, visszalapozni a leírás elejére.

Hogy jelenik meg ez a terápiában?

Diagnosztikai címkék, bélyegek nélkül, pszichológus szemmel nézve, próbálom közérthetően összeszedni, nagyjából hogy is néznek ki a személyiségzavarra utaló működések, párkapcsolatban – a terápiában.

Néha érkeznek olyan nők, akik nem értik, hogy miért nem lehetnek elegendőek a társuknak, aki rendszeresen megcsalja, becsapja őket, párhuzamosan akár több kapcsolatot tartva fenn. Sosem érzik biztonságban magukat a másik mellett, legtöbbször áldozatok, de néha rákontráznak a társukra, egyfajta “szado-mazo” működést tartva fenn, s nem képesek elfogadni, hogy a bocsánatkérés csak egy időre szól. Itt mindkét fél szempontjából elgondolkodtató a mögöttes működés.

Gyakori még a súlyos féltékenységtől szenvedők esete, ahol szintén a társ jön el terápiába, lopva, segítséget kérve, hátha van olyan biztos módszer, amivel meg lehetne győzni a partnerét, hogy nem forralnak terveket ellene. Nehéz elfogadniuk, hogy a másik jelenléte nélkül lehetetlen a változás, hiszen ő az, aki teljes bizalmatlanságban él.

Aki emlékszik a Terápia című sorozat harmadik évadának Zsolt nevű karakterére, az fel tudja idézni, hogy ott nyíltan kimondták; Rita nevű párja borderline személyiségzavarban szenvedett. Ezért történt, hogy folyamatos lelki szenvedését a bőrébe vésett sebekkel ellensúlyozta, hogy néha majomszeretettel imádta, máskor bosszantotta, próbára tette a férfit, féltékenységi jeleneteket rendezett vagy fizikailag bántalmazta. Ez is egy létező probléma, s ilyen esetben gyakrabban érkezik az áldozat szerepében lévő a terápiába, nagyon erős önbecsülési sérülésekkel, mert nem érti, hogy miért bántak így vele, amikor ő mindenben próbált megfelelni társa aktuális elvárásainak. Volt egyszer egy ilyen páciensem, akivel hosszú idő volt, mire sikerült megdolgozni a kapcsolatból származó bűntudati sebeket. Meggyőződése volt, hogy azért bánt vele így a másik, mert ő nem szerethető.

Gyakoriak még az olyan problémákkal jelentkező nők, akik folyamatos figyelemre, nőiességük megerősítésére vágynak, de a párkapcsolatban nem tudnak a társ feladathoz idomulni, felnőni. Meglepődnek, amikor minden csábítás ellenére is egyedül maradnak vagy boldogtalanul egy működésképtelen, szexuálisan alulfűtött kapcsolatban rekednek.

Ritkán betéved egy-egy társfüggő is, aki retteg attól, hogy egyedül kellene boldogulnia az életben. Az a szomorú, hogy inkább bántalmazó kapcsolatban is bennrekednek, csak ne kelljen megkockáztatni az ellenkezőjét. Ők gyakran árnyékok lesznek egy domináns másik fél mellett, megelégszenek a második szerepével.

Amivel még gyakran találkozni, hogy mindent elér az illető, amire valaha vágyott, de mégsem tud boldog lenni. Képtelen felelni arra a kérdésre, hogy mikor érezte magát utoljára felszabadultan. Élete fő színtere a munka; innen nyeri értékességtudatát. Párkapcsolat többnyire nincs, mert nem fér bele az önmaga számára felállított szoros napirendbe. Ha mégis van, csak pislákol benne a szenvedély, mert a kötelességeknek rendelte alá életét, s közben nem vette észre, hogy elmagányosodott.

A sokat emlegetett nárcizmus

A mostanság felkapott, a média által újra és újra előhúzott nárcisztikus személyiségzavart sem hagyhatjuk ki a felsorolásból.

Mivel egyre több cikk és önsegítő könyv jelenik meg erről a témáról, hiteles és kevésbé elfogadható forrásokból egyaránt, sokan meggyőzik magukat, hogy ezek elolvasásával már készek rá, hogy felismerjék az erre utaló diagnosztikai jegyeket. Szabadon mutatnak ujjal a párjukra, mondván, hogy neki ez a baja, rajta kell segíteni, de a legritkább eset, hogy saját működésükben is elmélyüljenek: ők vajon miért választottak ilyen párt?

Volt egyszer egy férfi páciens jelölt, aki aztán sosem érkezett meg igazán a terápiába. Ő látott egy előadást a nárcisztikus személyiségzavarról, s mivel a párja gyakran vágta a fejéhez, hogy ő is ebben szenved, eljött megkérdezni, hogy tényleg így van-e. Az önismereti munkát azonban nem vállalta, diagnosztizáló eszközt keresett, nem segítséget, változási gócot.

A valóban nárcisztikusak többségben gyakran akkor érkeznek terápiára, amikor véget ér a párkapcsolat és egyedül maradnak. Ilyenkor kell szembesülni vele, hogy minden nagyszerűségérzetük ellenére mégiscsak elhagyhatóak lettek; megroppan az önbecsülés. Ilyenkor kell a megerősítés, hogy ugye, hogy a másik hibázott? Vagy: ugye nem az én hibám? A másik fél hibáztatása által tulajdonképpen elkerülik, hogy saját magukba kelljen nézni. Gyakran kiderül, hogy a pár mindkét tagjánál személyiségzavar áll fenn.Csak az a szomorú, hogy a nárcisztikus személyiségzavar tud a legerősebben beolvadni a tömegbe. Manapság nem jár elmarasztalás a saját személyünk reklámozásáért, sőt, a kamaszok közt már a beilleszkedés fontos feltétele. Aki igazán szociális ember akar lenni, annak be kell állnia a sorba, és meg kell mutatni magát. Nem díjazzák annyira a szerénykedést, az introverziót, a másik végleten pedig a dicsekvést önbizalomként legalizálják. Közben elcsúsznak a határok, és már nehéz megállapítani: meddig fér bele mindez a normalitásba?

Mit lehet tenni?

Ha a felsorolt jellemzők, működésmódok közül találunk olyat, amivel mi magunk is tudunk azonosulni, akkor érdemes megállni egy pillanatra és végiggondolni, hogyan is működünk. A múlt sebeinek feldolgozásához, a jövő problémáinak kivédéséhez a legelső lépés mindig a felismerés. Mi az, ami igaz ránk mindebből? Okoz-e szenvedést nekünk, ahogyan élünk, vagy ha számunkra nem is, de környezetünknek? Ami még nagyon hasznos lehet, ha transzgenerációs szinten visszagondolunk: szüleink, nagyszüleink hogyan éltek, milyen kapcsolati minta szerint működtek? Látunk-e benne hasonlóságot azzal, ahogyan mi a társunkhoz viszonyulunk? Van-e olyan kapcsolati működésünk, amit ismételünk?

Nagyon nehéz és bátor dolog az önismeret, mert azzal is szembesülnünk kell, amire nem vagyunk büszkék, s legszívesebben saját magunk elől is elrejtenénk. De sajnos mindenképpen szükséges lépés, hogy mások tükrében is meglássuk magunkat, mert csak ez által indulhatunk el egy jobb jövő felé.

*******************************************************************************************************************************************
Az adventi időszaknak elvileg arról kellene szólnia, hogy testben-lélekben felkészüljünk a közelgő ünnepre. Elvileg. Az adventi naptár kis ablakai mögött azonban szinte minden nap ott lapul valami, amitől a plafonig ugrik a vérnoymásunk: a takarítás, a bevásárlás, az ünnep megtervezése, az év végi hajrá a munkában… Egyszóval: stressz. Ilyenkor tehát különösen, de tulajdonképpen az év minden napján fontos lenne, hogy időt szánjunk rá, foglalkozzunk a kezelésével. Arról, miért és hogyan tegyük mindezt, Dr. Bikfalvi Réka egészségfejlesztő szakpszichológust, a Lélekkel az Egészségért Alapítvány vezetőjét kérdeztük.

 

Lépten-nyomon rengeteget hallhatunk arról, milyen fontos lenne elkerülnünk, de legalábbis csökkentenünk a stresszt. Mi állhat annak a hátterében, hogy ez mára ekkora problémává nőtte ki magát?

Ma már közhelynek számít, ha kimondjuk, de igaz: felgyorsult a világ. A munkában, a feladatainkban mindenek felett a hatékonyságra törekszünk, szeretnénk mindent a lehető leggyorsabban elvégezni, akár egyszerre több dolgot is. Ezért azokon az időkön spórolunk, amiket nem érzünk hatékonynak, a pufferidőkön, amik ahhoz lennének szükségesek, hogy feldolgozhassuk, ami az elmúlt órákban történt, és felkészülhessünk a következő, előttünk álló feladatra. Ez a sebesség nem „emberi”, nem alkalmazkodik ahhoz a tempóhoz, amivel optimálisan működnénk: ami figyelembe venné, hogy van egy átlagosan másfél órás figyelmi ciklusunk, vagy ami engedélyezne fél-fél óra szünetet, akár a naptárunkba is felírva.

Ehhez az embertelen tempóhoz hozzájárul az is, hogy a stresszkezeléssel szinte egyáltalán nem foglalkozunk. Ahhoz, hogy legyen egyfajta kultúrája, már az iskolákban el kellene kezdeni figyelmet fordítani a stresszel való megküzdésre. Nagyon fontos lenne az is, hogy a gyerekek otthon is lássanak valamiféle szülői mintát, hogy anya és apa hogyan nyugszanak meg, hogyan állnak át egy másfajta tempóra.

Milyen jelei lehetnek annak, hogy ideje változtatnunk a tempón, és jobban figyelnünk a stressz kezelésére?

Ezek a figyelmeztető jelek négy fronton is megjelenhetnek az életünkben. Ami talán a legtöbbünknek ismerős lehet, a stressz érzelmi oldala: a szorongás, idegesség, és a kulcsszó, a feszültség magas szintje. Ez a feszültség, a stressz nyomot hagyhat a kapcsolatainkon is.

Szintén nagyon gyakoriak a stressz okozta testi tünetek, például – ahogy a magyar nyelv nagyon szépen mondja – a „gyomorideg”, illetve a különböző izomfeszülések, a vállban, a hátizmainkban.

És nem szabad megfeledkeznünk a gondolati oldalról sem: amikor képtelenek vagyunk kikapcsolni, hétvégén, a szabadságunk alatt is csak a feladataink, a munka jár az eszünkben. Ide tartoznak a különböző alvászavarok is. Az alvászavar nem csupán annyit jelent, hogy valaki nehezen alszik el, hiszen sokakkal előfordul, hogy annyira fáradtak estére, hogy csak leteszik a fejüket, és már alszanak is. Ám az is kérdés, mennyire pihentető számukra az éjszakai alvás, mennyire ébrednek fáradtan reggel – a stressz ugyanis az éjszakai pihenésünkre is rányomhatja a bélyegét.

Biztos vagyok benne, hogy mostanra sokan magukra ismertek a tünetekben, úgyhogy adja magát a kérdés: mit tehetünk a stresszkezelés érdekében? Van olyan módszer, ami annak is segíthet, aki esetleg csak most kezd foglalkozni ezzel a problémával?

Van egy nagyon jó hírem mindenki számára: mindannyian birtokában vagyunk egy nagyon hatékony stresszkezelő módszernek, amire bárki képes, hiszen velünk születik. Ez nem más, mint a légzés, azon belül is a többször egymás utáni, hosszú-hosszú kilégzés. Próbáljuk ki, hogy egy belégzés után 15-30 másodpercig csak fújjuk kifelé a levegőt, akár három-öt alkalommal ismételve! A légzés mellett rengeteget segíthet még az izmok megfeszítése, majd ellazítása, azaz az úgynevezett progresszív relaxációs módszer.

mindfulness-t is említhetném, ám ott rendszeres gyakorlással lehet igazán jó eredményt elérni, ezért inkább hosszú távon lehet hasznos. És ha már szóba kerültek a hosszú távú módszerek, a pihenés, a minőségi idő tudatos megtervezése is közéjük tartozik. Végül, de nem utolsósorban: mindig lehet segítséget kérni, még akkor is, ha nem szeretnénk rögtön szakemberhez fordulni. A segítség ugyanis akár az is lehet, hogy megkérjük a szomszédunkat, hozza el a gyerekeket az oviból, hogy nekünk eggyel kevesebb dolgot kelljen elintéznünk.

Mit javasolnál azoknak, akik már viszonylag jól kezelik a stresszt a különböző módszerek segítségével, de szeretnék valahogy a barátaikat, szeretteiket is támogatni?

A legfontosabb az, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy azokban a helyzetekben, amikor a másik feszült, nekünk kell nyugodtnak maradni. Ez nem azt jelenti, hogy kötelesek vagyunk csendben tűrni, ahogy ránkzúdítja az összes feszültségét, kiabál és veszekszik, sőt. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk az, ha visszatükrözzük a másik érzéseit, és időt adunk neki, hogy megnyugodhasson. Mondhatjuk azt: „Látom, hogy most feszült vagy, megértem, hogy valami felzaklatott, térjünk inkább vissza erre később, mert nekem nagyon kellemetlen, ha ilyen indulatos vagy”. Ezt – nyilván a megfelelő kommunikációs formákat alkalmazva – a családtagjaink, barátaink, kollégáink, de még a főnökünk esetében is megpróbálhatjuk.

Tudnunk kell: az, hogy megnyugtassuk a másikat, nem a mi feladatunk. Nyitottnak, empatikusnak maradni viszont igen.

Elmondhatjuk, hogy aggódunk érte, de legyünk óvatosak a kéretlen tanácsokkal is, ne kezdjük hosszan fejtegetni, hogyan oldotta meg a mi összes stresszel kapcsolatos problémánkat a jóga vagy a meditáció. A legjobb, ha megkérdezzük őt magát, szívesen hallaná-e a véleményünket, tapasztalatainkat azzal kapcsolatban, mi segíthet, mi az, ami számunkra már bevált.

Mi az, amit szerinted mindenkinek szem előtt kell tartania a stresszel és a kezelésével kapcsolatban?

Sokakban él egy olyan kép a stresszkezelésről, hogy az egyfajta időrabló, ami mellett semmi mással nem tudunk foglalkozni. Ez nem igaz, hiszen a stressz, a tünetei, következményei sokkal több időnket emésztik fel, mint az, ha megtanuljuk kezelni. Ha egy találkozó előtt mindenki feszült, ideges, sokkal jobban megéri rászánni negyedórát az időnkből, hogy kicsit ventilláljunk, beszélgessünk, mint rögtön belevágni a munkába – sokkal hatékonyabbak leszünk így a fennmaradó percekben.

Amit emellett mindig el szoktam mondani, az az, hogy a stresszkezelés nem egyenlő a problémamegoldással. Önmagunkat megnyugtatni, a feszültséget csökkenteni ugyanis akkor is nagyon fontos, ha magát a stresszt kiváltó problémát még, vagy egyáltalán nem tudjuk megoldani – gondoljunk csak egy szakításra, halálesetre. A feszültség csökkentése mindig a nulladik lépés kell, hogy legyen ahhoz, hogy elkezdhessünk a következővel foglalkozni.

**************************************************************************************************************************************************
Hogyan lehetne meditációval megreformálni az egészségügyet? Miért zárkóznak el ettől a módszertől az orvosok, és miért figyeltek fel rá a vállalkozások? Milyen tudományos alapokon nyugszik a meditáció, a mindfulness, a relaxáció, az autogén tréning és az imaginatív szimbólumterápia? És egyáltalán, mi a különbség ezek között a módszerek között? Márky Ádámmal, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület Pszichokardiológiai és Neuroimmunológiai Munkacsoportjának alapító tagjával, a Center for Mindful Leadership nevű vállalkozás alapítójával beszélgettünk (annyira hosszan, hogy az interjút két részletben közöljük, az előző részt itt találjátok).

medi

A TEDxYouthBudapest Konferencián tartott előadásodban azt állítottad, hogy a meditáció boldogabbá, teljesebbé teszi az életet. Hogyan hat ez a csodaszer?

A meditáció nem úgy hat, mint egy orvosság. Az a trükkje, és az benne a szép – meg a nehéz is egyszerre – hogy nem egy bogyóról van szó, amit beveszel, és egy csapásra megváltozik minden. A meditáció jótékony hatása abban tükröződik, hogy beépítesz egyfajta rendszerességet az életedbe.

Ha minden nap szánsz magadra 10 percet, akkor a meditáció, akár egy vízbe dobott kavics, elkezd hatni az életed több területére.

Hogy lehet rendszeressé tenni?

El lehet kezdeni akár önállóan, otthon is. Rengeteg alkalmazás van, ilyen például a Headspace, amelyet egyébként az az Andy Puddicombe fejlesztett, akinek a mindfulnessről szoló TED előadása az egyik legnézetebb TED talk az egész világon. Visszatérve: a rendszeresség nagyon fontos, napi 10 perc bőven elég. De a hatékonyságot persze jelentősen megnöveli, ha valaki egy képzés formájában sajátítja el a technikákat.

Hol van erre lehetőség?

Ha valaki tudományosan megalapozott, pszichológusok illetve orvosok által oktatott relaxációt, meditációt szeretne tanulni csoportosan, akkor a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület képzéseit, esetleg az MBSR tanfolyamait keresse. Ha egyéni terápiaként szeretné megtanulni, akkor olyan orvost vagy pszichológust keressen fel, aki elvégezte a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület 5 és fél éves módszerspecifikus képzését.

Segíts, kérlek nekünk és az olvasóinak eligazodni a fogalmak és módszerek útvesztőjében. Szimbólumterápia, mindfulness, meditáció, relaxáció, autogén tréning, imagináció… Kezdünk összezavarodni.

A mindfulness egy állapot, a tudatos jelenlét állapota, amikor képesek vagyunk egy valamire odairányítani a figyelmünket és azt ott is tudjuk tartani. A meditáció egy olyan gyakorlat, amikor a gondolatainkat egy valamire összpontosítjuk, ami lehet a légzésünk, egy mantra vagy akár az óra kattogása. A meditációval lehet legkönnyebben elérni a mindful állapotot. A relaxáció, az bármilyen olyan tevékenység, amit azért csinálok, mert jól esik és nem azért, mert kell. Az autogén tréning vagy az úgynevezett mindfulness based stress reduction (MBSR) olyan relaxációs eljárások, melyeket arra találtak ki, hogy a nyugati ember eljuthasson egy olyan meditatív állapotba, amikor a szervezete egészségesen működik és feltöltődik.

A szimbólumterápia egy magyar pszichoterápiás módszer, melyet Dr. Koronkai BertalanDr. Csirszka János és Dr. Szőnyi Magda alkottak meg, és amely módszer a belső képeinkkel való munkát jelenti terápiás, illetve önismereti jelleggel. Nemrég egyébként mi is írtunk egy alapos összefoglalót ezekről a módszerekről, ha valakit még részletesebben érdekel a téma, érdemes azt is elolvasni.

És mi a helyzet a hipnózissal? Miben különbözik – ha különbözik egyáltalán – a hipnotizált és a meditatív állapot, vagy egy hipnoterápia és egy szimbólumterápia? A tudatalattit „piszkáljuk meg” így is, úgy is, nem?

A hipnózis és a meditáció közötti nagyon nagy különbség, hogy a hipnózis mindig vezetett, szemben a meditációval. Ez azért fontos, mert

hatalmas különbség van a között, amikor a magad erejéből változol, ahhoz képest, amikor valaki segít megváltoztatni téged.

Utóbbi esetben gyakran csak egy tünetváltás a kezelés eredménye, az eredeti probléma megszűnik ugyan, de a helyére másik jön. Ezt egyébként éppen egy hipnoterapeuta, egy bizonyos Johannes Heinrich Schultz figyelte meg, és ezt a tapasztalatot felhasználva alkotta meg az autogén tréning módszerét. Ha szimbolikusan akarnám megfogalmazni: a tudatalattid legeslegmélyén lévő manó csak akkor hiszi el, hogy Te magad képes vagy megváltozni és elérni bármit, ha a Te saját hangodat hallja és nem másét. Ellenkező esetben azt gondolja, hogy szép-szép ez a változás, de nem te hoztad létre, annyira azért nem vagy erős….

A társadalom állapotát jól reprezentálja az a közeg, nevezetesen az egészségügy, ahol neked mentősként, orvostanhallgatóként azért már volt szerencséd megfordulni. Ha valahol, akkor ezen a területen óriási szükség lenne a meditáció módszerére és annak jótékony hatásaira, nem?

Nehéz ügy ez. Összetett a probléma. Az egészségügyben dolgozók annyi és akkora pszichés terhelésnek vannak kitéve, olyan dolgokat látunk, ami abszolút megviseli az embert. Egy idő után óhatatlanul kiégsz.

A legtöbb orvos és mentős nem véletlen, hogy elzárkózik, falakat épít. Pokróc doktorok vannak, akik a sok stressz és trauma okozta feszültséget nem tudják hol kiereszteni. A társadalom meg úgy van vele, hogy az orvos gyógyítsa meg magát.

doki2

Ha például kimegyünk a rendőrökkel és a tűzoltókkal egy halálos a balesethez, akkor a rendőrök meg a tűzoltók visszamennek a központjukba, és beszélgetnek a csapatpszichológussal, mi meg megyünk rögtön onnan szülést vezetni.

A relaxáció és a meditáció módszerével ezen a területen is rengeteget lehetne változtatni. Többször felajánlottam már, hogy tartunk képzést a mentősöknek, de egyelőre az OMSZ még nem ugrott rá a lehetőségre. Azért remény van: a héten indítok két autogén tréning csoportot medikusoknak.

És mi a helyzet a betegekkel? Ki lehet jelenteni, hogy a hagyományos orvosi megoldásokkal szemben a meditáció és a relaxáció hatékonyabb eszköz?

A meditáció kutatásával az a baj, hogy nagyon nehéz számszerűsíteni. A gyógyszerekről készülő tanulmányoknál nincs olyan sok lehetőség: beveszed, vagy nem veszed be, vagy hat az adott receptoron vagy nem, vagy okoz mellékhatást vagy nem. Nincs sok lehetséges kimenetele a változóknak, szemben a meditációval és a relaxációval, ahol rengeteg van.

Nehéz standardizálni, hogy mi a jó meditáció. Hogyan csinálod, hányszor stb. Ezért általában a meditációról szóló tudományos cikkeknek az a konklúziója, hogy a meditáció meg a relaxáció a nagyon előnyösen hat a szervezetre és jól működik, de szükség van nagyobb beteganyaggal végzett még precízebb vizsgálatokra, hogy megtudjuk, pontosan hogyan is hat.

A kínaiaknak elég az, hogy több ezer év tapasztalat alapján a meditáció segít megőrizni az egészségüket, nekünk ahhoz, hogy ezt el tudjuk hinni, tudnunk kell, hogy milyen módon működik.

Ami nehézkes, mert mint azt már említettem, a meditáció nem egy receptoron ható, fix támadáspontú gyógyszer. És talán az sem mellékes, hogy a tudományos cikkek egy részét azért általában gyógyszercégek finanszírozzák. A meditáció kutatására ezért már pénzt szerezni sem olyan egyszerű, mert ez egy olyan tudás, amit ha egyszer elsajátítasz, akkor sok esetben meg tudod magad gyógyítani, nincs szükséged gyógyszerre.

Jól értjük, hogy a Pszichokardiológiai és Neuroimmunológiai Munkacsoportban ezen a technikás pályán lavíroztok, és azon dolgoztok, hogy a nehézségek ellenére egyszer elfogadják ezt a módszert, mint gyógyításra alkalmas eszközt? Egyáltalán mit jelentenek a gyakorlatban – ha létezik ilyen egyáltalán – ezek a fogalmak?

A pszicho-neuro-immunológia egy nagyon új tudományág, ami egyrészt a kutatók meg a tudós világ azon felvetéséből indul ki, hogy a XXI. század az az immunológia évszázada. Ez alatt nagyjából azt kell érteni, hogy mostanra mindenki egységesen elfogadta, hogy a betegségeket valamilyen szinten az immunrendszer túlműködése, vagy alulműködése okozza.

Eközben a WHO szerint a XXI. század a szorongás évszázada, ami azért fontos, mert az immunrendszer megfelelő működése szempontjából – ahogy azt már számos kutatás bizonyította – ez egy nagyon meghatározó tényező. Az immunrendszer és az idegrendszer nagyon szorosan összefügg, és a kettő közötti kapcsolatot vizsgálja a pszicho-neuro-immunológia. A szív- és érrendszeri betegségeknek ugyancsak immunológiai eredetű hátterük van, a legfrissebb kutatások alapján.

Így jön képbe a pszichokardiológia?

Igen, ez a Magyarországon ma még elég ismeretlen tudományterület a depresszió, a szorongás és a pszichoszociális stressz kapcsolatát vizsgálja a szívbetegségek kialakulásában. Erre elég nagy szükség is van, mivel a jól ismert szív és érrendszeri kockázati tényezők közül, mint például az elhízás, a magas koleszterinszint, a mozgásszegény életmód, a magas vérnyomás vagy a dohányzás mellett ma már a kardiológusok is egyetértenek abban, hogy a stressz is hasonlóan fontos rizikó tényező. Csak miközben az előzőekre van alternatíva, illetve kezelési lehetőség, addig az utóbbira a magyar orvos általában azt tanácsolja, hogy kerülje a stresszt…

stre

Vagy meditáljanak és relaxáljanak…

Igen, egy német, ausztrál, vagy amerikai orvos biztosan ezt tanácsolná, de nálunk sajnos még nem ez a helyzet. Tőlünk nyugatabbra viszont már rájöttek arra, hogy a stresszel valamit kezdeni kell. Ott felismerték, hogy a relaxáció és a meditáció erre egy tök jó módszer. Ez, megjegyzem, nem volt teljesen új keletű felismerés, ugyanis már 1986-ban publikáltak olyan cikket Ausztráliában, amelyben arról volt szó, hogy a kardio-vaszkuláris betegségek gyógyításának a kulcsa az, hogy a pszichológus meg az orvos mennyire tud szorosan együttműködni.

Elkezdtek tehát pszichokardiológiai osztályokat létrehozni, és most már ott tartanak, hogy Göttingenben, Freiburgban, Heidelbergben, vagyis

a nagyobb német egyetemi városokban vannak pszichokardiológiai osztályok, ahol ezekkel a módszerekkel próbálják megelőzni és kezelni a szív- és érrendszeri megbetegedéseket. Ott az állam már felismerte, hogy a meditáció és a relaxáció nemcsak hatékony, de egy rendkívül költséghatékony módszer. Sokkal olcsóbb ugyanis megtanítani az embereket relaxálni, mint utána kifizetni a műtétjüket.

Jó az orvosoknak is, mert csökken a terhelés, jó a betegnek, mert elsajátít egy módszert, amely a gyógyulása mellett az élet más területein is segíti.

Hogy kell ezt a gyakorlatban elképzelni?

Legyen szó frissen diagnosztizált magasvérnyomás-betegségről, vagy az első infarktuson átesett beteg rehabilitációjáról, mindig van a kezelés és a rehabilitáció folyamatában egy olyan szakember is, aki segít adott esetben elengedni a rendellenességet okozó haragot, szorongást.

Ezek a szakemberek természetesen nem mindig relaxációs technikákkal dolgoznak, sok esetben másfajta pszichoterápiás módszert alkalmaznak, de tény, hogy a relaxáció és a meditáció is nagyon hatékony és bevált eszköz: megszámlálhatatlan kutatás bizonyítja – a szívritmustól kezdve a vérnyomáson át – a szív- és érrendszeri betegségek kialakulásában meghatározó élettani folyamatokra gyakorolt kedvező hatását.

Mi kell ahhoz, hogy ez Magyarországon is működjön?

Addig, amíg a kórházak és az ott dolgozó orvosok nem motiváltak abban, hogy a gyógyszerek helyett ezeket a módszereket alkalmazzák, addig ez nem fog változni.

Az állam feladata, és nem mellesleg jól felfogott érdeke lenne ebbe talán kicsit jobban beavatkozni, de addig, amíg ennyire érdektelenek ezek iránt a módszerek iránt, a helyzet nem valószínű, hogy változni fog. Pedig ez a változás, ha valahol, nálunk különösen sürgető lenne: a halálesetek 50%-át valamilyen szívbetegség okozza, a szívbetegségek kialakulásában pedig nagy szerepet játszik a stressz és a depresszió.

Nálunk a szív- és érrendszeri megbetegedések aránya és a depresszióval küzdők száma is nagyon magas, miközben bizonyos statisztikák szerint a depressziósok 50%-a lesz szívbeteg, a szívbetegek 40%-a pedig depressziós.

Ördögi kör ez… Hogy lehetne mégis valahogy kievickélni belőle?

A Munkacsoporttal eredetileg az volt a célunk, és az elképzelésünk, hogy – a külföldi jó gyakorlatot követve – kórházakkal meg egyetemekkel összefogva együttműködünk és létrehozunk ilyen pszicho-kardiológiai osztályokat.

Magyarországon ez több szempontból is nehéz, és akadályokba ütközik. Ennek egyik oka a pénz, vagyis annak hiánya, a másik meg az, hogy az orvosok nem valami támogatóan állnak ehhez a kérdéshez. Úgy is fogalmazhatnék, hogy elhatárolódnak az ilyen típusú megoldásoktól, és nem állnak szóba olyanokkal, akik nem orvosok. Ha pszichológus vagy, egész egyszerűen nem vesznek komolyan.

Arról nem is szólva, hogy azért a meditáció és a relaxáció egy olyan módszer, amely megváltoztatja a gondolkodást, és segít önállósodni. Ez sajnos nem cél manapság.

Maradt a for-profit szféra, ott nagyobb a nyitottság?

Igen, a fentieket figyelembe véve bizonyos szempontból egyfajta kényszerhelyzet volt, hogy a vállalkozások felé fordultunk, de a döntésben az előttünk járó, nagyon imponáló nemzetközi példák is szerepet játszottak. Ott már rájöttek arra, hogy a meditációval nagyon jól lehet a teljesítményt fokozni. A meditálj, mert egészséges leszel üzenetre, sajnos nem nagyon figyelnek az emberek, viszont arra, hogy meditálj, mert jobb lesz tőle a teljesítményed és az alkalmazott teljesítménye is, már annál inkább.

Ott tartunk, hogy már a nyugalom jelképeként is értelmezhető meditációt is fel kell áldoznunk a hatékonyság – ha úgy tetszik a kapitalizmus – oltárán?

Nem erről van szó, a két dolog nem zárja ki egymást. A teljesítményed azáltal javul, hogy egészségesen működsz: kiegyensúlyozottabb leszel, jobban tudod priorizálni a dolgokat, minden nap kapsz egy kis teret, amikor jobban tudsz figyelni magadra. Tehát ezeknek a dolgoknak az eredőjeként növekszik a teljesítményed, plusz, amolyan bónuszként egészségesebb is leszel. Magyarországon úgy tűnik, erre inkább van fizetőképes kereslet a cégek, vállalkozások részéről, szemben az egészségüggyel vagy az oktatással. Terveink szerint az így realizálódó bevételt társadalmi kampányokba szeretnénk visszaforgatni, amelyek talán segíthetnek elérni, hogy előbb-utóbb ezeken a területén is komolyan vegyék a módszert.

*************************************************************************************************************************************

Egorugalmasság és egokontroll – a személyiség neoanalitikus perspektívái

A pszichoanalízis megszületését követő évtizedekben számos új, belőle táplálkozó irányzat jelent meg a pszichológián belül, melyeket neoanalitikus irányzatoknak nevezünk. Többek között az énpszichológia is ide tartozik. Miben tér el az énpszichológia a klasszikus pszichoanalízistól? Hogyan közelíti meg a pszichét? Milyenek az alulkontrolláló és a túlkontrolláló személyek? Cikkünkből kiderül.

Sok, a korábbi években munkálkodó és napjainkban is elismert szakemberek – nem csak pszichológusok – úgy gondolkoznak Freudról és az ő munkásságáról, mint az emberiség életének egy új „fejezetéről”. A pszichológia tudományán belül sokak szerint Freud óta beszélhetünk pszichoterápiáról. Mindemellett fontos tudni, hogy a XX. és a XXI. század számos új elmélete a pszichoanalízis meglátásait gondolta tovább. Ezen szemléletek közé sorolhatjuk az énpszichológiát is, amely olyan pszichodinamikai keretet nyújt, amelyben az énműködés kitüntetettebb szerepet kap, mint Freud elméletében.

Az énpszichológia alapelvei

Az énpszichológia szemszögéből tekintve, az énünk részt vesz abban a kiemelkedő alkalmazkodási folyamatban, amelynek során egyre jobban beilleszkedünk a világba. E felfogás szerint

az alkalmazkodás és az azt végrehajtó tudatos folyamatok sokkal fontosabbak, mint a tudattalan viselkedés.

A neoanalitikus megközelítés és a klasszikus pszichoanalízisnek ez a legfőbb különbsége.

Heinz Hartmann, az énpszichológia jelentős elméletalkotója úgy gondolta, hogy a viselkedés végső célja a környezethez való alkalmazkodás. Több szintű adaptációról beszélhetünk. Fizikai szinten meg kell tanulni a testünket úgy működtetni, hogy oda jussunk el, ahová akarunk, és véghez tudjuk vinni, amit elképzeltünk. Pszichológiai szinten meg kell tanulnunk ösztönkésztetéseink ellenőrzését, módosítását és a kívánt, megfelelő cselekvésekben való levezetését. Hartmann Freuddal egyetértett abban, hogy a

szexuális és az agresszív energiák képezik az emberi viselkedés alapját.

Egokontroll és egorugalmasság

Fontos leszögezni, hogy a sikeres alkalmazkodásnak bizonyos szintű rugalmassággal is rendelkeznie kell, vagyis tisztában kell vele legyünk, mikor kell magunkat visszafogni, és mikor viselkedhetünk szabadabban. Az én egyik ehhez kapcsolódó funkcióját egokontrollnak nevezzük. Ez a fogalom arra utal, hogy a személy általánosságban mennyire hajlamos meggátolni ösztönkésztetéseinek kifejeződését. Ennek a funkciónak az egyik végletét az alulkontrollálók alkotják. Ők nem tudják elhalasztani a kielégülést, ennél fogva vágyaikat és érzéseiket azonnal kifejezésre juttatják. Az ilyen embereknek általában könnyen elterelődik a figyelmük, állandóan új dolgokat keresnek, nonkonformok, átlépik a konvenciókat, és jól tűrik a következetlenséget. A másik végletet a túlkontrollálók alkotják. Azokat a személyeket soroljuk ide, akik állandóan késleltetik a kielégülést, gátolják cselekedeteiket és érzéseiket. Az ilyen emberek inkább konformisták, mintsem felfedezők, legtöbbször szűk és nehezen változó az érdeklődési körük. A dimenzió közepén pedig azok a személyek helyezkednek el, akik ugyan gátolják és szabályozzák késztetéseiket, de azt nem viszik túlzásba.

Az énfunkciók másik fontos jellemzője az egorugalmasság. Ez a képesség teszi lehetővé az egokontroll mértékének módosítását, bármelyik irányba, az adott helyzetnek megfelelően. Az alacsony egorugalmassággal jellemezhető személy nem képes kitörni abból a keretből, ahogyan általában szemléli a világot. A nagy egorugalmassággal rendelkező személyek jól és kreatívan alkalmazkodnak a változó körülményekhez. Az egorugalmasság kutatásával foglalkozó elismert szakemberek, Block és Kremen szerint a rugalmas egóval rendelkező személy célja, hogy „annyira legyen alulkontrollált, amennyire lehet, és annyira túlkontrollált, amennyire szükséges”.

 

***********************************************************************

Egy kicsit mi is meghalunk a távozó szeretteinkkel együtt

A gyászfolyamatot senki sem tudja megúszni, mindnyájan átesünk rajta életünk folyamán többször is. Elfelejteni egy szerettünket, aki meghalt, lehetetlen, de együtt kell élnünk a hiányával. Ha beleszakad a szívünk, akkor is.

Haldoklik egy barátom anyukája, rohamosan veszíti el az emlékeit, már nem tud felkelni, nem tudja ellátni magát. Napok alatt került ebbe az állapotba, a gyerekei percről percre látják, hogyan fogy az ereje. 84 éves, négy unokája van, két gyereke, akik mindketten folyamatosan mellette vannak és segítenek. Segítenek neki enni, fürdeni, inni, élni, ameddig még tud. Végstádium, rák. Szerencsére komolyabb fájdalmak nélkül vészelik majd át ezt az időszakot – legalábbis ezt mondta az orvos. Ők azonban nem így érzik.

Fáj pokolian, és napról napra jobban. Tudták, hogy eljön majd ez a pillanat, és azt is tudták, hogy fájni fog, csak azt nem, hogy ennyire.

Tegnap megkérdeztem a barátomtól, hogy hogy van. „Nagyon szarul” –válaszolta, aztán inkább felhívtam. Ha segíteni nem is tudok, azért meghallgatom, és mindig biztosítom, hogy bármiben számíthat rám, ha szüksége van akármire, csak szóljon. Hiteltelennek érzem a hangom, mert tudom, hogy lélekben egyedül kell végigcsinálnia. Mindnyájan úgy csináljuk végig a szeretteink halálát. De azt hiszem, az azért fontos, hogy legyen, aki figyel ránk, aki megsimogat, ha arra van szükségünk. És az is fontos, hogy szó nélkül hagyjon egyedül, amikor arra kérjük. Mert ilyenkor szükség van egyedüllétre, könnyekre, fájdalomra is.

Sokan azt mondják, hogy a temetés után kicsit enyhül a fájdalom… Fotó: Thinkstock

Emlékszem, amikor meghalt a nagybátyám, nagyon megrogytam. A gyerekeim előtt próbáltam tartani magam, féltem, hogy megijednek, ha anya összeomlik. A temetés után szerettem volna egyedül maradni a sírja mellett, de hiába kértem a férjemet, ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ott marad velem. Pedig olyan jól esett volna egy félóra egyedül, a sír mellett. Később visszamentem, és sokkal jobb volt utána.

Nem vagyunk egyformák, mindenki másként nyugszik meg, ez is biztos. Viszont az élet az élőké, és tovább kell lépni.

Szerencsére az én szüleim még élnek, rettegek a pillanattól, amikor eljön, és nem lesznek szüleim többé, és nem leszek senkinek a gyereke… A nagymamám, az imádott nagymamám halála után sokáig vacakul voltam, gyerekként nem tudtam, hogyan vészeljem át. A mai napig hiányzik, mindennap gondolok rá.

Az érzés nem múlik el, csak szelídül a fájdalom, de a hiány örökre megmarad. És ez végül is jól van így, lehet róla beszélni, emlékezni, lehet tovább szeretni…

A halál mindenképpen fájdalmas, akár van időd rá, hogy felkészülj, akár nincs. Nincs jó halál, csak gyors halál. Persze fogalmam sincs, hogy haldoklóként milyen lehet az elmúlás, de biztosan sokat jelent, ha valaki fogja közben a kezed, ott van és támogat. A gyászt pedig nem lehet és nem is szabad megúszni. A gyász minden stációjának megélése segít a továbblépésben. De egy kicsit mi is meghalunk a távozó szeretteinkkel együtt.

*************************************************************************************************************************************

Bagdy Emőke: „A nevetés fájdalomcsillapító, immunerősítő, közösségteremtő”

Ha direkt mosolygunk, akkor is jobban érezhetjük magunkat, a nevetéssel pedig feszültséget oldhatunk, de lehet negatív hatása is a viccelődésenek – prof. Dr. Bagdy Emőke a XXIII. Pszinapszison a derű, humor, vicc, nevetés pszichológiájáról tartott előadást.

A mosoly szerepe már egészen kisbaba korunktól kezdve meghatározó az életünkben: az érzelmi intelligencia és mentalizáció fejlődése azzal kezdődik, amikor az édesanya rámosolyog újszülött gyermekére. A mentalizáció annak a képessége, hogy tudom, mit érezhet, mire gondolhat a másik, és erre megfelelően tudok reagálni – mind ezt, mind a saját érzelmeink felismerését azzal kezdjük el tanulni, hogy leolvassuk édesanyánk arcáról, ő milyen érzelmeket mutat. A szoptatás közben felvett szemkontaktus ezért nagyon fontos, a kisbabáknak ugyanis pont az az a távolság, ameddig ellátnak, meg tudnak figyelni valakit, és így tanulnak. Bagdy Emőke előadásában felhívta a figyelmet arra az új jelenségre, ami nagyon káros a babák érzelmi fejlődése szempontjából: ha szoptatás közben az édesanyjuk nem rájuk figyel, nem a szemükbe néz, hanem a telefonjára.

A pár hónapos babák még ösztönösen visszamosolyognak, ha megfelelően közelről rájuk mosolygunk. Ez egy reflex, amit a tükörneuronok aktivitása vált ki náluk – később válik a mosoly „szociálissá”, amikor már azért mosolyognak a babák, mert észlelik, hogy a környezetük örül neki, jutalmazza őket ezért. A reflex ettől még megmarad: több kutatásban bizonyították, hogy ha ránk mosolyog valaki, a legtöbbször felnőttként is automatikusan visszamosolygunk az illetőre. Ha pedig mosolygunk, valóban jobban is érezhetjük magunkat: Ekman kísérletében kimutatta, hogy ha direkt elkezdünk mosolyogni, 30 másodperc múlva aktiválódik az örömközpont az agyunkban, beindul a boldogsághormonok (oxitocin, endorfin stb.) termelése, és már át is éljük a mosolyt, az örömöt. Fontos azonban megkülönböztetni az álmosolyt a valódi mosolytól: előbbinél a szem nem mosolyog, utóbbinál viszont a szemkörnyéki izmok is bekapcsolódnak a mosolygásba, ezek nélkül nem élünk át valódi boldogságot.

Míg a mosoly tehát az öröm átélését, kifejezését segíti, a nevetés funkciója inkább a feszültségoldás: mind a nevetés közben kiadott hangokkal, mind az izmaink átmozgatásával oldjuk a nevetés során a feszültséget. Ez változásokat hoz létre a szervezetünkben: hat a hasi szervekre és az emésztésre, segít az emésztési problémák csökkentésében, emellett fájdalomcsillapító, immunerősítő hatása is van. A nevetésnek van egy szociális jellege is: egyedül, magunkban ritkán nevetünk, társaságban viszont a közös nevetés segíti az egymásra hangolódást, ugyanis ilyenkor a különböző emberek agyhullámai szinkronba kerülnek, kialakul köztük egy egységtudat-állapot. A nevetés fertőző is – a „Nevető Buddha” kísérletben egy ember felszállt a metróra, és nevetni kezdett, pár megálló múlva pedig már az egész kocsi csatlakozott hozzá, és a sok ismeretlen ember együtt hahotázott minden különösebb ok nélkül.

A viccek csattanója szintén a káros feszültségek ürítését segíti, viszont a humornak is van „sötét oldala”: a szarkazmus és a kinevetés pont hogy negatív hatást vált ki. A szarkazmus agresszív humor, nem okoz örömet és nem old feszültséget sem, a kinevetés pedig a kiközösítés és megszégyenítés eszköze, valóságos romboló fegyver.

**********************************************************************************************************************************************

Április 29-ét 1982 óta ünnepeljük a Tánc Világnapjaként. Ezen a napon született Jean-Georges Noverre (1727-1810) francia táncos és balettművész, koreográfus és táncelméleti író, akit a balett Shakespeare-jeként is emlegetnek. Ezen a napon a világ minden táján korra, nemre, műfajra, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki táncol, pontosabban táncolhat, ha kedve tartja, így megünnepelve és megerősítve az emberek közötti összetartozás és egyenrangúság érzését. Mi is tisztelgünk a magunk módján. Faludi Viktória pszichológussal beszélgettünk, aki több balett-táncos, balettmester, színész és élsportoló – többek között Szilágyi Áron kétszeres olimpiai bajnok lelki trénere is.

Test és lélek összhangja ennyire erősen, kifejezően kevésszer érhető tetten, mint a táncban. De mióta használják tudatosan a táncot terápiás módszerként?

A tánc mindig is fontos gyógyító elem volt, a testünkkel a tudattalanunk megmozdulására rezonálunk. A módszer a szimbólumterápia alá tartozik, hiszen szimbolikus jelentéssel bíró kifejezése a lelki tartalomnak, de ugyanolyan kommunikációs eszköz, mint a nyelv. Amióta tánc létezik, azóta összefonódik a lélekkel, nem lehet elkülöníteni egymástól a kettőt, de terápiás módon, mint alkalmazott módszer az 1940-es évektől kezdve beszélhetünk róla. És bár Amerikának jelentős szerepet tulajdoníthatunk a táncterápia kialakulásában, mégis származási helyének Angliát tekintjük, nagyjából a 19. század vége felé.

Marian Chace volt az első úttörő, aki a táncot használta gyógyításra, miután megnyitotta saját tánciskoláját Washingtonban, és észrevette, hogy milyen hatással van a tánc és a mozgás a tanítványaira. Idővel felkérték, hogy dolgozzon a Washingtoni Szent Erzsébet kórházban, és segítsen pszichiátriai betegeknek, ugyanis, akik részt vettek az óráin, azoknál jelentős eredmények születtek a kezelésük során a mozgás segítségével.

A mozgás maga az emlékezés – lenyomata a tudattalan testi emlékeknek. Úgy lehet igazán rávezetni valakit egy érzésvilágra, ha mozog. Azt hihetnénk, egyszerűbb, ha elmondjuk, mi fáj, holott beszédesebb tud lenni a mozgás, mint a szó.

Olvasni a jeleket a saját testünkről eleinte nehéz feladatnak bizonyul, de az önismeret előrehaladtával ez gyorsan változik. Az biztos, hogy nincs mozgás nélkül lelki egészség.

Az élsportolókon kívül balett-táncosoknak, balettmestereknek, színészeknek, de stand-uposoknak is tartasz terápiát.

Az én szakmai területem a szorongás és a krízis, valamint az ebből adódó zavarok. Egy élsportólónál vagy művésznél mindkettő felszínre törése nagyban gátolja a teljesítményüket, szakmai előmenetelüket. Általában akkor fordulnak hozzám, amikor teljesítményszorongás lép fel náluk, erre kell megoldást találjunk. Nagy könnyebbséget jelent az, ha valaki ismeri a testét és van önreflexiója. Aki kevésbé testtudatos, az nem tudja detektálni a szorongását, például ha megkérdezem, hogy hol érez fájdalmat, amikor kudarc éri. Viszont sokkal erősebb náluk a kontroll. De megnyugtató, amikor hétről hétre észreveszem a változást, hiszen a teljesítményszorongás nagyon jól és hatékonyan kezelhető. Az én munkámat az is segíti, hogy látom a pácienseimet munka közben – elmegyek az edzésekre, versenyekre, fellépésekre, így nemcsak a beszámolóikra tudok hagyatkozni, hanem testközelből látom, hogy min mennek keresztül.

Mit gondolsz, mennyire van részed az ő sikereikben?

Az, hogy például Szilágyi Áron olimpiai bajnok lett, nyilvánvalóan sikernek könyvelhető el, és azt sem vitatom, hogy részem volt benne. De számomra sokkal fontosabb az az út, amit bejár a siker előtt, és ha ő elégedett az eredménnyel. És itt a másik véglet is, mert én azt is sikernek könyvelem el, ha valaki jár hozzám egy ideje, régóta küzd, erőlködik, és aztán magától belátja, hogy az a sportág vagy az a művészeti pálya nem neki való, és mást választ.

Mennyire jellemző, hogy aki a művészet segítségével, az alkotáson keresztül fejezi ki önmagát, nyitott az önismeretre?

Húsz éve vagyok terapeuta, és azt tapasztalom, hogy egyre jobb a helyzet, főleg a fiatalok körében, ők egyre nyitottabbak, tudatosabbak. A balett-táncosok, sportolók már gyerekkorban kapnak lelki támogatást, kapaszkodókat.

Nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni, hiszen ők egy olyan „felület,” amire még nem épített senki. Az ilyen típusú preventív jelleg, magyarán, ha már gyerekkorban valakinek megszokottá válik, hogy ha nehézsége van, segítséget kér, a későbbiekben nagyon hasznos lehet.

Minél előbb épül be a személyiségbe a tudatos önismereti szál, annál jobb. Azt szoktam mondani, hogy én nem olyan vagyok, mint a C-vitamin, nem kell mindennap bevenni, hanem csak akkor, amikor éppen úgy érzi. Az a legfontosabb, hogy tisztában legyenek vele, hogy lehet kihez fordulni, ha baj van. És ha megtanulják, hogy ez nem ciki, hanem csupán egy eszköz, akkor már nagyot léptünk előre.

Szerinted is igaz a mondás, hogy aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?

Többször találkoztam már azzal a kérdéssel, hogy vajon, ha József Attilán segít egy pszichoterápia, vagy nem ennyire hányatott a gyerekkora, ugyanolyan zseniális versek születtek volna a tollából. A válaszom pedig az, hogy a tehetséges embernek, a zseninek is van egy személyiségszerkezete. A mentális problémák adódhatnak például egy krízisből, és az egy adott személyiségszerkezeten folyik át, de maga a személyiség gyökere sosem változik a terápiától.

Ha a példánál maradunk, én József Attila miatt lettem pszichológus. Nagyon szorongó gyerek voltam, és amikor a kezembe került A szabad-ötletek jegyzéke fellélegeztem, elemi erővel hatott rám, de azért ne felejtsük el, hogy József Attilánál ott a pszichiátriai kórképe a mentális zavarnak. A mentális egészség független az alkotói érzékenységtől. Nem mindegy, hogy milyen táptalajra kerül a krízis, a trauma, vagy csak egy szimpla rosszkedv, egy nehéz időszak. A krízis önmagától is megoldódik, az nem mindegy, hogyan. Én alapvetően optimista vagyok, mert gyakran részese lehetek, annak a folyamatnak, amikor valaki jobban lesz. De nem hiszek a hirtelen, gyökeres változásban. Abban hiszek, hogy már korán meg lehet tanulni kezelni a nehéz helyzeteket, és hogy mindig egy kicsit jobb lesz.

*****************************************************************************************************************************************
****************************************************************************************************************************************************
Szabó Eszter Judit

„Hiába a mélységes vágy a szeretetre, az emberek szinte minden mást fontosabbnak tekintenek a szeretetnél: sikert, tekintélyt, pénzt, hatalmat – minden energiánk arra használódik el, hogy megtanuljuk elérni ezeket a célokat, arra pedig szinte semmi, hogy megtanuljuk a szeretet művészetét.” Ez a napjainkban igencsak aktuális gondolat, a humanista filozófus és szociálpszichológus, Erich Fromm, több mint ötven évvel ezelőtt megjelent, A szeretet művészete című könyvében olvasható.

Bevallom őszintén, amikor a könyvespolc előtt céltalanul böngészve a kezembe akadt ez a kötet, kicsit el is szégyelltem magam: mégis hogy lehet, hogy a három év alatt, amióta a Pszichoforyou létezik, egyetlen cikket sem írtunk a szeretetről? Nehéz lenne felsorolni azt a sok témát, amellyel az oldalon megjelent közel 700 (!) írásban foglalkoztunk, de a szeretet az bizony nincs köztük.

Mégis, hogy a fenébe fordulhatott ez elő?

A választ keresgélve arra jutottam, hogy pontosan az történt ezzel a témával, ami a szeretettel történik a hétköznapokban: evidenciaként tekintettünk rá. Pedig – ahogy arra Erich Fromm örökérvényű klasszikusa felhívja a figyelmünket – egyáltalán nem az.

„Első lépésként tisztába kell jönnünk vele, hogy szeretni művészet, éppen úgy, ahogy élni is művészet; ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell szeretni, ugyanúgy kell eljárnunk, mint amikor bármely más művészetet vagy mesterséget akarunk elsajátítani”

– vallja Fromm, aki szerint „aligha van még egy tevékenység, még egy vállalkozás, amely olyan vérmes reményekkel és kilátásokkal indul, és mégis rendre olyan kudarcot vall, mint a szeretet. Ha bármely más tevékenységgel ez volna a helyzet, az emberek mohón igyekeznének kideríteni a kudarc okait és megtanulni, hogyan csinálhatnák jobban – vagy felhagynának vele. Mivel ez utóbbi a szeretet esetében lehetetlen, a kudarcon alighanem csakis úgy lehet felülkerekedni, ha megvizsgáljuk az okait, és elkezdjük tanulmányozni a szeretet jelentését.

Mert mégis mit kell(ene) tudni a szeretetről?

Mindenekelőtt azt, hogy a szeretet, annak megléte nem evidencia. „Az emberek azt hiszik, hogy szeretni egyszerű; csak a megfelelő tárgyat nehéz megtalálni a szeretésünkhöz, vagy a szerettetésünkhöz” – holott a szeretet nem valami, ami csak úgy megtörténik velünk.

„A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne. Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet jellegét, hogy szeretni elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni”

– mutat rá könyvében Fromm, aki szerint „a nézet – hogy semmi sem könnyebb, mint szeretni – mindmáig az uralkodó felfogás, bármilyen nyomasztóan hat is az ellenkezője.”

És valóban, a sorokat olvasva (helyenként) súlyos teherként nehezedik az ember vállára a tény: miközben mást sem csinálunk az életünkben, mint a szeretetet és a szerelmet hajkurásszuk, alig-alig tudunk valamit a természetéről. Sok más talmi dologgal ellentétben minimális energiát szánunk a tanulmányozására és arra, hogy fejlődjünk és jobbak legyünk benne.

Tények és tévhitek a szeretetről

De nem csak a magától értetődő egyszerűség az egyetlen tévhit a szeretettel kapcsolatban – még sok más hiedelem tartja magát. A probléma már rögtön az alapoknál kibukik, akkor, amikor megpróbáljuk megválaszolni a kérdést: mitől is szerethető egy ember?

„Azoknak a módszereknek a legtöbbje, amelyek segítségével az emberek szeretetre méltóvá akarnak válni, megegyezik azokkal, amelyekkel sikeressé akarnak válni (…) a mi kultúránkban szeretetreméltóságon a legtöbb ember azt a keveréket érti, hogy valaki népszerű és van szexepilje. (…) Vonzó: ez rendszerint egy takaros készletet jelent a személyiségpiacon népszerű és kelendő tulajdonságokból”

Ezek a kemény, de jogos, és talán minden eddiginél aktuálisabb sorok és a fent említett kérdésre kapott válasz sok esetben oda is elvezet, hogy milyen nagyon felszínes értékek és mélységek jellemeznek minket és az emberi kapcsolatainkat, no meg a társadalmat, amelynek meghatározó értékei – ne legyenek illúzióink – a saját személyiségünkre és értékrendünkre is hatással vannak.

„Egy piaci adásvételre orientált kultúrában, amelyben az anyagi siker az elsőrendű érték, nem meglepő, ha a szerelmi viszonylatok ugyanazokat az árucseremintákat követik, mint amelyek az áru- és a munkaerőpiacot kormányozzák.”

Szükségünk van a szeretetre

Adott tehát több milliárd, kapitalista értékrend szerint szerveződő emberi kapcsolat, amelyeket sok esetben a szeretet helyett a talmi dolgok tartanak össze – vagyis még inkább bomlasztanak szét. Ez azért baj, mert – ahogy arra már megannyi kutatás rámutatott – a megtartó emberi kapcsolatoknál kevés fontosabb dolog van: ahhoz, hogy stabilak és kiegyensúlyozottak maradjunk ebben a bizonytalan világban, szükségünk van egymásra, és óriási szükségünk van a szeretetre. Egész egyszerűen azért, mert szeretet nélkül nem tudunk működni.

A szeretet, ahogy Fromm fogalmaz, „az interperszonális egybeolvadásnak a vágya a legerősebb törekvés az emberben. Ez a legalapvetőbb szenvedély, ez az erő tartja össze az emberi fajt, a törzset, a családot, a társadalmat. (…) Szeretet nélkül az emberiség nem létezhet egy napig sem. (…)

„A szeretet tevékeny erő az emberben; olyan erő, amely áttöri az embert az embertársaitól elválasztó falat, amely egyesíti őt másokkal; a szeretet legyőzeti vele az elszigeteltség és elkülönültség érzését, de lehetővé teszi, hogy azonos maradjon önmagával, megőrizze integritását. A szeretetben megvalósul a paradoxon, hogy két élőlény eggyé válik, és megmarad kettőnek.”

Éretten szeretni

Innentől kezdve szerintem nem kérdés, hogy mindennél, de tényleg szó szerint mindennél fontosabb lenne, hogy megtanuljunk szeretni, vagy még inkább megtanuljunk éretten szeretni.

„A szimbiotikus egyesüléssel szemben az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét” – írja könyvében Fromm, aki szerint ennek az idilli állapotnak vannak bizonyos előfeltételei, vagy, ahogy ő fogalmaz, alapelemei. Ezek a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret.

„A gyermeki szeretet logikája: „Szeretek, mert szeretnek.” Az érett szeretet logikája: „Szeretnek, mert szeretek.” Az éretlen szeretet azt mondja: „Szeretlek, mert szükségem van rád.” Az érett szeretet azt mondja. „Szükségem van rád, mert szeretlek.”

Fromm szerint az értő és érett szeretet alkotóelemei, vagyis a már említett törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret kölcsönösen feltételezik egymást. Annak azonban, hogy minden összetevő része legyen az értékrendünknek, vannak bizonyos előfeltételei.

Többek között például az, hogy fejlesszük magunkat, hogy megálljunk a saját lábunkon (anélkül, hogy bárki mást eltaposnánk vele), hogy képesek legyünk megadni a szabadságot annak, akit szeretünk; hogy ne akarjunk mindig többet, (vagy annál többet, mint amennyi jár); hogy „felhagyjunk a mindentudás és mindenhatóság nárcisztikus ábrándjával”; hogy alázatosak, tisztelettudóak és sorban produktívak legyünk; hogy képesek legyünk ne csak magunkkal, hanem másokkal is törődni, őszintén és nyitott szívvel a másik felé fordulni.

Könnyű azt mondani…

Csakhogy ez az, ami sok esetben és nagyon sokféle okból kifolyólag egyáltalán nem könnyű. Arról, hogy miért nem az – a szeretet témájával ellentétben – nagyon sokat olvashattatok nálunk. Ezer meg egy oka lehet annak, hogy valaki nem, vagy nem úgy tud szeretni, ahogy az számára, vagy a hozzá közel álló személyek számára ideális és építő lenne – és ez bizony sokszor egyáltalán nem az érintetteken múlik.  A körülmények, a gyerekkorunk, a gyökereink, a génjeink, a családi mintáink mind-mind meghatározzák, hogyan szeretünk, vagy nem szeretünk.

Szeretni nem egyszerű, szeretni sokszor és sokak számára kifejezetten félelmetes vállalkozás. A szeretethez bátorságra van szükség.

És ezzel el is érkeztünk Erich Fromm A szeretet művészete című könyvének (számomra) legfontosabb gondolatához. Fromm szerint ugyanis a szeretethez elsősorban bátorságra és hitre van szükség. És itt most nem a vallási vetületről van szó, hanem arról, hogy képesek vagyunk-e hinni a saját szeretetünkben és abban, hogy ez által képesek vagyunk szeretetet ébreszteni másokban.

Azt mégis hogyan?

„A hit és a bátorság gyakorlása a mindennapi élet apró részleteivel kezdődik. Az első lépés: észrevenni, mikor és hol veszíti el az ember a hitét, keresztüllátni az ésszerűsítő indokokon, amelyek ezt a hitvesztést vannak hivatva elleplezni, felismerni, mikor cselekszik az ember gyáván és hogyan igyekszik ezt racionalizálni. Felismerni, hogyan gyengíti az embert minden hitehagyása, és a növekvő gyengeség hogyan vezet újabb árulásra, és így tovább, ördögi körben.

Aztán az ember észre fogja venni azt is, hogy noha tudatosan attól fél, hogy nem szeretik, igaziból, bár rendszerint öntudatlanul, szeretni fél.

Szeretni annyi, mint feltétel nélkül rábízni magunkat valakire, teljesen odaadni magunkat abban a reményben, hogy szeretünk majd szeretet hoz létre a szeretett személyben is. A szeretet hitből származó cselekedet, és akiben kevés a hit, abban kevés a szeretet is.”

Bátran hinni a szeretet erejében

Ez számomra a közel 40 éve eltávozott humanista legfontosabb hátrahagyott, palackba zárt üzenete és – velem együtt – sokak „házi feladata”: bátran hinni a szeretet erejében. Vagy ahogy Fromm fogalmaz: „Szeretve lenni és szeretni, ehhez bátorság kell, az a bátorság, hogy bizonyos értékeket mindennél előbbre valónak ítéljünk – és vállalva a kockázatot mindent föltegyünk ezekre az értékekre.”

Mert a helyzet az, hogy a szeretetnél kevés fontosabb érték van. Vigyáznunk kellene rá, és törődni vele! Megígérhetem, hogy eztán nálunk is gyakrabban olvashattok erről a témáról, bár, mentségünkre szolgáljon, hogy Erich Fromm szerint tulajdonképpen nap mint nap ezt tesszük, amikor a pszichológiához közvetve vagy közvetlenül kapcsolódó cikkeket írunk. A nagyhatású humanista szerint ugyanis

„a lélektan végső következménye a szeretet.”

Szívet melengető és erőt adó gondolat ez, olyan, amibe nap mint nap bele lehet kapaszkodni. Sok ilyen, és ehhez hasonló gondolatot találhattok még A szeretet művészete című könyvben, amit, ha tehettek, mindenképpen olvassatok el. Ajánlom Nektek.

Szeretettel.

 

 

********************************************************************************************************************************************

A hála pszichológiája: miként teszi jobbá az életünket? Tudósítás a XXIII. Pszinapszisról

Helstáb Laura

A mindennapok során az apró és nagy dolgok mellett is elmegyünk, nem esünk ámulatba. Ha mégis sikerül, jobban érezzük magunkat, jobban alszunk, elégedettebbek leszünk, könnyebben megbocsátunk, jobb emberekké válunk és másokat is jobbnak látunk.

A hála megváltoztatja az érzékelésünket, és ezáltal máshogy látjuk a világot is, amelyben élünk – vezette be a Hála pszichológiája című előadását Dr. Ferenczi Andrea, aki három éve foglalkozik a hála hatásának empirikus kutatásával, egyetemi hallgatókat és hajléktalanokat, különböző életkorú és hivatású személyeket is bevonva, az ő személyes tapasztalataikat feldolgozva. Az eredmények azt mutatják, a hála rendszeres megélése valóban képes az életünket pozitívan befolyásolni, mindennapi szinten áthangolni a gondolkodásunkat, és a nehézségek helyett a minket feltöltő erőforrásokra irányítani a figyelmünket. Felmerül a kérdés tehát, hogy ha hálásnak lenni ennyire jó, miért szorul háttérbe mégis a hétköznapokban?

Miért nem vagyunk hálásak?

Az ember nem függetlenítheti magát attól a szociális, gazdasági és kulturális környezettől, amelyben él – a mi esetünkben ez a modern fogyasztói társadalom, ahol a gazdaság azt közvetíti, hogy hiányban élünk, és az tesz boldoggá minket, ha minél több mindennel rendelkezünk. E mellett kampányolnak a reklámok, a magazinok és még a kulturális normák is, amelyek lefektetik a boldogság tárgyi feltételeit. Pedig a hajléktalanokkal végzett kutatásból pont az derült ki, hogy rengeteg mindenért tud hálás lenni az is, akinek szinte nincs tulajdona – elsősorban a társas kapcsolataiért és az elismerésért. Ameddig azonban arra vagyunk berendezkedve fejben, hogy a hiányaink betöltéséért küzdjünk, azt keressük, mi kell még a boldogságunkhoz, nem azt fogjuk megtalálni, ami már megvan. A boldogságkeresés már kész iparággá vált, csak ha eladhatóságban, üzletben gondolkozunk, az mindig a hiányt domborítja ki, hogy ezzel fogyasztásra ösztönözzön. Az előadó Stuart Mill idevágó mondatát idézte:

„Gondolkodj el azon, hogy boldog vagy-e, és máris nem vagy az.”

Az is a hála ellen dolgozik, hogy az időnk 46,9 százalékában valahol máshol járunk gondolatban, olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyek nincsenek ott – így nehéz azokra az éppen minket érő ingerekre koncentrálni, amelyek hálás pillanatokat okozhatnának nekünk. Nagyon sokat számít tehát a boldogságunkban, hogy mit keresünk, mit várunk, mert lehet boldognak lenni itt és most is, újabb célok elérése és tárgyak megvásárlása nélkül.

Azok az emberek, akikre életvitel-szerűen jellemző a hála – tehát általánosan ilyen szemléletmóddal nézik a világot –, több pozitív érzelmet élnek meg a mindennapjaikban, ami az élettel való elégedettséghez és boldogsághoz vezet. A kutatások azt bizonyítják, hogy a hálás élethez valójában nagyon kevés dolog elég, és mindaz benne van abban, ahogy gondolkodunk.

„Bármennyink legyen is, a hála jóval fölötte meggazdagít”

– hangsúlyozta az előadó. Idősebbeknél például a hálán keresztül felerősödik a múlttal kapcsolatos pozitív hozzáállás, a hajléktalanoknál pedig csökken a reménytelenség érzése. A hála nem a betöltetlen szükségleteinkre irányítja a figyelmet, hanem az erőforrásainkra – legyen szó szép emlékekről, társakról, sikerekről –, s így segíti a stresszel való megküzdést. A hála emellett hatékony a félelem és szorongás érzésének legyőzésében, aki pedig nem fél, az nem önző vagy erőszakos adott esetben, hanem nyíltan tud közeledni a másik ember felé. A hála képes pozitív hatással lenni a kapcsolatainkra is, mert a „mi” érzését és a másik különbözőségének elfogadását erősíti, így az egymás iránti tiszteletet is.

A hála gyakorlása

A hála megélését tudatosan is gyakorolhatjuk, ameddig be nem épül az általános szemléletmódunkba. Az előadó például azt a feladatot szokta adni az egyetemi hallgatóinak, illetve a kutatásban részt vevő személyeknek, hogy legalább négy héten át vezessenek hála-naplót: minden nap írjanak fel öt dolgot, amiért hálásak. Egy másik gyakorlat a hála-levél megfogalmazása, akár olyan személyeknek is az életünkben, akikkel éppen nem vagyunk jó viszonyban, mert segíthet az elengedésben és megbocsátásban, ami jó hatással van a mentális egészségünkre. És persze lehet a hálát specifikusabb kategóriákban is gyakorolni, például keresni öt mindennapi tevékenységet, amiért hálásak vagyunk, öt olyan dolgot a környezetünkben, amit eddig nem vettünk észre, vagy csak nyitott szemmel sétálni az utcán, és befogadni mindazt, ami az adott pillanatban történik és hálával tölthet el minket.

 


Patchwork, mozaik, kevert – mit nevezünk mozaikcsaládnak és hogyan működik jól?

„Képzeld, szombaton ünnepeljük Klári lányom ötödik születésnapját. Hogy ki lesz ott? A férjem, az ő fia, a közös lányunk, Klárika apukája, és az ő felesége. Hogy bonyolult? Na igen.”

Manapság egyre többen élnek úgynevezett mozaik- vagy patchworkcsaládban, ami egy különleges jellegzetességekkel bíró családtípus. Mozaikcsalád alatt az olyan modern családformát értjük, melyben az egyik fél a vér szerinti szülő, míg a párja a nevelő/pótszülő szerepét tölti be, és így élnek közös háztartásban.

Mindenekelőtt szögezzünk le pár fontos dolgot: 

  • A mozaikcsalád először mindig egyszülős család volt, melyre általában jellemző a szülő-gyerek összefogás és egy szoros, akár generációs határt megszüntető egység.
  • A mozaikcsalád létrejötte elsősorban (ha nem kizárólag) az újdonsült pár, szülők döntése. A gyerekek nem feltétlenül osztoznak a lelkesedésben, sőt akár ellentétes érzelmeik is lehetnek.
  • A mozaikcsaláddá válás egy folyamat, mely során „élesben” kell a családtagoknak közös szabályrendszert létrehozni.

Tehát mozaikcsaládnak nevezzük azokat a családokat, ahol

az egyik vagy mindkét szülőnek van az előző kapcsolatából gyermeke.

Annak megfelelően, hogy melyik félnek van vérszerinti gyermeke, beszélhetünk pótanyás, pótapás és összetett mozaikcsaládokról. A pótanyás családban a férfi gyermeke él a párral, a pótapás családban pedig értelemszerűen a pár női tagjának van korábbi kapcsolatból gyermeke.

Az összetett családban mindkét szülő hoz a családba vérszerinti gyereket. Egyes szakemberek ennek a családnak a létrejöttét két cég egyesülésének analógiájával írják le. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor két cég igazgatói úgy döntenek, hogy közösen kívánják folytatni a működést! Az alkalmazottak bizonytalanok, nem tudhatják milyen változásokra számítsanak, mi lesz a feladatuk az új formációban, hogyan fog velük szemben viselkedni a másik cég vezetője. Lojálisak a saját csapatuk felé és bizalmatlanok a másik cég alkalmazottai iránt. Ezzel együtt akár szimpatizálhatnak is az egyesülést megelőzően a céget irányító vezetőkkel, akik azonban mostanra elbocsátásra kerültek. Hab a tortán, ha a két cég igazgatója más-más vezetési stílust képvisel, például az egyikük a hierarchiát megkövetelő autoritásban hisz, míg a másik az „laissez-faire” elvvel nagyobb szabadságot enged a dolgozóknak. Mi lesz ezután? Melyik fog érvényesülni, vagy melyik kire fog vonatkozni? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülhetnek fel.

De mik is azok a kihívások, amikkel a legtöbb (ha nem minden) mozaikcsalád szembesül alakulásuk kezdetén?

Jellemző elvárás, hogy legyen a család egyből „rendes”, „normális” család. Pedig

a mozaikcsaláddá válás egy hosszú távú folyamat,

rengeteg energia- és időbefektetéssel. Tudjuk, hogy a közös emlékek és történetek alakítják ki a közös identitást. Időt és teret kell szánni az összecsiszolódásra és a félelmek, elképzelések nyílt megbeszélésére. Létezik egy hiedelem, miszerint a családtagoknak egyből el kell fogadni, sőt mi több, szeretni kell egymást. Reálisan nézve azonban egyik pillanatról a másikra nem várhatjuk el a testvéri/gyermeki/szülői szeretet és a bizalom fellobbanását.

A mozaikcsaládok egyik további különlegessége, hogy (legalább) eggyel több külső tagja is van, a volt (házas)társ, tehát a különélő szülő szerepében. Minden kétséget kizárólag beletartozik a mozaikcsalád rendszerébe és jelen van benne, még abban az esetben is, ha nincs fizikai kontaktus. A vele való viszony okozhat a gyermeknek lojalitáskonfliktust, ha nem rendezett a szülők közötti kapcsolat, és úgy érzi, hogy választania kell a két oldal között. Ezzel együtt a pótszülő érezheti azt, hogy a különélő szülő aláássa az ő nevelői szerepét.

Talán a legátfogóbb és az összes eddig leírtat is befolyásoló kérdés a határok megléte és milyensége. Ki tartozik bele a mozaikcsaládba? Ki kinek tartozik felelősséggel? Ki hoz szabályokat és azok kikre vonatkoznak? Van egy szülői és egy gyermeki alrendszer? Vagy a vér szerinti családtagok képeznek egy erősebb egységet? Kérdések, melyek tisztázásra várnak, a határok ebben az esetben nem automatikusan születnek meg. A kutatók szerint

a család külső határának megfelelően áteresztőnek kell lennie:

elég rugalmasnak a külső családtagokkal és személyekkel való kapcsolattartáshoz, de eközben elegendően stabilnak a belső kapcsolatok fejlődéséhez és az összetartozás erősítéséhez.

Végül lássunk pár szülőknek szóló tanácsot, Dr. Anne Brennan Malec, amerikai klinikai szakpszichológustól, aki egyben hat gyermek pótszülője és a Marriage in Modern Life című könyv szerzője:

  1. Vegyük tudomásul és fogadjuk el, hogy gyermekünknek lehetnek ellenérzései az új család felállásával kapcsolatban, hiszen ez nem az ő választása volt.
  2. Halljuk meg a gyerek panaszkodását és kezeljük a helyén. Mondjuk el neki, hogy tudjuk, ez nem egy könnyű helyzet, és megértjük a bizonytalanságát. Ezzel egy időben a pótszülő is nehéz időszakot élhet át, ami szintén érhető és megbeszélhető. Számára különösen fontos lehet a párja érzelmi támogatása.
  3. A pótszülő-gyermek kapcsolaton dolgozni kell! Nem lehet kényszeríteni egyik felet sem a másik kedvelésére, de apró lépésekkel, kedvességgel, tisztelettel, érdeklődéssel a másik iránt kialakíthatjuk a kiegyensúlyozott viszonyt. Fontos tudni, hogy ha egy jól működő pótszülő-gyerek kapcsolatot látunk, amögött mindig energiabefektetés van.
  4. A jól működő családi élet egyik alapköve a közösen kialakított szabályrendszer.
  5. Lehetőség szerint a vér szerinti szülő felelős a saját gyerekéért, és a különélő szülővel való kommunikációért a gyerekkel kapcsolatban.
  6. Ahogy minden családban, itt is sorsdöntő a szülőpár kapcsolata, hiszen az ő egységükre épül az egész család. Ezért is fontos időt és teret találnunk a párkapcsolat megélésére.

Minden mozaikcsalád egyedi, nem feltétlenül érdemes más családtípusokhoz vagy egyáltalán bármelyik másik családhoz hasonlítani. Ami lényeges, hogy közös együttműködéssel kialakítsuk azt a légkört, környezetet, szokásrendszert, amiben mi szeretnénk lenni, és amiben tudjuk magunkat egy családnak érezni. A kihívások leküzdésével egy ilyen életformában a családtagok, gyerekek lehetőséget kapnak a kapcsolatok gyors átlátása és magas fokú alkalmazkodókészség elsajátítására.

 


Aktívan az egészségünkért – a sport jótékony hatásairól

Szeriné dr. Ormándi Erzsébet

A mozgás alapvető életjelenség és szükséglet is egyben. Ennek ellenére az erőkifeszítést igénylő fizikai aktivitásra sokszor nehezen szánjuk rá magunkat, még akkor is, ha tudjuk, hogy az egészségi állapotunk, a hangulatunk és a teljesítőképességünk javítása érdekében elengedhetetlenül szükséges a megfelelő mennyiségű és minőségű mozgás. Cikkünkben a fizikai aktivitás egészségfejlesztésben betöltött szerepét foglaljuk össze.

Az egészség megőrzésének és fejlesztésének fő színtere az életmód, illetve az egészséggel összefüggő viselkedésformák pozitív irányba történő befolyásolása, amelynek szerves részét képezi a rendszeres testmozgás preferálása. A kívánatosnak tartott fizikai aktivitás esetében rendszerint négy fő dimenzió, a gyakoriság, az intenzitás, az időtartam és a testedzés típusának figyelembe vételével dolgozzák ki az ajánlásokat. Fontos szempont továbbá, hogy a kialakítandó mozgásforma megfeleljen az egyén életkorának és az egészségi állapotának, valamint könnyen beilleszthető legyen az életmódjába. Előnyt jelent, ha a nap bármely szakaszában végezhető és nem igényel speciális helyszínt, illetve felszerelést. Ilyen – szinte minden szempontot kielégítő – mozgás például a napi rendszerességgel végzett séta. Kutatási eredmények szerint az életmódba könnyebben beilleszthető, mérsékelt intenzitású fizikai aktivitást célzó programok esetében erősebb elköteleződés és nagyobb kitartás várható a kliensek részéről.

A rendszeresen végzett testmozgás

pozitív irányba befolyásolja a hangulatot, az érzelmeket és az önértékelést,

amelyek együttesen megalapozzák a pszichológiai jóllét állapotát. Berger és Motl 2001-ben megjelent tanulmányukban kifejtik, hogy várhatóan hatékonyabban javítja a hangulatot az örömmel végzett testedzés, illetve az ismétlődő, ritmikus mozgásformák, mivel ezek végzése során nagyobb lehetőség van a gondolatok szabad áramlásának, a befelé fordulásnak, vagy éppen az elme gondolatoktól való tehermentesítésének. Általánosságban elmondható, hogy a legalább heti 2-3 alkalommal és minimum 20-30 percen át végzett közepes intenzitású fizikai aktivitás viszonylag csekély kényelmetlenség árán, ugyanakkor az öröm kifejezett megélésével kivitelezhetővé válik a legtöbb ember számára.

A rendszeres fizikai aktivitás számos betegség kockázatát csökkenti, illetve a már kialakult betegségek esetében

jelentősen javítja a gyógyítás hatékonyságát.

A testedzés – a megfelelő étrend kialakítása mellett – a túlsúly, illetve az elhízás kezelésének lényegi részét képezi, de ugyanilyen fontos az inzulinrezisztencia, a cukorbetegség, a magas koleszterinszint és a magas vérnyomás megelőzésében és kezelésében egyaránt. Tanulmányok szerint a koszorúér-betegségek kialakulásának esélye fele akkora a fizikailag aktív egyének között, mint a mozgásszegény életmódot folytatók körében. Erbs és munkatársa által 2006-ban publikált vizsgálati eredmény szerint, a szívinfarktuson átesett betegek körében a megfelelő mértékű fizikai aktivitás jelentősen hozzájárult a tünetek csökkentéséhez, a szívizom kapacitásának fokozásához és hosszabb távon a halálozás csökkentéséhez is. A rendszeres testmozgás az anyagcserére, a hormonháztartásra, valamint az immunrendszerre gyakorolt jótékony hatásán keresztül a daganatos betegségek megelőzését is jelentős mértékben segíti. Segíthet továbbá a rákos betegek rehabilitációjában, a betegséggel járó tünetek és a kezelések mellékhatásainak csökkentésében, az életminőség javításában.

A fizikai aktivitás

jó módszer a figyelem fókuszának befolyásolására, valamint a gondolatok és érzelmek szabályozására.

Jelentős mértékben hozzájárul a kompetenciaélményhez, az énhatékonyság és a kontroll gyakorlásának megéléshez, amelyek a mentális egészség meghatározó elemei. Hatékony módszer a stressz kezelésében és a szorongás oldásában. Számos kutatás igazolta továbbá, hogy a rendszeres mozgás eredményesebbé teszi a depresszió kezelését, valamint jelentősen csökkenti a visszaesések kockázatát.

Összességében elmondható tehát, hogy a testmozgás révén valóban megélhetjük aktív szerepünket a betegségek megelőzése terén és a gyógyulás folyamatában egyaránt. Ha eddig nem tettük volna meg, érdemes most átgondolni, hogy a saját életvitelünkbe milyen mozgásforma illeszthető be a legkönnyebben? Mi az, amit szívesen végeznénk, akár napi rendszerességgel azért, hogy jobb legyen a hangulatunk, a közérzetünk és az egészségi állapotunk?

 


„50 ÉVE TÖRTÉNT, AZ EGÉSZ ÉLETEMET VÉGIGSEBEZTE” – MÉGIS, MIÉRT JÓ AZ EGY FELNŐTTNEK, HA MEGALÁZ EGY GYEREKET?

Döbbenetes, hogy milyen sokunknak közös emléke a gyerekkorban hallott mérgező, ömbizalom-elszívó, bántalmazó kritika. Szinte minden fiatal találkozik a saját „Horger Antalával”, aki lehúzza önmagába vetett hitét, sárba tiporja ambícióját, vagy épp elhiteti vele, hogy úgy általában semmit nem ér. Márpedig ezek a sebek évtizedekig, sőt, akár egy életen át képesek ott lüktetni az ember lelkében, hogy aztán középkorúságunk küszöbén rájöjjünk: egy egész sor pszichés problémánk lett abból a bizonyos mondatból, ami nem volt más, mint érzelmi bántalmazás. Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő írása.

 –

Fekete pedagógia

„Nekem a saját szüleim mondták, hogy utcaseprő leszek, és nyelveket sem fogok tudni megtanulni…”

„Középiskolai biológiatanárom egyetemi felvételi előtt pár hónappal közölte anyámmal, hogy »túl nagy falat« az orvosi egyetem, alkalmatlan vagyok, beszéljenek le róla, nem való a gyereknek.”

„Én közgazdasági szakközépiskolában kezdtem, a számviteltanár az első órán azt mondta: »ránézésre hülye vagyok hozzá«.”

A WMN-szerzők saját történeteire rengetegen megírták, amikor a szüleik, tanáraik, példaképnek tekintett felnőttek azt mondták nekik, hogy buták, alkalmatlanok, adják fel az álmaikat. A sok száz kapcsolódó saját történetből döbbenetesen jól kirajzolódik, hogy milyen sokan érintettek ebben a témában, és mennyire fontos, hogy beszéljünk erről szakmai szempontból is.

Az ilyen felnőtt viselkedésnek több neve is van: érzelmi abúzus, fekete pedagógia, lelki bántalmazás. Valójában minden olyan magatartás ide tartozik, amikor egy felnőtt azt érezteti a gyerekkel, hogy kevés, illetve nem elég jó.

Amikor folyamatosan kritizálja, és olyan megjegyzéseket tesz, vagy úgy viselkedik, amitől a gyerek azt érzi, hogy értéktelen, de legalábbis biztosan nem tud megfelelni a felnőtt elvárásainak, szeretetének, elfogadásának.

 

A pofon feltűnik, a megalázás lappang

Az érzelmi bántalmazás gyakran nehezen felismerhető és beazonosítható, hiszen nem olyan egyértelmű, mint a fizikai. Azt elég könnyű észrevenni, ha valakit pofon vágtak, azt viszont sokkal nehezebb, ha szavakkal verik. Főleg akkor, ha ezeket a bántalmazó szavakat „becsomagolja” a felnőtt, mondjuk, abba az üzenetbe, hogy „én csak aggódom érted”, „a te érdekedben teszem” – vagy „csak őszinte vagyok veled”.

A leértékeléssel, megalázással és lealacsonyítással járó érzelmi bántalmazásnak fontos jellemzője, hogy akkor megy igazán mélyre, ha hatalmi fölényben van az, aki alkalmazza. A szülők, a tanárok, mentorok, edzők – meg úgy általában a gyerek számára fontos felnőttek által elkövetett beszólások, a „horgerantalkodás” bizonyítottan komoly károkat tud okozni, de legalábbis hosszan tartó rossz emlékeket.

Ez is trauma. Nehéz lehet feldolgozni, nem lehet könnyen lepergetni.

Ti is megírtátok:

„50 éve történt, az egész életemet végigsebezte.”

„A legnehezebb az egészben az, hogy az ember negyvenéves korára jön rá, mennyi gátlás alakult ki ezek miatt benne.”

„Levágtam rögtön, hogy simán csak belém akartak rúgni, de akkor is meghatározó pillanat maradt az egyetemről.”

„Borzasztó, hatásukban felmérhetetlenül kártékony, pusztító és felelőtlen tanári mondatok ezek, ráadásul egy közösség előtt téged megalázó mondatok.”

Minél közelebbi a viszonya a gyereknek azzal, aki érzelmileg bántalmazza, és minél gyakrabban fordul ez elő, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyerek „megtanulja”: ő tényleg értéktelen, nem szerethető, alkalmatlan, tehetségtelen. Erre reagálhat daccal, dühvel és „csakazértis megmutatommal”, de reagálhat elfogadással és belenyugvással is. A társadalom számára előbbi tűnhet „sikernek”, hiszen végeredményben „csak azért is megmutatta a gyerek, hogy valójában mire képes”, nem vált be a jóslat.

Valójában azonban e sikerek mögött sokszor ott húzódik az örökké kielégítetlen bizonyítási vágy, a másoknak való megfelelés kényszere, és az is, hogy a már felnőtté vált (de belül ebből a szempontból még gyerek) áldozat mindig a másik szemében látja magát: a saját életét és eredményeit hajlamos kétségbe vonni, azt érezni, hogy amit elért, az „természetes”.

Ezekben az esetekben hiányozhat a siker miatt érzett őszinte öröm. Felnőttként az orra alá lehet dörgölni annak a tanárnak, aki a sértő, bántó mondatokat mondta, hogy „nem lett igaza”; de az érzelmi bántalmazás valójában akkor is megtörtént.

Sebet ejtettek az önértékelésen és önbecsülésen, és ennek felelősségét annak (kellene) elhordoznia, aki ezt megtette.

Bizalom, megértés, megerősítés

Ezért lenne fontos, hogy a szülők vegyék komolyan, ha olyan tanárral találkozik a gyerekük, aki nem pozitív megerősítéssel és támogatással, hanem kritikával, megalázással és nevetségessé tétellel próbálja fegyelmezni vagy „motiválni” a gyereket.

Szintén fontos annak megértése, hogy az érzelmi bántalmazás ugyanúgy hat, mint a fizikai. Ugyanazt az agyterületet aktivizálja, azokat a következményeket okozza, és ugyanúgy bántja az ember igazságérzetét, mint bármilyen más típusú erőszak. Az érzelmi bántalmazás aljas, romboló és megengedhetetlen.

Az igazságtalan, alaptalan vádakra a legnehezebb reagálni. A „Horger Antalokkal” szemben általában az embernek elakad a szava felnőttként is (egy gyereknek meg főleg) – de annyit mindig megtehetünk, és meg is kell tennünk, hogy

ilyenkor megerősítjük a gyerekben azt, hogy ez bántalmazás, erőszak. Az erőszak pedig sosem az áldozatról szól. Hanem mindig az elkövetőről.

Tisztelet mindazoknak, akik ilyesféle bántalmazásokat is kinőttek, akik meg tudták érezni, hogy ez a viselkedés nem őket minősíti (vagy minősítette gyerekként), hanem azt, aki elkövette ellenük. Mindegy is, hogy mi áll az érzelmi bántalmazás hátterében, és miért csinálja, aki csinálja. Irigység, düh, féltékenység, öncélú bántási vágy, a hatalom megélése vagy az erőfölénnyel való visszaélés? Az ok lényegtelen, mert semmi nem indokolhatja azt, hogy az egyik ember ilyet tegyen a másikkal.

Dr. Gyurkó Szilvia

 

 ****************************************************************************

Hol keressük a boldogságot? – A boldogság értelmezése Maslow szemüvegén keresztül

Herpay Kamilla

Abraham Maslow a humanisztikus pszichológia egyik kiemelkedő alakja. Elmélete szerint az ember minden egyes állapota motivált. Szerinte az emberek alapvetően jónak születnek és csak környezetük, szükségleteik kielégítetlensége teszi hozzájuk a rossz vonásaikat. Cikkünkben az elképzelése köré épített elméletét mutatjuk be, azon keresztül pedig az önbeteljesítéshez vezető utat.

Abraham Maslow a humanisztikus pszichológia egyik fő képviselője. Az irányzat középpontjában a személy szubjektív élményvilága áll: mi az, ami az emberben különleges és egyedi. Az emberek az irányzat szerint jók és értékesek, fejlődőképesek és képesek tökéletesíteni önmagukat. A humanisztikus pszichológia szerint a szükségletek kielégítetlensége okozza és hozza elő az emberben lévő rosszat.

Maslow motivációs elmélete

Az elmélet szerint az ember minden egyes állapota motivált. Ez tartja fenn fajunkat, és ez sarkall minket fejlődésre. Maslow a szükségletek fontosságára alapozva kialakította a szükségletek piramisát. Bizonyos állapotok sürgetőbbek biológiai voltukból adódóan, így ezek a piramis aljára kerültek, míg mások fentebbi szinteken helyezkednek el. Az alsóbb lépcsőfokokon elhelyezkedő motívumokat nevezzük hiánymotívumoknak, melyek, ha nem kielégítettek, akkor torzítják látásmódunkat. Ilyen például, amikor kialvatlanok vagyunk, és emiatt nem tudunk koncentrálni a munkánkra, csak arra, hogy minél előbb ágyba kerülhessünk. A motivációk másik csoportja a növekedési motiváció, mely a pszichológiai jóllétünkhöz járul hozzá.

A piramis felépítése és rendszere

A Maslow piramisának alapja, hogy az embereket egy belső motiváció hajtja. Ha az egyes szinteken lévő motivációs szükségletek kielégülnek, akkor egy fentebb lévő szint kerül a helyére. Az előbbi példához hasonlóan, ha nagyon éhesek vagyunk, csak arra tudunk koncentrálni, hogy minél előbb ételhez jussunk. Viszont ha ez a szükségletünk kielégült, már tudunk az életünk más területéhez köthető problémákkal foglalkozni.

Maslow híres szükséglet-piramisa.

Maga a piramis öt szintből áll, és mindegyik szintnek megvan a maga sajátossága. Ezek a szintek:

  1. Alapvető szükségletek: ide soroljuk az alvást, éhséget, szomjúságot és a szexualitást is. Ha ez a szint nem kielégített, gondolataink, cselekedeteink csak ezek körül fognak forogni, a fenti példa alapján.
  2. Biztonsági szükségletek: manapság a környezet stabilitását, a biztos megélhetést és munkahelyet foglalja magába. Az emberek általános beállítottsága, hogy jobban kedvelik a megszokott dolgokat, mint az ismeretlen, bizonytalan helyzeteket.
  3. Szeretet-igény és valahova tartozás: általános szükségleteink közé tartozik, hogy vágyunk a szeretetre. Ezen a szinten vágyódunk arra, hogy valahova tartozzunk és szeressenek minket. Ide tartozik a gyengédségre és őszinteségre való igény is.
  4. Önbecsülés és tisztelet iránti igény: ide tartozik a megbecsülés iránti igény. Vágyunk arra, hogy mások a munkánkat értékeljék és elismerjék. Ez a visszajelzés nagyban hozzájárul önértékelésünkhöz.
  5. Önmegvalósítás: Maslow elméletében ez a szint áll a piramis csúcsán. A legfelső szint az életcél keresését foglalja magába. Ezen a szinten a bennünk lévő lehetőségeket használjuk ki. Ez egy pszichés folyamat és fejlődés, nem egy konkrét végcél.

Ha a piramis öt szintjének bármelyikén hiány jelentkezik, akkor az adott deficitet szenvedett szintre koncentrálunk. Ameddig az egyes szinteken hiány jelentkezik, nem tudunk a fentebb lévőkre összpontosítani.

De mi a boldogság kulcsa? És ki a boldog ember?

Az önmegvalósító emberek kis részét alkotják a társadalomnak. Jellemző rájuk az önelfogadás, mások elfogadása, mélyebb emberi kapcsolatokat alakítanak ki, melyek tartósak. Az érzelmi reakciójuk gazdag, kreatívabbak és humorérzékük is fejlettebb azokkal szemben, akik nem érték el ezt a szintet.

Maslow értelmezésében minél magasabb szinten helyezkedik el valaki, és minél inkább az önkiteljesedésre törekszik, valószínűsíthetően boldogabb lesz, mivel képes lesz gyakrabban megélni az élet pozitív oldalát. Gyakrabban éli át az áramlatélményt (flow) és a csúcsélmény megélésére is képessé válik, melyek mind személyiségfejlesztő hatással bírnak.

A humanisztikus terápiákban éppen ezért arra törekszik a terapeuta, hogy a pácienst a hiányzó szükségleteinek elérésében támogassa. A kezelés központi kérdése, hogyan kerülhetjük el a betegséget, azzal szemben, hogyan leszünk egészségesek.

 

 *******************************************************************************************************************************

EGY GYEREKGYÓGYÁSZ TISZTA VIZET ÖNT A POHÁRBA A TRANSZGENDEREKKEL KAPCSOLATBAN – VIDEÓ

Fantasztikus videó robbant be a magyar közösségi média felületeire a múlt héten. Dr. Michelle Cretella, az Amerikai Gyermekorvosok Szövetségének elnöke érthetően és nagyon egyenesen tisztázza a genderizmus körüli fogalmakat. Rávilágít a sok helyen lassan társadalmi normává emelkedő elméletet övező önellentmondásos zavar veszélyeire és a kétségbeejtő állapotokra. A videó közel hat perces, de minden másodperce erős üzenetet hordoz.

 

***********************************************************************************************************************************************

„Szeretünk hinni a happy endben” – korai kötődésünk hatása az intim kapcsolatainkra

Pechlof Luca

Miért van az, hogy egyes emberekhez nem tudunk érzelmileg elég közel kerülni, még akkor sem, ha mindent beleadunk? Milyen okok állhatnak egy elkerülő kötődésű vagy egy nárcisztikus karakter hátterében? Mikor érdemes kiszállni egy párkapcsolatból, még akkor is, ha piszkosul fáj? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Narancsik Gabriella pszichoterapeuta, az ELTE Klinikai Pszichológia és Addiktológiai Tanszék oktatója. Tudósításunk.

Narancsik Gabriella kötődésekről szóló előadását egy közel száz éves elképzeléssel indította, miszerint a csecsemők az első életévükben magukba zárt lények, akik csak önmaguk iránt érdeklődnek, és a másik ember csak akkor válik számukra érdekessé, ha az igényeiket kielégíti. Ezt Sigmund Freud úgy fogalmazta, meg, hogy az ösztönkésztetések kielégítésre kerülnek. Ma már azonban tudjuk, hogy ez nem egészen így van.

Hiszen a gyermek számára a kapcsolat a legfontosabb, olyannyira, hogy ez képes fölülírni a fiziológiás alapkésztetéseket

– emeli ki a pszichológusnő.

Kísérletekkel bizonyították, hogy azok a csecsemők, akik képesek kapcsolódni, sokkal jobban bírják a fájdalmat, mint azon társaik, akik számára az anyához való kapcsolódás nem adatik meg. Az anyák szerepe egyszerűen biológiai okokból kifolyólag hangsúlyosabb ebben az életkorban az apákénál, de fontos kiemelni, hogy az egészséges fejlődésben az édesapák jelenléte is elengedhetetlen. Bár nehéz elképzelni, de egy két hónapos embrió már képes megkülönböztetni szülei hangját másokétól. A kötődés tehát már ebben a korban elkezdődik. Az előadó azonban fontosnak tartotta kihangsúlyozni,

hogy a csecsemő ahhoz kötődik, aki foglalkozik vele.

A gyermek ahhoz kötődik, aki foglalkozik vele.

Narancsik Gabriella ezt úgy fogalmazta meg, hogy rendelkezünk egy úgynevezett kötődési ösztönnel, aminek a segítségével már az élet kezdetén aktívan törekszünk kapcsolatok kialakítására. Az életben maradáshoz fiziológiás szükségleteink mellett a kapcsolatra is szükségünk van.

Egy máig tartó longitudinális kutatás beszámolója szerint, azok az emberek, akik életük során érzelemteli, biztonságos kapcsolatokat tudtak kialakítani, nemcsak pszichésen, hanem szomatikusan (például immunissá váltak a demenciára) is jobb állapotban voltak, azon társaiknál, akik erre nem voltak képesek. Az előadó hozzátette, hogy ilyenkor nem feltétlenül a párkapcsolatra kell gondolnunk, hanem bármilyen fajta kapcsolatra, ahol jelen van a lelki intimitás.

 De mitől is függ az, hogy képesek vagyunk-e erre a fajta lelki közelségre?

A kérdés megválaszolása rendkívül összetett, de mégis azt mondhatjuk, hogy a korai, a szimbolizációs képesség előtti időszak kapcsolati élményei alapjaiban határozzák meg azt, hogy miként tudunk majd kötődni felnőttként. Itt pedig visszakanyarodhatunk a szülők szerepéhez. Ha a csecsemő ebben az időszakban nem kapja meg azt a fajta törődést, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságban érezze magát egy másik emberrel való együttlétben, akkor

ezt a sérülést a későbbiekben csak nagyon kemény önismereti munka árán lehet korrigálni.

Sokunkban talán mind a mai napig él az a tévhit, hogy a síró csecsemőt nem szabad ölbe venni, mert azzal csak elkényeztetjük. Az előadó kiemelte, hogy egy gyermeket ebben az életkorban nem lehet elkényeztetni. A kisbaba nem hisztizik, hanem azért sír, mert valami nem jó. Ha a gyermekek sírnak, annak oka van. Nem szabad azonban átesnünk a ló túloldalára sem. Hiszen az ember gyermek, akármilyen védtelen is, sok mindent kibír. A fontos csupán annyi, hogy megkapja azt a fajta alapbiztonságot, amit az édesanya jelenléte tud megadni a számára.

Ha egy gyermeket magára hagyunk ebben az időszakban vagy ignoráljuk, ha sír, akkor a csecsemő ezt a fajta viselkedést

úgy fogja fel, hogy amit átél, annak nincs helye, nincs létjogosultsága, és ez kötődési zavarokhoz vezethet.

Ha azonban a gyermek mellett jelen van egy „elég jó anya”, akkor a kisbaba magát szerethetőnek, értékesnek fogja érezni, egy olyan személynek, akinek a vágyai beteljesülnek. Ilyenkor átélheti a hatékonyság és a mindenhatóság élményét. Ez pedig az önbizalom, az optimizmus és az egészséges kötődés alapja lehet – hangsúlyozta a pszichológusnő.

Traumatizáció akkor következhet be, ha a szülő nem képes ráhangolódni a gyermek belső állapotára. Ezáltal a gyermek nem sajátítja el a mentalizáció képességét, nem fogja tudni felmérni, értelmezni a saját és a másik állapotát, érzelmeit.

Az anya tehát kvázi egy tükör funkciót is betölt, hiszen a csecsemő az ő reakcióin keresztül tanulja meg, hogy ami vele történik az jó vagy rossz, és így sajátítja el az önmegnyugtatás képességét is.

Az előadó a depressziós anyát hozta fel példának, aki sokszor nem képes az örömteli, érdeklődő reakció kimutatására, ez pedig egy gyermekben zavarodottságot idézhet elő. Egy ilyen anya mellett felnőtt gyermek egy idő után a saját érzelmei helyett az édesanya érzelmeivel kezd el foglalkozni, ezzel kialakítva egy hamis szelfet, aminek a segítségével akarja elérni az anya törődését, figyelmét, úgy, hogy közben lemond a saját vágyairól.

A nárcisztikus és az elkerülő kötődésű személyek

Ezután Narancsik Gabriella a nárcisztikus karakter példáját emelte ki, amely bár mindkét nemre jellemző, de az anya fontosságából kifolyólag gyakrabban van jelen a férfiak körében. Ezek az emberek sokszor nőnek fel depresszív, agresszív-önző vagy szorongó anya mellett, és védekezésképp érzelmileg eltávolodnak, kivonódnak. Ezek a személyek később sem fognak tudni jól együttműködni a párjukkal.

Kevés érzelmet fognak kimutatni, és nem lesznek képesek az érzelmi intimitásra.

Egy ilyen kapcsolatban a nárcisztikus fél gyakran érezheti úgy, hogy párja folyamatosan kritizálja, és hogy annak semmi nem elég jó. Pedig a valódi ok az érzelmi intimitás hiánya.

A nárcisztikus fél gyakran érezheti úgy, hogy párja folyamatosan kritizálja.

Azonban nem csak a nárcisztikus személyek azok, akikkel nehéz kialakítani az érzelmi intimitást egy párkapcsolatban. Egy elkerülő kötődésű személy éppen annyira meg tudja nehezíteni a helyzetünket. Az előadó arra a kérdésre, hogy vajon azok az emberek, akik elkerülő kötődéssel rendelkeznek, tudnak-e gyógyulni egy kapcsolatban terápiás segítség nélkül, kifejtette, hogy bár a párkapcsolat egy jó táptalaja lehet a gyógyulásnak, mégis ahhoz, hogy valaki gyógyulni tudjon, az is kell,

hogy ezek a személyek képessé váljanak az élmények befogadására.

Hiszen ezek az emberek gyakran el sem jutnak odáig, hogy kapcsolatot alakítsanak ki, illetve véget vetnek a kapcsolatnak, amikor abban igazán kialakulnának a kötelékek.

De miért a férfiak az érintettebbek az elkerülő kötődésben?

Az előadó erre a kérdésre az „inceszt-tabu” jelenségét hozta fel példának, miszerint a férfiaknak el kell határolódniuk az édesanyától, ha egy másik nővel szeretnének intim kapcsolatot kialakítani. Azonban ehhez az elhatárolódáshoz szükségük van az édesapára, aki sokszor perifériára kerül vagy egyáltalán nincsen jelen a gyermek életében manapság.

Meddig érdemes küzdenünk?

Az előadó hozzátette, hogy ameddig a másik fél nyitott az élményeinkre, ameddig képesek vagyunk gondolatban találkozni és meghallgatni egymást, addig van esély.

Az ilyen párkapcsolatokban a másik fél általában hatalmas türelemmel rendelkezik, aki szeret hinni a happy endekben, tehát, hogy a befektetett munka egyszer meghozza gyümölcsét, és kellő kitartással elérhetjük boldog párkapcsolat állapotát. Ez az életfelfogás egyébként teljesen természetes, és nem szabad a függőség jeleként értelmezni. Ez „a jó elnyeri méltó jutalmát” gondolkodásmód az, amit egy egészséges kötődésű ember vall. Ez az optimizmusba vetett hitünk, hogy a konfliktusokat megfelelő módon meg lehet oldani.

Az előadó azonban zárásként kiemelte, hogy klinikai tapasztalatai alapján ő nincs a végtelen szeretet pártján, mert egy ilyen kapcsolatban az egyik fél mindig hiányt él át, mindig le kell mondania valamiről. Ezzel szemben a kölcsönösség az, ami igazán meghozhatja a kiegyensúlyozottságot és a boldogságot egy párkapcsolatban.

******************************************************************************************************************************************
Kedves Látogató!
Ebben az évben a gyülekezetünkben újra indítottuk a filmklubbot és mivel ennek kapcsán jó beszélgetések alakultak ki, ezért arra gondoltam, hogy megosztok pár gondolatot a megnézett filmek kapcsán. Remélve, hogy bárkinek segítségére lehet, aki hasonló közösségi alkalmat szeretne illetve személyesen is gazdagodhatunk, érhetnek új impulzusok, válhat személtetés eszközévé a film témája … azaz direkt és indirekt módon a szolgálatban segíthet minket. A HISZ többi munkatársai beleegyezésével, íme itt az első filmajánló:

Csak elképzelni tudom

 

9b5a1-csak-elkepzelni-tudom-kis

A film valós élettörténeten alapján készült. Hogy ki rendezte és kinek a személyes élete adta a film alap történetét? – arról most nem írnék, hiszen mindenki utána tud nézni. Bart Millardnak és a zenekarának is, amelyben énekel … Inkább arról írnék, hogy miért volt érdemes megnézni a filmet a gyülekezet filmklubjában?!

Mindenek előtt azért, mert ez a film nem csak egy tönkre ment család története, egy terhes csomaggal induló gyermeké és egy agresszív apáé, hanem a mennyei Atyáé is, aki mindig várja haza tékozló gyermekeit. Azé az Atyáé, aki időközönként oly módon cselekszik, amit el sem tudunk képzelni.

Szóval, a film sok fájdalomról, sértésről és haragról szól, de mégis hozza azt az életigenlést, amire annyira szükségünk van ma is. És, szépen kibontakozik a cselekményben, hogy mégis lehet megbocsájtani, mert a megbocsájtás egy döntés. Erről is lehet beszélni a film kapcsán és a válásról, hogy ez mit is jelenthet egy gyermek szemével és szívével nézve, a családon belüli agresszióról, és arról, hogy ennek mihamarabb véget kellene vetni. Továbbá arról is, hogy hivatásunk van, amire Atyánk teremtett minket és nem azért születtünk, hogy szüleink álmait valósítsuk meg. És téma lehet, hogy milyen súllyal bír a szülői szó és magatartás. Hogy a menekülés nem jó megoldási kísérlet a múltban kapott sebek gyógyítására. Ugyanakkor, ha rászánjuk magunkat, hogy szembe nézzünk mindazzal, amit eddig letagadtunk, rejtegettünk, mert fáj, mert kellemetlen, mert szégyelljük magunkat miatta, az olyan erőforrássá lehet, amit addig még nem tapasztaltunk.

Időseknek és fiataloknak egyaránt tudom ajánlani a filmet, azzal a kockázattal, hogy lesznek emberek, akik a személyes élettörténetük miatt jobban érintődnek. Ezért biztosítani kell a beszélgetés lehetőségét csoportban és akár egyéni lelkigondozásban. A filmet meg lehet nézni önmagáért, azért hogy együtt, értelmesen töltsünk el másfél órát. És lehet azzal a célzattal is, hogy nagyon sok lelkigondozói témát kínál meg, amiről nagyszerűen lehet beszélgetni.

Az Ige, amit ajánlanék, hogy felvezessük vagy lekerekítsük a beszélgetést: ” És az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz, hogy amikor eljövök, átokkal ne sújtsam a földet.” – Malakiás 4, 6

Hamarosan jelentkezni fogok egy újabb filmajánlóval. Addig is mindenkinek jó filmnézést és építő reflexiót a film kapcsán. És ne feledjétek, a film nem cél, hanem eszköz …

Üdvözlettel

Fekete Márton – HISZ munkatárs

ui. Szívesen olvasom tapasztalataitokat a fent említett vagy más filmek kapcsán, illetve ha bármi kérdésetek lenne, akkor írhattok az f.m.svarci@gmail.com címre.


Mélyrehatóan a lelkészi lét kérdéseiről

Korunkban a gyülekezeti tagok nem a lelkész tekintélyén, hanem személyén keresztül tapasztalják meg az egyház érvényességét. A fiatalabb lelkészek így már egészen más közegben kezdik meg életpályájukat, mint régebben. Siba Balázs most megjelent könyve a lelkészi pálya mély kérdéseire keresi a válaszokat.

A Károli Könyvek gondozásában megjelent Pasztorálteológia – a református lelkészi hivatás vizsgálata interjúk tükrében című könyvről beszélgettek a Bibliamúzeum kiállítótermében. Mint elhangzott, a kötet túlmutat saját keretein, hiszen nemcsak református, hanem evangélikus lelkészek és teológusok is nagy hasznát vehetik, hiszen hiánypótló kutatás alapján készült, számos szakember bevonásával.

A bemutatón a könyv által érintett különféle problémák felekezetközi megvizsgálására is sor került. Ahogy erről Pángyánszky Ágnes beszélt, a könyv olvasása segítséget adhat a lelkészeknek a mindennapi teendők, a szolgálattal járó nehézségek megértésében és megoldásában. Siba Balázs egységében vizsgálja a lelkészi életpályát a szülői háztól a hitfejlődés kérdésein át a megtérésélményekig. Vizsgálja továbbá a hivatás és a magánélet kapcsolatát, az elhívást, a megélhetés problematikáját, a vezetéssel járó kihívásokat.

Az est moderátora Szabóné László Lilla lelkész, teológiai tanár volt. Mint mondta, számára szimbolikus jelentőséggel bír, hogy ezt a könyvbemutatót ebben az alagsori helyiségben tartják. Siba Balázs kutatása ugyanis a lelkészi lét mélységeit vizsgálja, olyan kérdésekről ír, amelyekről nem szoktunk a felszínen beszélni. Személyes beszélgetésekben, házasságon belül, baráti kapcsolatokban ezek előkerülnek, de egyházmegyei közgyűlésen, hivatalos eseményeken nehéz ezekkel mélyen szembenézni.

Életinterjúk, minták
A szerző a könyv alapjául szolgáló kutatást vázolta röviden. „Több mint hetvenöt ember munkája olvasható ebben a kötetben. 2013-2015 között az egyházszociológiai szeminárium keretein belül a hallgatók interjúkat készítettek lelkészekkel, összesen harminchárom beszélgetést folytattak le, Hámori Ádám vezetésével. Több mint nyolcszáz oldalnyi anyag gyűlt össze.”

Az egyetemi docens kitért a teológusképzésre is. „Nagy az elvárás az egyház részéről, hiszen öt-hat év alatt kell lelkészeket képeznünk, de ez nem ilyen egyszerű. »Hozott anyagból dolgozunk«, sok minden már adott a beiratkozó fiatalban. Vizsgáltuk a családi hátteret, az önképet, de az igazi kérdés, hogy a teológia mennyire akar lelki műhellyé válni. Egyetem vagyunk, okos, értelmes fiatalokat akarunk kibocsátani, de szeminárium is szeretnénk lenni, ahol a hallgatók a lélek embereivé válhatnak.”

Életre szóló folyamatok
Pángyánszky Ágnes részletesen méltatta a kötetet. Az evangélikus lelkész elmondta, nagyon aktuális kérdésekről beszél a könyv, reális helyzeteket mutat be, és előremutat a pasztorálteológia területén. „Hangnemét egyszerre érzem szeretetteljesnek és konfrontatívnak. Huszonnégy évnyi gyülekezeti szolgálat után lettem adjunktus, az egyetemen a teológushallgatók gyakorlati képzését és utolsó gyakorlati évüket szervezem. A kötet életre szóló folyamatokat mutat be a teológushallgatóknak, akik felkészülhetnek a folyamatos önreflexióra szolgálatuk során.

Tapasztaljuk, hogy számtalan életpályát látnak maguk előtt a fiatalok. Sikeres lelkészi életutakat, vagy akár rutinossá váló, közönyösen megélt szolgálati helyzeteket és mélységes kudarcokat. Önreflexió nélkül súlyos károkat okozhatunk a lelkészi pálya értelmezésében. Ezért nagyon hangsúlyos a könyv célkitűzése: a lelkészi identitás és szerep teológiai reflexiója, a református és evangélikus lelkészkép kialakítása. Látjuk magunk körül a hagyományvesztést, szekularizált világban élünk, ezért az elhívásunk sem mindig gyülekezeti közegben adatik meg.”

„Nekünk, evangélikusnak is mérföldkő”
Az evangélikus lelkész szerint a teológushallgatók sokfajta közegből, élethelyzetből jönnek, ezt értelmeznünk, vizsgálnunk kell. „Nem lebegnek már mindenki előtt a hagyományos, tekintélyre és tiszteletre épülő lelkészhelyzetek. A pályájukat elkezdők küzdenek a saját lelkészi helyzetük értelmezésével, ezért segítenünk kell nekik. Ma a hangsúly átkerül a tekintélyről a lelkész személyiségére, a gyülekezeti tagok a lelkész személyén keresztül tapasztalják meg az egyház relevanciáját.

A harminchárom életinterjú túlmutat az egyházszociológiai szeminárium keretein. Nekünk, evangélikusnak is mérföldkő ez a könyv, hiszen a formálódó lelkészi életpályamodellünk kihívást jelent a klasszikus lelkészképben élő egyházunk számára. A könyv gyakorlati példákat mutat be a vallásszociológia- és pszichológia szemüvegén keresztül. Ezek segítségével megérthetjük, mit jelent a hitfejlődés, milyen szocializációs közegben alakul ki a lelkészi életpálya. Lelkigondozói irányokat is megmutat a kötet, hiszen kísérnünk kell azokat, akik problémákkal küzdenek lelkészként.”

A gyülekezetben kapott „tűz” és az önképzés
Az elhívás és az egyházi közeggel való találkozás kérdésköre is fontos része a most megjelent könyvnek. Németh Dávid teológiai professzor sokszor tapasztalta, hogy a teológiára jelentkező fiatalok lelkesedéssel érkeznek, belső indíttatásból szeretnének lelkészek lenni. Lelkészképük ugyanakkor sokszínű, és az idők során megváltozott az alapvető indíttatásuk.

„A ’90-es években még azt láttam, hogy a fiatalok aktív gyülekezeti ifjúsági közösségekbe kapcsolódtak be, ahol Isten megszólította őket, és elhívást kaptak a lelkészi szolgálatra. Ma inkább egyházi iskolákból érkeznek a jelentkezők, akik vallásórákon láttak számukra hiteles mintákat, és úgy döntenek, hogy teológusok lesznek. Ez ma jóval általánosabb, mint az, hogy valaki gyülekezeti közegből kap indíttatást. Az a tűz, amelyet ez utóbbiból kapnak, ritkábban tapasztalható. Sokkal racionálisabb okok találhatók a pályaválasztás hátterében, és az Istentől jött elhívás is sokkal halványabbnak látszik. Ez bármikor megváltozhat, nem szabad lezártnak tekinteni. A lelki növekedést sokkal jobban segíthetnénk, ebben komoly hiányosságaink vannak, pedig nagy rá az igény.”

A professzor elmondta, a teológiák nem tudják igazán lelkésszé képezni a hallgatókat. „Mi legfeljebb képessé tudjuk tenni őket arra, hogy felelősségteljesen képezzék magukat tovább. Lelkésszé nem válik senki, aki nem látott még gyülekezetet, vagy inkább még nem bíztak rá közösséget. Hiába tanult nagyon sokat, ez önmagában nem elegendő.”

Egészében kell látnunk
Fodorné Ablonczy Margit elmesélte, nemcsak az elhívás, hanem a társadalmi közeg is megváltozott az elmúlt évtizedekben. „Vallástanárként szembesültem a különféle motivációkkal. A gyülekezetből érkező teológushallgatók naivabbak voltak, az ideáljuk más volt, mint akik egyházi középiskolákból érkeztek. Ez utóbbiak már túl vannak az első csalódásokon, látják a lelkészek gyengeségeit is.

Mivel reálisabb kép van előttük, ez visszafogja a lelkesedésüket, de ez a kép közelebb áll a valósághoz. Nagyobb perspektívában látják a lelkészi létet, a teológiát szakasznak és nem végcélnak tekintik. Sokat változott a lelkész társadalmi presztízse, ez kihat a tekintélyre, a tiszteletre és anyagi megbecsültségre is. Egészében kell látnunk a lelkészi életpályát, és ezt csak nagyegyházi összefogással tudjuk segíteni.”

Súlyos problémák
E nagyobb perspektíva alapján formálódik az evangélikus lelkészi életpályamodell, amelyről Kendeh Péter beszélt. „Egyházunk indikátora is lehetne a reformátusoknak, hiszen kisebb formában az történik, ami rátok is vár. Mi azt tapasztaljuk, hogy alig akarnak teológiára jönni a fiatalok. Huszonhárom éven belül megfeleződik az evangélikus lelkészi kar, kérdés, hogy mit és hogyan kell változtatnunk, hogy ez ne következzen be. Sajnos sokan vannak, akik elhagyják pályájukat, az elmúlt húsz évben végzettek fele már nem szolgál lelkészként.

A kötetben is szó esik az önreflexióról, ennek hiánya szintén súlyos kérdés. Látjuk, hogy az életpályánk megváltozott, már nem azt az utat járjuk, ami a miénk, és nem vagyunk biztosak, hogy ez jó hatással van a közösségekre. Jelenleg azt a következtetést vonjuk le, hogy ha egy lelkész megállja a helyét nehezebb körülmények között, akkor biztosan erre a pályára való. Őket általában alulfizetjük, hátrányos helyzetű térségekbe küldjük ki. Ennek következménye, hogy kevesebben lettünk, már kevésbé vonzó a lelkészi életpálya, ezen változtatnunk kell.”

Generációs és gyülekezeti különbségek
Kendeh Péter az illetményrendszer kérdéskörére is kitért. „A fiatalabbak anyagi érdekérvényesítő képessége sokkal jobb, mint a mai negyven-ötven éves lelkészeké. Utóbbiak még azzal a tudattal indultak el, hogy szegények és azok is maradnak életük végéig. Ezt egy mai fiatalnak már nem lehet mondani, a húszas korosztály jobban ki tudja harcolni, hogy anyagilag jobb helyzetbe kerüljön. Az idősebbek úgy szocializálódtak, hogy ők a társadalmi hierarchia alján vannak, és ezt kell megszokniuk, nem is feltételezik a gyülekezeti tagok, hogy ezek a lelkészek többet is szeretnének keresni. Érdekes módon mindkettőt tolerálják a gyülekezetekben.”

Németh Dávid elmondta, a református egyház sem kezeli egységesen a lelkészek anyagi juttatásait. „Ma teljesen egzakt módon ki tudnánk számolni, hogy egy lelkésznek az adott helyen mennyi a munkafeladata, ez hogyan viszonyul a többi helyhez. Ehelyett a nagyobb gyülekezetek többet, a kisebbek kevesebbet tudnak adni a lelkészeknek. A mi életpályamodellünk az, hogy a lelkész kisgyülekezetben kezd, majd egyre nagyobb helyre pályázik, végül már egészen jól kereshet. Ez nem jó, hiszen mindenhol ugyanolyan minőségű munkát kell végezniük, ekkora különbségek nem lehetnének az anyagi juttatások terén.”

Kendeh Péter elmondta, az evangélikus egyházban létezik szolgálati igénymutató (SZIM szám), amely azt hivatott mérni, hogy a gyülekezetekben ténylegesen mekkora a lelkészi szolgálati igény. Ez nem feltétlenül képezi le a közösség méretét, de képet adhat az állapotokról, amelyek sokszor fájdalmasnak tűnnek. Ezt próbálják most feldolgozni, a probléma lelkigondozást igényel a lelkészek részéről. Ugyanakkor tisztáznunk kell, hogy mi a lelkész, és mi a gyülekezet feladata. Ez utóbbi egyesek szerint az anyagi feltételek biztosítását jelenti, de a keresztyén gyülekezet a misszióért jön elsősorban létre.”

A spirituális igazság megtalálásáért
A bemutató végén a szerző beszélt a könyv megírásának valódi motivációjáról. „Két évvel ezelőtt az egyik végzős hallgatói csapattal beszélgettünk a jövőjükről. Azt mondtam nekik, hogy lehet várni nagy, országos kezdeményezéseket akár az anyagi, akár a lelkigondozói helyzet megjavulásáért, de egyvalamit már most megtehetnek: összekapaszkodnak, számon tartják egymást. Erre van igény, és ezt nagyon jó látni.” Siba Balázs végül felolvasta a könyv mottóját, amelynek központi gondolata, hogy életünk igazi értelme a spirituális igazság megtalálása szívünkben. „Nagyon sok dologra figyelnünk kell, mert ha nem ezt tesszük, akkor veszélyeztetjük ezt az igazságot. A könyv maga is útikalauz, segítség szeretne lenni ebben, a hivatás megélésében, annak megtalálásában, hogy Isten dicsőségére és egymás támogatására éljünk.”

 

Képek: Füle Tamás


8 Things Jesus Never Said

8 Things Jesus Never Said

Jesus said a lot of things throughout the Bible, but there are also a lot of things he didn’t. Here are eight things Jesus never said.

1. “No shirt, no shoes, no service.”

Jesus never gave prerequisites for encountering his love. Regardless of your past, the love of Christ is available for anyone who is willing to accept it. Nobody is too flawed for forgiveness and eternal salvation.

2. “Follow me, and I will bring you fame and fortune.”

Jesus never promises fame or fortune, yet these are also not things he opposes if used for his glory. If your reasoning for seeking a relationship with God is materially focused, you may want to evaluate what god you’re really yearning for.

3. “Everything will go according to your plans.”

Many of us pray to Jesus thinking that everything we ask of Him is going to be answered in our timing. The reality is that not all prayers will be answered, but that Jesus does have the power to fulfill any prayer that is asked of him. He’s that BIG! Just because a prayer isn’t answered in your timing does not mean your prayer has been ignored. God hears all, knows all and knows what’s best for each of us as individuals. Take a step back and trust in God, his timing and his will.

4. “I will bless you if you pray hard enough.”

The blessing of prayer is in prayer itself. Communication and dialogue between our heavenly father and us is more fulfilling than anything else we can ask for. Jesus isn’t a magic genie, and if your prayers seem more like wishes than heart-felt conversations, you may want to re-think how your foundation of faith is being built.

5. “Life is going to be without rough patches.”

So many people think that just because they believe in Jesus means everything is going to be flawless and perfect. This really isn’t the case at all. You may have a relationship with Jesus, but this doesn’t mean life is going to stop moving forward, tough circumstances are going to cease to exist, and rough times will never be a possibility. Even though Jesus never said life would be easy, he did say he would be there for you in your times of need. The message of The Gospel isn’t that life will be perfect, but that in its imperfection we have a perfect and flawless Savior.

6. “I will answer prayers on your time.”

Although God is faithful in his answering of prayer, we cannot expect him to answer every prayer to our exact measurements. Faith is trusting God even when things don’t make sense, and that includes a prayer that we feel may be unanswered or at the wrong time. Faith is trusting in God’s timing, not ours.

7. “You’re too far gone to be saved.”

Nobody is too far traveled from having a relationship with God. No matter where life has brought you, you always have the opportunity to look next to you and see the open arms of Jesus. The forgiveness and love that He offers is not something we can run from, nor become too dirty to accept.

8. “You deserve to have nice things.” 

Jesus never said you deserve a huge house, nice car, big paycheck and a sweet job. In fact, everything in the Gospel points to simplicity rather than luxury. This isn’t to say that you’re not allowed to have nice things but that Jesus didn’t promise you are going to be given them. God’s plan for each of our lives is different, and we need to understand that not everyone is going to make the same amount of money, drive the same types of cars or even live in the same type of housing.

What we need to understand is that Jesus did say we need to love our neighbors, help those who are in need, and that the widow and homeless deserve to be loved as Christ loved the church.You don’t deserve to have nice things, but you do get to experience the love of Christ, and that is worth more than anything this world can offer.


7 Practical Thoughts on Forgiveness in Leadership

7 Practical Thoughts on Forgiveness in Leadership

“You hate me! You pick and choose which members you love!” Years ago, those words were screamed in my ear over the phone by a church member who felt like I had not greeted them well on Sunday morning. In fact, they went on to tell me in the conversation that I only gave them one hug instead of two on that day and then they hung up on me. Maybe the moral of the story is always give your members two hugs on Sunday.

Seriously though, forgiving people and asking for forgiveness is tough work. Forgiveness is to the leader what oxygen is to the lungs. These seven principles have helped me along the way when it comes to forgiveness.

1. Forgiveness requires so much energy that you can help yourself by having a soft heart and thick skinIf you constantly take everything personallyyou won’t have any energy left to forgive in the situations that really hurt. Learn to let some stuff roll off your back. Focus on the people and issues that really need forgiveness.

2. Forgiveness is easier when you don’t define the person by what they have done to youThe person that is hurting you is most likely a decent Christian who is caught up in the middle of a volatile situation. Don’t judge their whole life on what they are doing now to you. Take the kind of perspective on their life that you would want them to take on yours.

3. Forgiveness is a standard by which you can measure your Christian spiritual growth. How often do you say I’m sorry? It shows humility toward God and love for others when we are quick to apologize. When we wait to say I’m sorry or we don’t grant forgiveness quickly we are living from a source of pride.

4. Forgiveness has a powerful way of taking the steam out of an argument. How many conflicts become inflated because people won’t apologize? I’ve found that those people who are coming to the office for a big battle are disarmed by a prompt and sincere apology.

5. Forgiveness very rarely needs to be accompanied with an unsolicited explanation. This is tough because we always want to make an excuse or give a rationale for our behavior. Just practice the discipline of asking for forgiveness and stopping. To be sure, sometimes the explanation is required but most often it’s not. Practicing this will help you even when you are the one who has been hurt. Because in ministry sometimes you can’t give the other party all the information you know.

6. Forgiveness is the natural overflow of a life saturated in the gospelThis is more than a catchy statement, it’s true. Walk your thoughts through the components of the gospel concerning the situation. Remember God’s original intention was for us to live in constant dependence on him. Remember that the problem you are having is because both of you are sinners. Remember that Christ came to redeem the worst of us. Remember that we can be restored.

7. Forgiveness does not mean forgetting, it means releasing. It’s not profitable to try and force yourself to not remember being hurt. What you can do is choose not to hold the offense against the person. This is not easy but it is the most Christ-like thing you can do in life and ministry.

This article originally appeared here.


 

Azt teszi tönkre, amire legjobban vágyik – Dr. Bánki György a nárcisztikus ember párkapcsolatáról


Családi örökségeink: miért fontos, hogy akartak-e minket gyermekként?

ke_pernyo_foto_2019-03-19_20_19_36.png

Hamarosan megrendezésre kerül a XXIII. Budapesti Pszichológiai Napok, amelyet szokás a pszichológia fesztiváljának is nevezni, és amely szervezését a Pszinapszis biztosítja. A sokszínű, laikusoknak és szakembereknek is egyaránt izgalmas programsorozat azonban nem csak a semmiből érkezik, ugyanis a szervezők évről-évre kényeztetik a pszichológia szerelmeseit ízelítőkkel, értékes előadásokkal. Nemrég a Pszinkronban nevet viselő gálaesten Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológustól hallhattunk érdekes és sokak életében fellelhető jelenségekről, a transzgenerációs családi örökségről, amely tulajdonképpen a felmenőinktől érkező, sokszor tudattalan üzenetek, hiedelmek, átruházott gondolkodásmódok.

Képtalálat a következőre: „örökölt sors”Éppen ezért Noémi arra bíztat mindenkit, hogy mikor családunk történetét vesszük számba, ne ragadjunk meg az évszámoknál, hanem a sorsok üzenetét is vegyük észre, mert ez a mi egyedi örökségünk. Mit üzentek az elődeink a sorsukkal? Mik a hitvallásaik? Mik a családi elvárások, és mit kaptunk vagy éppen nem kaptunk meg alanyi jogon gyerekként? Mert ezek az üzenetek ott vannak az életünkben, és ha tetten érjük őket, önmagunkat és saját viselkedésünket fogjuk tisztábban látni.

(Bár a sokrétegű előadás több, transzgenerációs hatásra is kitér, jelen cikk a nem kívánt gyermeklét nehézségeire fókuszál.)

Talán nem is gondolnánk, de egy pszichológus első kérdései között rendszerint előfordul, hogy vágyott gyermek volt-e a kliens. Számítottak-e az érkezésére? Sőt, ha valaki elkezd gondolkodni azon, hogy nála hogy volt ez, akkor arra is érdemes törekedni, hogy nem csak ő, hanem a szülei és nagyszülei esetében hogy alakulhatott a gyermekvárás? De vajon miért is lehet olyan fontos ez a kérdés?

Mindenkinek van egy története az élet indulásáról, de ez nem mindenkinek egy pozitív, boldog történet. A nem kívánt gyermeklét már Ferenczi óta fontos téma a pszichológiában. Ugyanis nem vágyott gyerekként a világra érkezni egy olyan teher, amely akár életutakat is befolyásolhat. Kutatások szerint ez a teher számokban is megmutatkozik, ugyanis azoknak a babáknak, akiket az édesanyjuk el akart vetetni életük kezdetén, rendszerint alacsonyabb születési súllyal jönnek világra az átlagosnál, később pedig a kapcsolataikban válik hátránnyá a nehéz kezdés, ugyanis a nem kívánt gyerekek gyakrabban válnak kiközösítetté, párkapcsolataikban pedig sokszor labilisak. Hogy miért?

A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a terhességek 1/3-a ma nem kívánt terhesség. Pedig ha valaki váratlanul esik teherbe, az egy igazán komoly stresszhelyzet. Ezer kérdés és kétség merülhet fel ilyenkor, mert egy kisgyerek vállalása örökre megváltoztatja az életet: „mit csináljak? Mi lesz most? Nincs még itt az ideje! Akarom, de nem tőle!” És így tovább… Pedig ha az édesanya stresszben van, akkor azt a gyermek is átéli, ugyanis befolyásolja a baba agyi fejlődését. Azt gondolnánk, hogy egy gyermek az első éveiben nem emlékszik semmire, de a kutatók már tudják, hogy a gyerek bizony nagyon is tárolja a vele történteket. Nem szavak, hanem érzések és sejtek szintjén marad a nem kívántság élménye. És ezért van az, hogy a terápiák során nem egyszer fordul elő, hogy a családi múlt felgöngyölítésekor kiderül, hogy korábbi felmenők törvényen kívüliek, nem kívántak voltak, vagy a kliens maga stresszel telített világba született bele.

Képtalálat a következőre: „kötődési gondok”Ha valakinek még mindig kétségei támadnának a korai élmények jelentőségeivel, gondoljunk csak a simogatásra! Az idegrendszer ugyanabból a csíralemezből alakul ki, mint a bőrünk. Egy csecsemő fejlődéséhez a simogatás, ölelgetés pedig igencsak elengedhetetlen. De mikor képes egy szülő a simogatásra, a szeretet őszinte átadására? Mikor a szülés harmonikusan történik meg az életében, és nincsenek benne ambivalens érzések a gyermek irányába. Arról nem beszélve, hogy kutatások bizonyítják, hogy a nem kívánt terhességek gyakrabban fordulnak elő azoknál, akik maguk is ilyen körülmények között születtek. Nem csoda hát, ha egy nehezített születési múlttal rendelkező anya maga is nehézségekkel küzd a váratlanul érkező gyermekéhez való kapcsolódásban.

A pszichológus gyakorlatban ha egy személy kötődési, kapcsolódási gondokkal érkezik, nagyon gyakran lehet a fentiekhez hasonló élettörténetekkel találkozni. Ugyanis ha egy kisgyerek nem hiszi el, hogy helye van a világban, hogy jó, hogy ő a világra érkezett, akkor nehezebben tud később pozitív és harmonikus szeretetkapcsolatokban létezni. Ha valaki az élete első pillanatától azt éli meg, hogy nem kell, hogy nem jó az, ami ő, és ha ez az alapélménye, akkor nagyon nehezen tudja majd ezeket az érzéseket felülírni. Nehezen fogja felfogni a másoktól érkező szeretet jelzéseit, mert nem tud mit tenni azzal az élménnyel, hogy őt valóban, tiszta szívből akarják. Orvos-Tóth Noémi példaként hozza annak a nőnek az esetét, akinek bár mindene megvolt külsőleg és képességekben, hogy kiegyensúlyozott élete legyen, de mégis képtelen elviselni azt, ha dicsérik. Rosszul lesz a dicsérettől, mert az ő énképébe csakis a kritika fér bele. A szidás a világ rendje számára, beleillik a személyiségébe, mint egy aprócska puzzle darab. Nála az édesanyja és nagyanyja, de ő maga is nem kívánt gyerek volt, így mintaként adódott tovább a hibás létezés élménye.

Kérdésként merülhet fel bennünk, hogy vajon mit tehet az, aki valóban ilyen hátránnyal indult csecsemőként? Aki nem csak születésekor, de azt követően sem kapta meg azt a biztonságérzetet, amely későbbi kapcsolataiban is iránytűként mutathatna? Van esély kilépni a belső bizonytalanságból, a sokszor érzett káoszból? Felül lehet írni a kötődési mintát, hogy nyugalomra leljen valaki a számára fontos kapcsolataiban? A válasz szerencsére: igen. Munkával.

A bizonytalan kötődés azt jelenti, hogy vegetatív szinten ott van valakiben egy vibrálás, feszültség az emberi kapcsolataiban, ugyanis gyermekként nem tudta megélni a megtartó biztonságérzetet az elsődleges gondozója mellett. Ilyenkor a terapeuta feladata, hogy az érzelmi, önszabályozási deficitek pótlásában segítse a kliensét, és, hogy az képes legyen szabályozni az érzelmi működését, és ne csússzon később bele egy nem kívánt, negatív állapotba. Tehát abban támogatja őt, hogy a kapcsolati stabilitás egy fenntartható állapottá váljon, és amikor az illető feszült, amikor robbanna, amikor szabadulna a jóból, amikor akkor is féltékenykedne, mikor nem kellene, le tudja magát csillapítani. De ehhez először az önmagához való viszonyt kell optimalizálni, saját magával kell megbarátkoznia.

Képtalálat a következőre: „párkapcsolati kötődés”Mit tehet a környezet? Szerencsés esetben a bizonytalanul kötődő ember találkozik egy biztonságosan kötődővel, akitől utólag megkapja azt a megtartó biztonságot, amit szüleitől nem. A biztonságosan kötődő ember kibírja a bizonytalanul kötődő feszültségét, és ez egy nagy ajándék. Ha ő jól van, akkor segít a másiknak is jól lenni, és segít neki elhinni, hogy biztonságban lehet a másikkal. Nem veszi át az érzelmi kilengéseket, hanem konstatálja, hogy a másik feszült, és segít neki megnyugodni, megtalálni a biztonságos állapotot. Ezért is kell mindenki mellé egy másik személy, aki mint egy tükör, valós képet mutat a másikról.

A témával foglalkozva nem maradhat ki az a gondolat, hogy hogyan lehet megküzdeni a gyermekkor sötét árnyaival? A transzegenerációs történetek megértésében hatalmas előrelépés, ha a felnőtté váló gyermek megpróbál gyerekként tekinteni arra az anyára, aki nem várta gyermekét, és aki elhanyagolta őt. Mert nem születik mindenki anyának. Mindig van lehetőség nem csak azt az anyát látni, aki állandóan dolgozott, kiabált és türelmetlenkedett, hanem azt az anyát is, aki maga is volt egyszer sérüléseket megélt gyermek. Amikor tágul a perspektíva, amikor látjuk az anyánk kislánykori történetét, akkor a legtöbb esetben ez a tudás átszínezi saját történetünket is. És ez az, ami felszabadító tud lenni, mert nehezebb lesz haragudni a szülőre, hiszen ő maga sem tudott akkor, abban az időszakban felülemelkedni saját gondjain és mássá válni.

Ugyanez a helyzet, amikor egy párkapcsolatban kezdjük meglátni a párunk gyermekkorát, amely ugyanúgy átszínezi az ő viselkedését. Elkezdjük meglátni a zárkózottságának hátterében álló, bántalmazott kisfiút, a féltékenysége mögött megbúvó elhanyagolt gyermekkort. És ez az, ami segít még egy kis erőt adni ahhoz, hogy képesek legyünk együtt küzdeni egymásért.

Orvos-Tóth Noémi könyve, az Örökölt sors elérhető a könyvesboltokban.

Aki pedig szeretne színvonalas és izgalmas, pszichológiai témájú előadásokat hallgatni, látogasson el a hamarosan (április 5-7) megrendezésre kerülő, háromnapos, pszichológiai fesztiválra, amelyről részletesebben a Pszinapszis oldalán tájékozódhat: http://www.pszinapszis.com

 

 

 

 

Matt Chambers:  Miért mondtam le az egyházról – és a meglepetés, ami mégis visszahozott

47c359dc1740cback-to-the-roots

Körülbelül 16 évvel ezelőtt gyakorlatilag lemondtam az egyházról. De mivel lelkészgyermek vagyok, ha kilépek, az nemzetközi botrányt jelentett volna, ezért jártam továbbra is templomba… de lemondtam az egyházról. Hogy miért? Nos, akkor 15 éves voltam, már akkor jártam egyházi rendezvényekre, amikor a magzatvízben úszkáltam, de 11 éves korom körül kezdtem rájönni arra, hogy sokan a körülöttem levő keresztyének közül… nos… seggfejek.

Olvastam Jézusról, arról, ahogy Ő bánt az emberekkel, és akkor a keresztyénekre néztem, és a kettő egyszerűen nem passzolt. Volt olyan, hogy egy hétköznapon bementem a lelkészi hivatalba, és azt láttam, hogy ott éppen valaki kiabál apámmal a templomi szőnyeg kicserélése miatt, vagy azért, mert a kórus nem fellépőruhában énekelt.

Fenyegető névtelen leveleket kaptunk otthon… egyes gyülekezeti tagok akár az istentiszteletet is félbeszakították volna egy azonnali megbeszélés érdekében. Beleszóltak volna a prédikáció tartalmába. Gyűlölték a zenét. Ők döntöttek pénzügyi kérdésekben. Átkozódtak. Áskálódtak. Egymást rágalmazták. Egymást megalázták… csakúgy, mint Jézus tette, igaz?

De egy alkalomra különösen emlékszem, ami mind a mai napig

70c129deec8f57e7955ff89e64291f31

 elgondolkoztat. Egyszer Édesapám úgy döntött, hogy nem a hatalmas, díszes és hagyományos szószéket, hanem egy kisebb pulpitust fog használni. Természetesen ez a döntés hatalmas hullámokat vetett, néhányan döbbenetesen durván reagáltak. Végül egy nagyon indulatos gyűlésen elhangzott, hogy ha Édesapám el akarja távolítani a nagy szószéket, akkor Istent is eltávolítja a templomból. Sok időbe telt, amíg külön tudtam választani az elhangzott mondatban a teológiai hülyeségtől azt, amit az az ember valójában mondott.

 

Néhány éve találkoztam az egyik példaképemmel, Frederick Buechner-rel, aki a helyi egyetemen tartott előadásai miatt volt a városban. Egy pódiumbeszélgetés során valaki megkérdezte tőle, hogy hova jár templomba. Biztos vagyok abban, hogy senki nem erre a válaszra számított:

„Igazság szerint nem mindig járok templomba. Mert nem mindenik gyülekezet élő közösség, ahol a Szentlélek jelen van. Csak olyan helyekre járok, ahol tudom, hogy jelen van a Szentlélek.”

Biztosan nem ezt akarták az emberek hallani, de ez volt az igazság.

Tolkien „Gyűrűk Ura” című könyvében Gandalf levelet ír a hobbitoknak. A levélbe belefoglal egy verset, ami jelképesen Aragon Király visszatéréséről szól. Ez az irodalmi részlet talán nem tartozik a legismertebbek közé, de van egy verssor benne, amit gyakran hallok és olvasok: „Nem minden vándor van eltévedve.” (Not all who wander are lost.) Biztosan. De én hozzátenném: Nem minden vándor van eltévedve, de minden vándor keres valamit.

Amikor azt a kijelentést hallottam, hogy a szószékkel együtt Isten is elhagyta a templomunkat, tudtam: én itt végeztem. És vándorolni kezdtem. Soha nem szakítottam Jézus Krisztussal, de évekre szakítottam az egyházzal. Mert azt gondoltam, hogy ha a Jézus követése ilyen emberré tesz, akkor nem kérek belőle. Az igazat megvallva, nem hiszem, hogy a vándorlásom, a keresés valaha is véget fog érni. Legalábbis így remélem.

Ilyen beszélgetések során mindig eszembe jut az a bibliai ige, amit a Zsid 10,25-ben olvasunk, hogy el ne hagyjuk a magunk gyülekezetét.  És egyetértek, de nem gondolom, hogy nekünk, Jézus követőink csupán azért kellene összegyűlnünk, hogy együtt legyünk. A Zsidókhoz írott levélben a megélt közösségről is szó van, arról, hogy „ügyeljünk egymásra, a szeretet és jó cselekedetek” megélésére. A mi közösségünknek élő közösséggé kell lennie.

A keresztyén egyház nem egy furcsa titkos társaság; hanem ünneplő közösség, ahol az asztal mellett mindenkinek helye van. (Komolyan gondolom, hogy MINDENKINEK.)

Akár élő, amit hiszünk, akár nem. Semmilyen csodás külső beavatkozás vagy gyakorlott kézműveskedés nem tudja a halott dolgot élővé tenni. Egyedül Krisztus Szent Lelke tudja ezt megcselekedni.

Amikor felnőttem, és a hittel, élettel kapcsolatos kérdések, kételyeim és félelmeim égető fontosságúak lettek, a körülöttem levő emberek olyan vitákkal voltak elfoglalva, hogy a dobszó a templomban sátáni-e. Esélyem nem volt az én kérdéseimet feltenni.

 

alarc.jpg.1200x630_q85_crop-center_upscale

2004-ben lelkipásztorrá szenteltek. Azt mondták, „köthetek és oldhatok”. De még mindig vándorlok. Még mindig keresek. Hiszem, hogy Jézus Krisztus él, és a Krisztus-hit is élni fog. Hiszem, hogy a kegyelem mindent megváltoztat. Hiszem, hogy a kételkedés is része az útnak. Hiszem, hogy az egyháznak egy biztonságos helynek kell lennie, nem olyan helynek, ahol álarcot teszünk fel, valahányszor valaki belép. Hiszem, hogy a vándorlás a Krisztus-követés része, mert minél inkább vándorlunk, annál több emberrel találkozunk, akit meghívhatunk a közös ünneplésre.

Most szeretném azt leírni, hogy miért tértem vissza. Nem az történt, amire számítottam. (Soha nem az történik.)

Egy olyan fickó mellett laktam – nevezzük Kálebnak -, aki mindazt megszemélyesítette, amit én el akartam kerülni. Túl sokat ivott. Egyetlen munkahelyen sem tudott megmaradni. Kábítószert készített magának (tényleg). Sztriptízbárokba járt.

Ismétlem, konzervatív keresztyén családban nőttem fel, szülői felügyeletes filmeket 12 éves korom után láttam. Káleb finoman fogalmazva is sokkolt engem. Nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, és többnyire nem is kellett – az én életem nappal zajlott, az övé késő éjszaka.

A kapcsolatunk furcsa, de mindig szívélyes volt. Néha még a későéjjeli háborús történeteit is megosztotta velem… lenyűgözőek voltak. Mintha egy olyan világban történtek volna, amit alig néhány ember tapasztalhat meg. Vicces, kalandos ember volt, valószínűleg a legveszélyesebb, akit valaha ismerni fogok.

Ja, és gyűlölte a keresztyéneket. És ez zavarba ejtő volt.

Nem volt keresztyén a családja, nem nagyon találkozott keresztyénekkel. Soha nem járt templomban. Néha beszélgettünk a vallásról, de mindig csak általánosságokban. Végül egy napon biztosat akartam tudni.

„Káleb, annyi különféle őrültséget kipróbáltál… nem gondoltál arra, hogy egyszer Jézust is kipróbáld?” (Azóta soha nem használnám ezt a megfogalmazást, de akkor ennyit értettem a dologból.)

Elég egyszerű kérdés volt. A legtöbb ember az ilyen kérdésre valami visszautasító választ ad, vagy megígéri, hogy „majd meggondolja”.  De nem Káleb. Ő tudta jól, hogy miért… és én nem voltam felkészülve arra, amit ezután mondott.

„Matt, amikor én a sztriptízbárba megyek, sokszor találkozom ott egy másik csapattal. Ugyanazokat mondják ők is a lányoknak, amiket én, de napközben teológiai tanulmányaikat folytatják, hogy lelkipásztorokká váljanak. Miért kellene azt hinnem, amit ők, ha végül úgyis ugyanott kötünk ki?”

Bárcsak azt mondhatnám, hogy aznap késő éjszakáig beszélgettem Kálebbel Isten dolgairól. Bárcsak azt mondhatnám, hogy Káleb megtért és az élete gyökeresen megváltozott. Az igazság az, hogy nem ez történt. Valójában fogalmam sincs, hogy ő most hol van. A kérdésemre adott válasza ajkamra fagyasztotta a szót, nem volt több esélyem.

Vissza kellett térnem. De nem ugyanoda, ahonnan eljöttem.

A korai kereső korszakomban mindent tudtam – vagy tudni véltem. Isten családjához való visszatérésem első utazása meglehetősen arrogánsra sikerült. Mentem, hogy „megjavítsam az egyházat”. Segítettem Édesapámnak egy új floridai gyülekezet építésében. Majd egy kis Tenesse-beli közösségben kezdtem szolgálni. Később meglehetősen sikeres egyetemi találkozókat szerveztem egy kávéházban. Aztán egy sokkal nagyobb gyülekezet újraszervezését bízták rám. Itt történt, hogy kezdtem belefáradni abba, hogy különleges nevelési igényű gyermekkel kellett foglalkoznom, és hogy látszólag a javításaim egyike sem működött igazán.

toolsTehát miközben egy nagy gyülekezet vezetése volt a feladatom, ami húszas éveiben járó fiatalemberek számára álommunkának számít, én valójában menekülni kezdtem.

Menet közben belebotlottam olyan emberekbe, akik újra és újra eltorlaszolták a kegyelem útját és engem lefékeztek, még végül a következő felismerésre jutottam:

Amit Jézus az evangéliumban lefektetett, az nem szorul semmilyen kiegészítésre. Valójában, ha csak ugyanazt tennék, azt gondolom, rendben lennénk. Inkább az okoz gondot, amit mi adtunk hozzá. Néha úgy tűnik, hogy az egyházaink sokkal több energiát fektetnek a rendszerek működtetésébe, mint az emberekkel való kapcsolatba – olyanokkal, mint Káleb.

Néha azon tanakodom, mi történne, ha Jézus ma eljönne a templomainkba. Nem borítaná fel ugyanúgy az asztalokat, mint régen tette? Sőt, mi lenne, ha a saját életünk templomába lépne be? Biztos vagyok abban, hogy az én életem egyik-másik része is rablók barlangjának bizonyulna.

Én nem ismerem egyik teológust sem azok közül, akikkel Káleb a sztriptízbárban találkozni szokott, de azt tudom, hogy az egyháznak olyan helynek kell lennie, ahol az embernek nem kell lepleznie magát. Ahol vállalhatja a sebhelyeit és hiányosságait anélkül, hogy a kitaszítástól, megvetéstől, vagy elüldözéstől félnie kellene. És ez nem felekezeti kérdés – ez látásmód kérdése.

Visszatértem az egyháza, és most már maradok. És amikor a gyermekeim rám néznek, azt szeretném, hogy reményt lássanak rajtam, ne cinizmust. Mert nem olyan emberekre van szükségünk, akik megjavítják az egyházat, egyszerűen csak olyan emberekre van szükség, akik megélik az egyházat.

 

letöltés

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Jn. 13, 34-35

***************************************************************************************************

 

Kemény, de talán hasznos szavak

Az alábbi soraim lelkipásztor barátaimnak szólnak, valószínűleg laikusok nem sokat értenének belőle.

Képtalálat a következőre: „ineffective”

Magam is lelkipásztor vagyok, de az én történetem úgy alakult, hogy több időt töltöttem az üzleti világban, mint a lelkipásztori szolgálatban. Ez egy sajátos látásmóddal gazdagított. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a szolgálat sajátos feszültségét addig nem értettem, amíg benne voltam. Ezért próbálom minden lehetséges módon bátorítani lelkipásztor testvéreimet.

Következzen hét kemény, de talán mégis bátorító szó.

Isten nem ígérte a gyülekezet növekedését – nézz utána a Szentírásban, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogsz ilyen igehelyet találni. A végső időkre győzelmet ígért Isten, de azonnali sikert nem. Hiszem azt, hogy az egészséges egyház gyarapodó egyház – külső vagy belső gyarapodást tapasztal, tanítvánnyá tesz embereket. De lehet, hogy te egy olyan időszakban szolgálsz, amikor Isten a későbbi gyarapodást készíti elő – amit utánad következő lelkipásztorok fognak tapasztalni. Lehet, hogy téged használ arra Isten, hogy kineveld azokat, akik majd áldássá lesznek mások számára. Nem mindig tűnik dicsőséges munkának, mikor a számok nem nőnek úgy, ahogy mi szeretnénk, de szükséges munka.

Ne sétálj bele az összehasonlítás csapdájába, amikor más lelkipásztorokhoz vagy gyülekezetekhez méred magadat és a közösséget, ahol szolgálsz. Isten mindannyiunkat egyedi módon használ. Biztosan szoktad mondani a gyülekezetben, hogy minden önkéntes szolgálat fontos. Ez igaz minden szolgálatra, ahol Isten a szolgáit használni akarja.

Soha nem fogsz tudni mindenkinek a kedvére tenni – és ha mégis megpróbálod, önmagadat is és a szolgálatodat is tönkreteszed. Ez igaz függetlenül attól, hogy mennyire akarod boldoggá tenni az embereket. Mondhatod azt, amit szerinted az emberek hallani szeretnének, és teheted azt, amit szerinted várnak tőled, akkor sem lesz mindenki elégedett.

Ezért legjobb, ha az Isten által kijelölt irányt követed, és nem törődsz olyan sokat azzal, hogy az emberek elvárásainak megfelelj. Ez nem jelenti azt, hogy ne hallgasd meg az embereket, és semmi esetben nincs magyarázat az arroganciára vagy zsarnokságra. De mindig emlékezz arra, hogy a feladatod, hogy tanítvánnyá tedd, nem pedig hogy szórakoztasd az embereket.

 Képtalálat a következőre: „long road”

A hivatásod több, mint a pillanatnyi feladat – és ez jó. A hivatásod egy személyhez köt. A SZEMÉLYHEZ. Jézus Krisztushoz. Isten konkrét feladatokat ad, amik Neki szereznek dicsőséget. Ezért nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a pillanatnyi feladat éppen túl kicsinek vagy nagynak tűnik.

Legyünk őszinték: az emberek beszélni fognak rólad. Nemcsak neked tűnik úgy, tényleg beszélnek. És ez nem mindig rossz. Nem is tudom, hány olyan beszélgetést csíptem el, amikor az újszülött unokámról beszéltek valakik. Az a tény, hogy az ő életüket befolyásoló tényező vagy, magával vonja azt, hogy beszélnek rólad – jó és rosszat. Ne foglalkozz többet azzal, hogy mit beszélnek rólad az emberek, mint azzal, hogy szívből és egész életutaddal Istennek engedelmeskedj.

 

A te fontossági sorrended nem mindig egyezik azzal, amit az emberek elvárnak tőled. Ők azt szeretnék, hogy mindig azt tedd, amit szerintük tenned kell. Ez természetes. Mint ahogy az is természetes, hogy a gyülekezetben egyszerre többféle elvárás jelenik meg párhuzamosan. Vannak emberek, akiket sosem fogsz tudni meggyőzni arról, hogy más feladataid is vannak, mint az ő személyes szükségleteikről gondoskodni. És ez így van rendjén. Te sem értesz mindent az ő világukból.

Maradj hűséges az Istentől kapott megbízáshoz. Szentelj időt Istennek, és dicsőítsd Őt. Az Ő kedvében akarj járni, és minden rendben lesz.

Az emberek nem szeretik annyira a családodat, mint te. Nem mondom, hogy egyáltalán nem szeretik. Biztos vagyok benne, hogy szeretik, mégis a céljaik és szükségleteik néha felülírják a családod iránti szeretetüket. Ez is az emberi természet része. Azt jelenti, hogy ha védeni akarod a családodat, és a velük töltött időt, akkor ez rajtad múlik és nem rajtuk. Szeresd a gyülekezetet. Jól szeresd őket. Ez a te felelősséged. De közben ne feledd el, hogy a családodat csak te tudod annyira szeretni, amennyire megérdemlik.

A legnagyobb jutalmad ezután következik – Nem mindig fogod azt hallani, hogy milyen jó munkát végzel. Talán nem fogják a Facebook-oldaladra kiírni, hogy „fantasztikus, életreszóló üzetnet volt”. De nem is ezért dolgozunk. Ha ez motiválna, az aláásná a hatékonyságunkat, és a hiúságunk lenne a legfőbb akadály.

Néha azon fogsz rágódni, hogy egyáltalán van-e eredménye a munkádnak. Emlékezz arra, hogy annak a jutalomnak tud az ember a legjobban örülni, amire a legtöbbet kellett várni. És ha hűséges, engedelmes vagy, lenyűgöző jutalomban lesz részed. Hogyan is kaphatnál mást a lenyűgöző Istentől?

Szolgatársam, szeretlek téged, imádkozom érted.

Rod Edmondson

***************************************************************************************************

 

Kiéghet egy lelkész is? – Elmondjuk, mit lehet tenni!

2018. március 17. – szabolcsnagy

“A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból  a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek számunkra. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – „a kötelezőn kívül” – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez „Isten csendje”, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is.” Interjú lelkészek lelki állapotáról, kiégésről, lehetőségekről Johann Gyula evangélikus lelkész és mentálhigiénés szakemberrel.

Szöveg: Kovács Barbara

Lelkészek fordulnak hozzád életük nehéz helyzeteiben, mint lelkigondozóhoz. A lelkészi hivatásod mellett hogyan alakult ki ez a szereped?

Az első fontos állomás ezen az úton az volt, amikor 2000-ben a teológiára (Evangélikus Hittudományi Egyetem) kerültem egyetemi lelkészként. Teológusokkal, lelkészekkel voltam körülvéve, egy nagyon homogén társaságban, itt tapasztaltam meg először, hogy hogyan élik meg a lelkészek a hivatásukat. Éreztem, hogy nagyon fontos a belső egyensúly megtalálása és hogy ezt később, a gyülekezeti életben meg is tudják tartani. Ezért jelentkeztem a SOTE Mentálhigiénés Intézetébe egy mentálhigiénés posztgraduális képzésre, aztán pedig külsős oktatóként tanítani is kezdtem az ide jelentkező segítő foglalkozásúakat, illetve lelkészeket, papokat, szerzeteseket. Nekik olyan önismereti, személyiség támogató vagy épp szupervíziós jellegű csoportokat szervezünk, amelyek segítik őket a munkájukban és a kiégés megelőzésére is szolgálnak. Mivel ismertem a teológushallgatókat, és volt némi rálátásom a lelkigondozás szakmai területére is, ez eredményezte azt, hogy lelkészek fordultak és fordulnak ma is hozzám nehézségekkel, krízishelyzetekben egyénileg, vagy éppen csoportos lelkigondozás során.

Melyek azok a krízishelyzetek, amelyekkel a legtöbb lelkész szembesül? Hol vannak azok a buktatók, hol a legtöbben elakadnak?

Amikor egy lelkész egy gyülekezet élére kerül, akkor a leghamarabb az egyedülléttel találkozik. Még akkor is, ha lelkész házaspárról vagy több lelkészes helyről van szó. Ugyanis ez a hivatás olyan tapasztalatokkal jár együtt, amelyeket részben meg tud osztani, részben azonban önmagában kell hordoznia. Még a házastársával vagy a kollégájával sem beszélheti meg, mert érzi, hogy annak nem ott van a helye. Ezt a magányt nagyon nehéz elviselni. Nem lehet félretolni, nem lehet rá nem gondolni, ez beépül a személyiségbe. Ki lehet azonban egy olyan öntámogató mechanizmust alakítani, ami a nehezebb helyzetekben is segít megtartani az egyensúlyt. Nagy segítség, ha valaki komoly időt szán rá és mélységeket tud megélni az istenkapcsolatában, amikor az imádsága alkalmával Isten elé tudja vinni a vele történteket. Fontos lehet a sport, a mozgás, vagy ha valaki szeret zenélni, akkor a hangszeren keresztül átdolgozza magán a nehéz tapasztalatokat. A magány mellett olyan terheket is hordoz egy lelkész, amelyek valójában mások terhei. Ezekre nem lehet felkészülni és az elhordozásukat nem lehet megtanítani. Amikor például egy család elveszít egy kisgyermeket és a lelkészeknek támogatnia kell a családot a gyászfolyamatban, el kell temetnie egy gyereket, arra senkit nem lehet felkészíteni. Abban viszont lehet támogatni őt, hogy legyen kire támaszkodnia, legyen egy lelkigondozó vagy egy kör, akihez fordulhat. Ha a lelkész egy csoportban el tudja mondani a kérdését, ezt a nehéz helyzetét és ott megértik, még ha nem is tudnak rá választ adni, de értik, akkor meg tudják őt tartani.

Nem minden nehézség vezet kiégéshez. Azonban ha valaki mégis rálépett a kiégéshez vezető útra, akkor azt hogyan lehet felismerni, milyen tünetek jelzik?

A krízisre én úgy tekintek, mint a lelkész életének, fejlődésének releváns részére. Éljük az életünket, mint minden ember, a krízisek pedig jönnek és lehetőséget adnak arra, hogy megálljunk, és felülről nézhessünk magunkra. Miután a krízis beszűkült tudatállapota oldódik, új erőt is meríthetünk belőle, bölcsebbé, érettebbé válhatunk általa. A krízisek az életünk természetes részei, a kérdés, hogy mit tudunk velük kezdeni. Ez azért nagyon fontos, mert a kiégés ott kezdődik, amikor valamilyen okból nem akarunk semmit sem kezdeni egy krízissel. Hagyjuk, hogy sodródjunk, hogy fájjon és nem akarunk szembenézni sem az Isten előtti helyzetünkkel, sem pedig önmagunkkal. Sokszor olyan álkegyességet is érzek emögött, hogy „ez az én hivatásom, két végén kell égetnem a gyertyát, el kell égnem a szolgálatban.” Én ezzel nagyon nem értek egyet.

A személyiségünket is ajándékba kaptuk, ezzel kell kezdenünk valamit, éppen a hivatásunk miatt, nehogy aztán alkalmatlanná váljunk a szolgálatra, ahogyan Pál apostol fogalmaz. A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból  a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek számunkra. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – „a kötelezőn kívül” – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez „Isten csendje”, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is.  

Hogyan tud a család, a gyülekezet segítségére lenni a lelkésznek, ha úgy veszik észre, hogy már a kiégés tünetei mutatkoznak rajta?

Ez egy nagyon nehéz ügy. Éppen a korábban említett magány miatt, hiszen a lelkész Isten számára elkülönített ember. Sokat gondolkodom ezen, hogy a számtalan elfoglaltságunkba szinte beleroppanunk, de micsoda minőségi váltás az, amikor egy lelkész rájön, hogy ő valójában nem elfoglalt, hanem Istentől lefoglalt ember. Nem valamiféle szent profitra kell törekednünk, és a sikereinkkel hódítani, hanem mint ahogyan a sáfártól is az ura elsősorban a hűséget kéri számon, úgy tőlünk is. A család részéről nagyon fontos, hogy tudják azt, mit jelent a lelkészi életforma, mivel jár mindez. Ugyanakkor a lelkészek szempontjából pedig elengedhetetlen, hogy legyenek olyan területei az életüknek, ahol nem lelkészi szerepben vannak jelen. A családban apaként, anyaként, házastársként, gyermekként jelenjenek meg. Régi mondás, hogy a lelkész a saját családjának is lelkésze. Én ezzel csak részben tudok egyetérteni, ugyanis sok más szerepünk is van ezen kívül és a család épp az a hely, ahol, ha a lelkész lelkészi pozícióban van, akkor elveszíti ezt a természetes, támogató közeget, a család pedig nem kapja meg a többféle szerepéből adódó támogató jelenlétét. Emellett a gyülekezetben, vagy azon kívül is lehet néhány olyan barát, akikkel nem lelkipásztori kapcsolatban van, ők észre tudják venni, ha valami probléma van. Sokszor azonban már az egész közösség számára is nyilvánvaló válik a gond, ha az illető nem megy el megtartani egy-egy alkalmat, talán egyre több alkoholt fogyaszt, vagy megváltozik a viselkedése. Ebben a helyzetben az egyháznak kell valamiféle segítséget nyújtani, és a lelkészi életpályamodell kialakítása kapcsán érezzük is azt, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk ezzel kapcsolatban. Egy olyan hivatást és személyiséget támogató védőhálónak kell felállnia, amely a kiégés korai fázisában már tud jelzéseket küldeni a lelkész felé. Minden lelkész tartozik egy munkaközösséghez, mégis vannak, akikről évek, évtizedek óta nagyon keveset tudunk. Ezt én nem tudom elfogadni, ezekben a helyzetekben közbe kell lépni és segíteni kell. A jövőben ezeket az egymás közötti szálakat mindenképpen szorosabbra kell fűznünk.

http://kotoszo.blog.hu/2018/03/17/kieghet_egy_lelkesz_is_elmondjuk_mit_lehet_tenni

 

***************************************************************************************************

 

Brené Brown Ph.D. LMSW ( Mesterfokú végzettséggel rendelkező  szociális munkás) író, és közösségi felszólaló, aki kutató professzorként dolgozik a Houston-is egyetemen az Egyeseült Államokban. Az elmúlt 10 évben főleg saját szakterületén végzett kutatásokat olyan témákban mint, a sebezhetőség, bátorság, hitelesség, valamint a szégyen és az empátia témakörök. Figyelemre méltó könyvei közé tartozik a 2010-es “The Gifts of Imperfection” és a 2012-es “Daring Greatly”

Ebben a megindító és humoros, a TEDxHouston-on elhangzott beszédében betekintést enged kutatásába, amely által személyes küldetésévé vált önmaga és az emberiség megismerése. Olyan előadás ez, amelyet szívesen megosztunk majd másokkal.

 

 

***************************************************************************************************

 

Kozma Zsolt: Kelj fel, és járj!
(Néhány gondolat a stresszről)

Hordágyamhoz vagyok kötve, mint a bethesdai beteg (Jn 5,1–13), de van lehetőségem, hogy kilépjek önmagamból és járjak, hogy eljussak a másikhoz és a merőben Máshoz. Ez kóros korbetegségemre, a stresszre is vonatkozik.

Az én stresszem

Meg akarom valósítani önmagamat. Talán nem mértem fel képességeim és lehetőségeim
arányát, többre hivatottként vágtam neki az életnek, és most úgy érzem, semmire sem vagyok alkalmas. Időzavarban vagyok, az idő sűrűsödik, beléptem a hatodik évtizedbe, mindent el szeretnék végezni, de be kell látnom, hogy az idő futószalagján nem tudok helyemen maradni, a „hátralevő” nem elég lelki-szellemi adósságaim törlesztésére. Anyagi gondjaim halmozódnak. A ma pénztárcáját vékonynak találom a számlákhoz képest, s üresnek érzem a holnap kamráját. Egészségkárosult vagyok, a sokadik orvos, orvosság sem segített, a halál előjeleit egyre jobban érzem. Mind rendezetlenebbé válik családi vagy hivatali helyzetem. Mindez külön, és főleg egymás hegyén-hátán folyamatos feszültséghez vezethet, amit az orvostudomány stressznek nevez, s ez a szervezet részéről tartós válaszreakció a negatív ingerekre.

Stress

 

Az orvostudomány Isten kinyújtott karja

Szervezetemnek ugyan van belső, biológiai (fiziológiai) energiája, amely a negatív ingereket semlegesítheti, de ez nem mindig elegendő, s akkor búskomorrá (depresszívvé)
válhatok, vagy éppen ellenkezőleg, pánikrohamokban török ki (agresszivitás). A folyamatos feszültség, mint korunk egyik tünete, orvosi kezelést igényel, s a tudományosan megalapozott gyógyászat segítségemre lehet. Szemben az obskúrus eljárásokkal, ezt igénybe kell vennem, s keresztyéni kötelességem is, mert tudom, hogy a tudomány Isten kinyújtott karjaként egyik eszköz az élet védelmében.

 

És az egyház?

De túl ezen, az egyháznak fel kell ismernie sajátos feladatát, s ez a lelkigondozás. Az elfojtott vagy kirobbanó feszültséget belső drámaként először önmagamban élem meg. Akár bibliai példákra is hivatkozva (Ezékiás falnak fordul, Ézs 38,2, a bethesdai betegnek nincs embere, Jn 5,7), meg kell hallanom a lelkigondozói tanácsot: lépj ki önmagadból! Fel kell ismernem, hogy saját, fal felé forduló, önmagam lelki kohójában izzó énem megsemmisíthet, stresszem vakká tehet, hogy meglássam a magam lelki zavarain kívüli világot. Tudatomban ennek három szinten kell jelentkeznie.

 

Körülöttem, mellettem, fölöttem egy más világ van

 

Akik körülöttem vannak. A pszichológia ebben és a hasonló esetekben a csoportdinamikát ajánlja. Bizonyára hasznos terápia. Azt is megállapították, hogy akinek sok társas kapcsolata van, tovább él. Az egyháznak túl kell lépnie ezen, mert sajátosan olyan „csoport”, amely felajánlja magát annak, aki huzamos feszültségben él. Az egyház
nyitott közösség, s az újszövetségi szó, a koinónia olyan közösséget jelent, amelyben a tagok közölnek egymással. Az úrvacsoraosztás alkalmával, amikor a résztvevők kiállnak az úrasztala köré, egyes gyülekezeteknél szokásos, hogy a hívek megfogják egymás kezét, vagy éppen a „békesség neked” köszöntéssel befogadják társukat.

Aki mellettem van. Panaszkodom, mint a bethesdai beteg, hogy a mai világban
nincs segítség. Pedig valahol van valaki, aki meghallgat, csak keresnem kell ezt az embert
a mai embertelennek nevezett világban. Hinnem kell, hogy van társam, aki felé kiléphetek, és aki megnyílik előttem. Isten nem teremtett magányos embert, s a „hozzám illő segítőtárs” (1Móz 2,18) talán nincs is nagyon távol. De az is megtörténhet, hogy ennek a felebarátnak van szüksége rám, talán éppen a stressz állapotát szeretné túlélni, akkor pedig nem bújhatok el, nem zárkózhatom be a magam lelki betegségébe.

Aki fölöttem van. Pál ki van szolgáltatva ellenségeinek: bántalmazásokban, szorongattatásokban van része, s még tövist is hordoz testében. El tud fordulni saját magától s környezetétől is, imádkozik, háromszor könyörög az Úrhoz (2Kor 12,7–10). Menynyei Atyánk közösséget vállalt velünk Fiában, Jézus Krisztusban, megnyílt előttünk, és lehetőséget adott, hogy kilépve magunkból hozzá folyamodjunk. Tartósan feszült lelki
állapotomban szükségem van arra, hogy magamtól elfordulva, felfelé tekintsek, s erre
sokszor elég reggelente kétpercnyi csendesség, imádkozás, amit aztán próbálok napközben megismételni. Ezt a két percet kéri tőlem és ajánlja fel nekem időzavaromban. Ő tudja, hogy hétköznapjaim hajszoltak, felajánlja az Úr napját a pihenésre. Testi, lelki betegségeimben rátereli figyelmemet a keresztfán Szenvedőre.

Oldódott bennem a feszültség, megleltem nyugalmamat – felkeltem. Most megpróbálok
járni: elindulni még határozottabb lépésekkel Isten felé. És egy másik irányba is, mert lehet, hogy tőlem nem is olyan távol, magában feszültséget hordozó embertársam él, talán stresszét éppen én okoztam, és ő reám vár, és talán őt Isten éppen reám bízta, hogy együtt keljünk fel és járjunk.

Megjelent a Közösség c. folyóirat 2010. 4. számában.

 

***************************************************************************************************

 

Carey Nieuwhof: Érzelmi intelligencia-fejlesztés, amitől jobb vezetővé válhatsz

 

Hányadán állsz az érzelmi intelligenciával?

Több okból érdekes ez a kérdés. Először is azért, mert – amint Daniel Goleman két évtizeddel ezelőtti kutatása kimutatta – az EQ (érzelmi intelligencia) fontosabb befolyásoló tényezője a vezető eredményességének, mint az IQ (értelmi intelligencia).

Másodszor – meglepő módon – az érzelmi intelligencia tanulható, fejleszthető. Nem a gének határozzák meg, és gyakorlatilag mindannyian gyarapodhatunk ezen a területen.

Az érzelmi intelligenciád, vagy annak hiánya nagyobb hatással van a munkádra és a magánéletedre, mint gondolnád. Ez áll a hátterében annak, hogy

– miért van konfliktusod akkor, amikor konfliktusod van

– miért szeretnek, vagy nem szeretnek veled dolgozni az emberek

– miért marad el az áhított előléptetés vagy szakmai előmenetel, vagy miért jön össze

– miért van annyi dráma az életedben, vagy miért mennek olyan simán a dolgaid

Képtalálat a következőre: „development”

Tehát mennyire vagy otthon az érzelmek területén?

Én magam vezetőként sokat fejlesztettem az érzelmi intelligenciámat, és még mindig dolgozom rajta. Elmondok néhány olyan javaslatot, amiktől jobb vezetővé válhatsz. Nekem legalábbis segítettek.

 

  1. Figyeld meg, hogy milyen hatással vagy másokra

Elgondolkoztál már azon, hogy mi történik, amikor belépsz egy szobába? Furcsa kérdés, mert soha nem tudod belülről megfigyelni, hogy milyen volt a szoba nélküled.

Minden térnek a légkörére hatással vagy, amiben benne vagy. Vezetőként tulajdonképpen mindig megváltoztatod a légkört. De vajon jó vagy rossz irányba? Feszültebbek lesznek az emberek, amikor belépsz? Elhallgatnak, amint belépsz? Örülnek, hogy látnak? Félnek tőled? Megijednek attól, hogy ott vagy? A házastársad örül, hogy lát téged, vagy attól tart, hogy ismét valamiért panaszkodni fogsz, amint hazaérsz?

Sokaknak őszintén fogalmuk nincs, hogy mit válaszolhatnának erre a kérdésre. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonytalan vezetők általában félnek attól, hogy megválaszolják ezt a kérdést – pedig az őszinte válasz segíthetne nekik. És ha dühös, vagy magyarázkodó vezető vagy, a csoport tagjai garantáltan félnek őszinte választ adni ezekre a kérdésekre.

Ha gyarapodni szeretnél az érzelmi intelligencia területén, feltétlenül tudnod kell, hogy mi történik, amikor belépsz egy szobába. Fel kell térképezned, hogy milyen hatással vagy másokra.

Tehát íme az ötlet. Kérdezd meg az embereket, hogy milyen melletted, a másik oldalon lenni. Tedd ezt nyitottan és őszintén. Ne magyarázkodj. Csak hallgass. Meg fogsz lepődni azon, amit megtudsz.

Tudni szeretnéd, hogy én mire jöttem rá? Amikor kérdezgetni kezdtem az én környezetemet arról, hogy tíz évvel korábban hogyan hatottam rájuk,  valaki azt válaszolta: „Te vagy Bamm Bamm.”

Bamm Bamm Rubble a Kőkorszaki szakik rajzfilmsorozat egyik szereplője volt (Kavicsi Benő), aki csecsemőként nem volt tudatában a nagy erejének.

Úgy tűnik, hogy erős egyéniség vagyok. Éveken át nem voltam ennek tudatában, mert – nos – én mindig önmagam voltam. De amikor rákérdeztem, hogy a többiek hogyan élték meg a jelenlétemet, elmondták, hogy amikor beléptem a szobába, minden szem rám szegeződött, s ha valamiben véleményt mondtam, szinte félrebillentettem a szobát. Minden valós beszélgetésnek elvágtam az útját.

Képtalálat a következőre: „unbalanced swing”

Akkor felhatalmaztam a csapatot, hogy figyelmeztessenek, ha ismét ezt tenném. Éveken át a megbeszéléseken – vagy néha megbeszélés után –, valaki azt mondta: „Ismét Bamm Bamm vagy”. Akkor bocsánatot kértem, és változtattam.

Rájöttem, hogy sokkal tudatosabbnak kell lennem, és sokkal jobban értenem kell azt, amit teszek. Megkérdeztem megbeszélés előtt és után a munkatársaimat, hogy milyen szerepet kell betöltenem, és visszajelzést kértem arról, hogy ismét túl sok voltam-e. Nagyon sokat segített.

Otthon is felteszem időnként a kérdést: „Milyen mellettem, a másik oldalon állni?” Az ebből kiinduló beszélgetés mindig javítja az otthoni életet… ha van az emberben hajlandóság a változásra.

Kérdezd meg a körülötted levő emberektől: „Milyen mellettem, a másik oldalon lenni?”

 

  1. Óvd meg a csapatodat a hangulatváltozásaidtól

Te ilyen vagy a jó napokon. És olyan vagy a kevésbé jó napokon.

Sok vezető a csapatával fizetteti meg a rossz napjainak az árát. Senki sem akar tartósan ilyen emberrel dolgozni, különösen akkor, ha gyakran van a főnöknek rossz napja.

Lehet, hogy nem tudod megakadályozni, hogy rosszul érezd magad, de meg tudod akadályozni, hogy a körülötted levő emberekre is kihasson a te állapotod.

Az érzelmi intelligencia kulcsa az öntudatosság. És az önuralom.

Az önuralommal rendelkező vezető felismeri, hogy nem feltétlenül kell a körülötte levő emberekre, vagy az otthonára áttegye a saját bosszúságát.

Meg kell érteni, hogy a mi áll az érzelmek hátterében. Minden vezetőként alapvetően ezzel a négy érzelemmel kell megküzdenünk: bűntudat, düh, félelem és féltékenység.

Vezetők, ne a csapatot büntessétek a rossz napotok miatt!

 

  1. Ne másokat hibáztass!

Érzelmi intelligens emberek nem csak önuralommal rendelkeznek, hanem önszabályozók is – ez azt jelenti, hogy saját akaratukból teszik a dolgukat, és felelősséget vállalnak a tetteikért.

Ha felelősebbé akarsz válni, ne másokat hibáztass. Ez éppen az ellenkezője a felelősségvállalásnak.

Mit tehetsz tehát, ha rosszul mennek a dolgok? Ha valaki csalódást okoz neked, vagy valami, amit nem tudsz befolyásolni, akadályozza a folyamatot? Nos, ezek azok a helyzetek, amikor fel kell vállalnod a felelősséget. Még ha nem is a te hibád. Éppen ezért kell „felvállalnod”.  Ha a dolgok rosszul mennek, mondhatod azt: Én vagyok a vezető. Én vagyok felelős. (Az én csapatom kb. 1000 alkalommal hallotta ezt tőlem.)

Gyakran még csak nem is én okoztam a problémát. De ez itt nem is fontos. Én vagyok a vezető, én vagyok felelős. Nekem kell a csapatot elsegítenem arra, hogy felismerje a probléma leküzdésének a módját. Gyakran hangosan is kimondom ezt, hogy emlékeztessem magam: nem hibáztathatok másokat.

Tehát vállald fel a felelősséget, és keresd a továbblépés lehetőségét. Nagyszerű élményben lehet így részed. És ennek az a mellékhatása is lehet, hogy a munkatársaid közül más, akinek nehezére esett felelősséget vállalni, előlép, és magára vállalja a felelősség rá eső részét. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert senki nem hibáztatta őt.

A jó vezetők sosem hibáztatnak másokat, hanem magukra vállalják a felelősséget.

Képtalálat a következőre: „time painting dali”

 

  1. Dobd félre a kifogásokat

Érzelmi intelligens vezetők felelősséget vállalnak azokért a döntéseikért is, amik később helytelennek bizonyultak.

Elkéstél a megbeszélésről? Nem a forgalom miatt késtél el. Magad miatt késtél el. Korábban kellett volna elindulnod. Nem készültél el a beszámolóval időben? Ne mondd, hogy a gyermeked beteg volt, vagy nem tudtál aludni. Ez mind igaz lehet, de miben segít, ha elmondod? Egyszerűen nem készültél el.

Gyenge vezetők sorolják a kifogásokat. A jó vezetők fejlődnek. Mert lehetnek kifogásaid, vagy lehet, hogy fejlődsz. A kettő együtt nem működik.

Ha felhagysz a kifogások keresésével, nem csak az fog megváltozni, ahogyan kollégáid vélekednek rólad, hanem a feladatokhoz és határidőkhöz való viszonyulásod is. Annyira őszinte leszel önmagaddal, hogy az már neked is kényelmetlen lesz, és ez a változás és fejlődés lehetőségét hordozza magában.

Mellékhatás: azok a vezetők, akik magukat okolják a hibáikért, valójában kevesebb hibát követnek el.

 

  1. Ne süllyedj a legkisebb közös nevező szintjére

Érzelmi intelligenciával rendelkező vezetők másik markáns jellemzője, hogy nem mennek bizonyos szint alá. Ha a párbeszéd a méltatlan szintre süllyed, ők továbblépnek, akkor is, ha ez népszerűtlenséggel jár.

Néha nehéz nem visszavágni minden kritikára vagy nem lemenni a másik ember szintjére.

Van egy egyszerű tanács, ami engem mindig emlékeztet arra, hogy miért nem érdemes bizonyos szint alá menni: „Sose birkózz disznóval. Mindketten piszkosak lesztek, és a disznó még élvezi is.”

 

Ez ezerféle módon érthető és igaz. Nem mindig egyszerű higgadtan és méltóságteljesen viselkedni, de mindig ez a helyes út.

 

***************************************************************************************************

 

Horváth Levente: Menekülés az empátia nyújtotta szabadságtól

A Walesi teológia épület-együttesétől nem messze, az erdőben sétálva beszélgetünk. P lengyel evangélikus lelkész volt, két hete könyvtározik a diploma munkájához és mikor hallotta, hogy ott vagyok, megkeresett, tudnék-e rá időt fordítani? Egy évvel ezelőtt már találkoztunk. Gondoltam a szokásos lengyel-magyar barátság, vagy a keleteurópaiak szolidáris csevegési lehetősége indítja, pláné, amikor egész nap a könyvek között csücsülsz, nem véletlen, hogy ilyen szocializálódási ürügyet megragadva lazítanál késő délután egy hasonszőrű lelkipásztorral. Azzal a meglepő kéréssel kezdi, hogy most lelkigondozóra van szüksége és nem csak baráti csevegésre. A meglepődésem nem titkoló kérdésemre, hogy éppen itt, az intézetben nem talált senki mást, keserűen panaszolni kezdi, hogy ezek britek, ezek nem beszélik a „mi” nyelvünket. Hamar kiderül, hogy nem a keleteurópai tónus, hanem valami egyéb az, amire utal. A jó múltkoriban, ha emlékszel, mikor együtt utaztunk Cardiffba – meséli –, rájöttem néhány mondatodból, hogy végre akadt valaki, aki előtt nem tudnám szégyellni sebezhetőségem, mégsem tudtam akkor magamat rávenni arra, hogy feltárjam magam előtted. Most azonban ez mindennél sürgetőbb lett.

Figyelni kezdtem – közben persze magamra is, hogy hiú kíváncsiság vezet vagy tényleg az empatikus megértés vágya –, máris visszakérdezek: mitől sürgetőbb most? Mert válságba sodor, félek attól, hogy farizeussá keményedek a szolgálatban, állandó lelkifurdalásban telt az utóbbi félévem. Arról beszél, amiről nem egyszer panaszkodtak már a lelkipásztorok nekem, hogy milyen nehéz neki már empatikusnak lenni. Miért gondolod, hogy nehéz? Hát hogy a lelkészi szolgálata alatt egyre riasztóbb lett számára az utóbbi időben, hogy képtelen szimpátiát, keresztyén szeretetet érezni minduntalan a gondozottjai iránt. És ettől egyre tehetetlenebb és dühösebb vagyok. Kire? Hát saját magamra, válaszolja. Nem is olyan biztos, kockáztatom meg, és azonnal rádöbbenek, hogy tévedtem, nem csinálunk ilyet a lelkigondozói beszélgetésben… Hogy-hogy? Kérdezi kissé meglepetten. Már nem léphetek vissza, ezért inkább megkérdezem: te magad vizsgáld meg magad, nem inkább a gyülekezeted tagjára voltál ilyenkor dühös, aki miatt lelepleződik előtted is, ami benned van? Hát… van benne valami. Mármint benned… ebből, nevetem el magam és ő is felszabadul, láthatóan, hogy cinkos lehet velem önmagával szemben.

El is mondom neki, hogy nem szeretem azt a papi tempót, amit ez a rejtett hiúságunk vált ki, pedig Jungtól Henri Nouwenig terapeuták és lelkigondozók sora, ha egyszer komolyan belegondoltak, váltig hangoztatták, hogy csak a „sebzett gyógyító” a hiteles gyógyító. De hogy gondolod, hogy majd megmondom annak, aki hozzám fordul, hogy nem érzek semmi empátiát iránta? – rökönyödik meg. Nem, ez nem szükséges. Mert ha megmondanád is, nem segítene. Akkor miért kéne erőltetni azt, hogy tegyem sebezhetővé magam és mondjam meg neki, hogy bocs, de nem tudok semmit se érezni önért, nincs bennem egy fikarcnyi szimpátia sem? Nemhogy keresztyén szeretet… Megállok az erdei ösvényen, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nos, vágok bele, először is az empátia nem szimpátia. Másodszor… Hogy-hogy nem, hát miért állítod szembe őket? Hát voltaképpen nem ugyanaz? – szakít félbe. Nem, vágom rá határozottan, de majd visszatérünk erre is. Szóval másodszor az empátia nem azt jelenti, hogy mennyire intenzíven tudok érezni a másikért, valamit, amit úgy képzelek, hogy ő most érezhet. Az rólam szól és nem arról, ami a másikban van. Na, ez még furcsább… Igen, én is sokáig ezt hittem empátiának.

De előbb, hogy megértsd a szimpátiával való ellentétét, hadd különböztessük meg az empátiát a könyörülettől is és a sajnálattól is. A könyörület, az irgalom nem sajnálat, mert a sajnálat az belőlem indul ki és kizárólag az én érzéseimről és nem a másikról szól.

A könyörület és az empátia ugyanakkor szintén nem azonos. Két különböző dolog. A könyörület, az irgalom számomra azt jelenti, hogy elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve a Krisztus testében, mint ahogy egy tag össze van kötve egy másik testrésszel. Ez az összetartozás óv meg attól, hogy kifáradjak, hisz magamért teszem, amit az embertársért teszek, még akkor is, amikor a másikért tenném. Olyan ez, mint amikor Jézus azt mondja: beteg voltam és meglátogattatok. Nem a betegért kell meglátogatni a beteget, hanem magamért. Mert a betegben Jézus vár engem. Nem a betegnek van csak szüksége erre a látogatásra, hanem nekem is. Ehhez hasonlóan, ha sajnálatból és nem könyörületből közeledem a másikhoz, akkor csak legfeljebb a szimpátiáig jutok el és nem az empátiáig. Mostmár teljesen összezavartál, sóhajt P barátom. Szó nélkül hagyom és folytatom.

Az empátia nem az, hogy én valamit érzek a másikért, hogy magamra veszem a sötétségét, hogy hősies „szeretettel” magamra veszem a terhét. Hogy-hogy nem? – kérdez vissza türelmetlenül –, hát akkor hogyan érezzem át, hogy elveszett, hogy imádkoznom kell érte, akkor mint lelkipásztora, hogyan mutassak iránta szeretetet, hogyan járjak közbe érte tusakodva a kegyelem királyi székénél? Tipikus lengyel férfi ez a P, kavicsokat rugdosva kérdez egyre izgatottabban, megrázva szőke hajkoronáját. Angolul beszélgetünk, igyekszem precízen fogalmazni.

Az empátia nem az, hogy a másikért én valamit érzek, ismétlem neki, megnyomva az ént, hanem az, hogy vele érzem, amit érez. És nem úgy, hogy találgatom vagy rávetítem, hogy mit érez(het), ne is találgassam, mert azt könnyen félreismerhetem, hanem figyeljek. Figyeljek arra, ami vele történt, addig, amíg az megérint bennem is egy pontot, pontosan ott és azt, amiben én is benne voltam,  ami velem is megtörtént, vagy amiben én is éppúgy benne vagyok. Akkor aztán azt megoszthatom vele, elmondva azt, amiben találkozhatunk. Ilyenkor szemébe nézhetek, és azt mondhatom: nem vagy egyedül, én is átéltem ezt, veled érzek!

Visszafele hallgatunk egy darabig. Akkor, ha ez így van, az empátia sokkal többet ad vissza nekem, mint amit én adok. Aha, valami olyasmi, dünnyögöm, ez már nem is az én felismerésem, de hirtelen „aha” élményem van. Tanulok. Aztán eszembejut és már megpendülve mondom is neki: tényleg így van, én is mióta ezt gyakorlom, nem veszélyeztet annyira a kiégés, mert ahelyett hogy magamra venném a terhét… – megint félbeszakít: értem, persze, kiáltja izgatottan. De ahhoz, hogy ne vegyem magamra a terhét, le kell mondanom az önfeláldozó szeretetet hősiességéről, vagy nem? Inkább a látszatáról. Inkább a hősies lelkészi pózról. Vagy méginkább arról a képlékeny látszólag szeretet-maszlagról, hogy az önzetlen magamra vállalás megkímélhet a határaim meghúzásától. Én kevésbé vagyok kedves, mióta meghúzom a határaim, de így végre van erőm empátiával szeretni.

Megrándul szőke szakálla, bajsza, némán töpreng. Huncut szemével rámmosolyog, vengerszki brat, valami ilyet mormog, megölel, hátba vág, majd elsiet. Marad bennem a kérdés, ha nincsenek meghúzva a határaim, az empátia lehetetlen, hisz nem találkozhatom a másikkal azon a ponton, ahol én is ugyanazt élem meg, amit ő, mert nem figyelem meg azt magamban és ugyanígy, ha nincsenek határok (támpontok az önmagam megismeréséhez-beméréséhez) a könyörület is érzelgős sajnálattá fajul. Miért olyan nehéz nekem nem bevonódni? – faggatom magam, miért kínos nekem a határaimat újra és újra meghúzni, felszabadultan és empatikusan csakúgy lenni ebben a világban. Csakúgy, az önmagamra-döbbenés derűjével. És csakúgy lenni – egymásnak.


Brian Dodd: Nyílt levél lelkipásztorokhoz

A szó szoros értelmében könnyes szemmel írom ezeket a sorokat. Charles Spurgeon egyszer azt mondta: “Valahányszor Isten egy embert naggyá akar tenni, előbb darabokra töri.”

Az INJOY Stewardship Solutions munkatársaként évente több mint ezer lelkipásztorral ülök le négyszemközti beszélgetésekre.  Semmi egyebet nem érzek, mint a legmélyebb tiszteletet  azok iránt, akik minden vasárnap felmennek a szószékre. Több dolog is van, amit szeretnék elmondani lelkipásztoroknak, mint egy olyan gyülekezeti tag, aki a templomaitokban ül minden héten.

  • Tisztelem a tudásotokat. Okosak vagytok és a világ legjobb kommunikátorai. Természetfölötti képességeket van arra, hogy egy bibliai igeszakaszból kiemeljétek azokat az igazságokat, amik vigasztalnak minket és utat mutatnak a helyes élet felé.
  • Tisztelem a türelmeteket és kedvességeteket. Feltétel nélkül szerettek bennünket annak ellenére, hogy néha belekotyogunk abba, hogy hogyan kellene prédikálnotok vagy a gyülekezetet vezetnetek.
  • Tisztelem a bátorságotokat. Nem vonakodtok olyan témákról beszélni, amiket nem jól fogad a politikai korrektséghez igazodó kultúra.
  • Tisztelem a szorgalmatokat. Számtalan nehéz döntésre kényszerültök folyamatosan.
  • Tisztelem a felkészültségeteket. Hét naponta friss Igét hoztok nekünk Istentől.
  • Tisztelem a családotokat. Egy akváriumban éltek és tökéletesnek kell látszonotok..
  • Tisztelem a nagylelkűségeteket. Annyira szeretitek az embereket, hogy készek vagytok mélyen a képzettségeteknek megfelelő fizetés alatt keresni, annak érdekében, hogy mi megismerjük Istent.

tamogatas

  • Tisztelem az együttérzéseteket. Kérges a térdetek az értünk mondott imádságoktól.
  • Tisztelem az elkötelezettségeteket Jézus és a misszió mellett. Mert annyira szeretitek Őt, hogy az Ő hívására belementetek egy meglehetősen bizonytalan hivatásba.
  • Tisztelem a jövőlátásotokat. Nem azt látjátok a templomban ülőkben, akik ők most, hanem akivé válhatnának.
  • Tisztellek benneteket azért, mert mellettem vagytok. Életem minden jelentős eseményében: megtérésem, keresztelés, esküvő, kórházban fekvés, babavárás, temetés alkalmával, mindig ott voltatok.
  • Tisztellek azért, amit senki nem lát. Tisztelem azt, hogy darabokra törtök Istenért. Személyes szívfájdalmak, szomorúság, kétség, csalódás, pusztulás, fájdalmak, átalvatlan éjszakák, kimondhatatlan fájdalom. Az útnak erről a feléről nem sokat szoktatok beszélni. De ezért tud titeket Isten ilyen hatékonyan felhasználni, mert darabokra törtetek az Ő dicsőségének szolgálatában és nem adtátok fel. Meg fogjátok nyerni ezt a megmérettetést.

Ezért én azt mondom nektek: Köszönöm. Én, és megszámlálhatatlanul sokan köszönetet mondunk nektek mindörökké azért, mert készek voltatok olyan személyes árat fizetni, amit a többiek nem tettek meg. És mivel megfizettétek ezt az árat, én és a szeretteim találkoztunk Jézussal.

Azt gondoljátok, hogy senki nem veszi észre, hogy mekkora árat fizettetek. De ez nem igaz. Szeretünk és tisztelünk benneteket. És én szeretném ismét elmondani nektek és házastársatoknak: Köszönöm!

 


 

Vallássérültek – akik sebeket kaptak az egyházban

Az egyházak nagyon sok mindenről nem beszélnek. Mi pedig – a hívek – elnézzük, megengedjük és fenntartjuk ezt a helyzetet. A kimondatlan problémák köztünk ülnek a padsorokban. A vallási bántalmazás (angolul: spriritual abuse) az egyik ilyen tabu, amelyik számos gyülekezetben felüti a fejét, mégis a leghátsó sorokba szorul, mint egy kínos és hívatlan vendég, akit jobb észre sem venni. Ha észleljük is: úgy viselkedünk, mintha nem lenne jelen, emiatt viszont nagyon sok embert vesztünk el. Bántalmazottakat, akiket kívülállónak bélyegzünk, pedig ők is az egyház gyermekei. Nagyon fontos, hogy beszéljünk ezekről, hiszen jóval több az érintett, mint ahány eset kiderül. A Kötőszó vallássérültekről szóló cikksorozatának első részében lelkigondozó szakember segítségével írjuk le a jelenséget.

Szöveg: Laborczi Dóra

A spiritual abuse (spirituális-lelki bántalmazás) jól ismert fogalom Amerikában – nem úgy, mint nálunk. Hasonlít minden egyéb visszaéléshez és bántalmazáshoz, azzal a különbséggel, hogy kifejezetten a vallásosság, a lelkiség zászlaja alatt történik. Lehet finomabb vagy fájdalmasabb formája: a megkérdőjelezhetetlen lelkipásztori tekintély gyakorlása bizonyos viselkedési (akár öltözködési) szokásokat illetően éppúgy idetartozhat, mint a megszégyenítés, netán egy-egy konkrét lelkigondozói eset félrekezelése vagy a segítségnyújtás elmulasztása. A megbélyegzés gyakorlatai: rosszindulatból vagy inkább tájékozatlanságból, bizalmatlanságból elhangzó mondatok lelkész vagy meghatározó gyülekezeti tagok részéről, amelyek sokáig nyomot hagynak.

Arra, aki mindezt elszenvedőként megtapasztalta, idehaza az egyházi szlengben létezik egy nagyon találó kifejezés: vallássérült. Bár erre vonatkozó konkrét felmérésekről nem tudni, a spirituális vagy vallási abúzus enyhébb vagy durvább változatban a gyülekezetekkel érintkezve sokak számára lehet létező és feldolgozatlan tapasztalat, amint azt az alábbi példák is bizonyíthatják.

„Nem sokkal azután, hogy édesapám meghalt, a mélyen vallásos igazgatóhelyettesünk odajött hozzám és megkérdezte: szeretted te az édesapádat? Mondtam, hogy igen: mire ő azt válaszolta, csak azért kérdeztem, mert láttalak tegnap nevetni.” – Péter, 16

„Amikor már nem bírtam tovább, és elmondtam a lelkészünknek, hogy mi történik otthon, azt mondta, legyek türelmes, mert a hét szűk esztendő után jön a hét bő esztendő. Ekkor már évek óta vert a férjem és minden este megerőszakolt.” – Mária, 60

„Néhány évvel ezelőtt egy afrikai misszióban vettem részt, ahol a vezetőim nagyon durván bántak velem és a többi önkéntessel. Amikor hazaértem, a lelkészem két lehetőséget vázolt fel: inkább hazudjak, hogy szebb történettel állhassak elő vagy tartsam a számat gyülekezeten belül és kívül is.” – Jonathan, 30

A vallási bántalmazás formái

Joób Máté evangélikus lelkész-lelkigondozó szerint „szerencsésebb a spirituális kifejezés helyett a lelkit használni, ezzel is érzékeltetve azt, hogy amiről itt szó van, hasonló a testi bántalmazáshoz. Talán még mélyebb sebeket is tud ejteni. Az utóbbi súlyosságáról egyre több szó esik, éppen ezért érdemes annak a fényében említést tenni a lelki erőszakról is. Az abúzus kifejezést leginkább a bántalmazás, visszaélés és erőszak szavakkal szoktuk visszaadni. Nem könnyű meghatározni, hogy mi is tartozik pontosan a lelki bántalmazás kategóriájába. Ha az elkövető oldaláról vizsgáljuk, akkor olyan megnyilvánulásokra kell gondolnunk, amelyek kihasználva a hatalmi pozíciót, gyakran rejtetten jelennek meg. Középpontban nem a másik ember igényei állnak, hanem a saját, lelki sérülések okozta frusztráció vagy kielégületlenség. A szenvedő személy szemszögéből olyan lelki sérülésről van szó, amely folyamatos és mélyen érinti a személyiségét.”

Mint minden más bántalmazás-típusnak, ennek is megvannak a maga fokozatai és hatásai. Vannak elejtett megjegyzések, apró piszkálódások, amelyek rosszul esnek ugyan, de nem okoznak maradandó károsodást (hacsak nem válnak mindennapossá, például egy fiatal lány öltözködési szokásait illetően). Vannak hosszabb ideig sajgó mondatok, amelyek évekig elevenen élnek egy-egy gyülekezeti tagban. És vannak teljesen megsemmisítő, komoly pszichés zavarokat okozó tényezők és folyamatok, amelyeket szakember segítségével lehet orvosolni.

„A lelki bántalmazásnak lehet közösségi és egyéni megnyilvánulása is – mondja Joób Máté. – Az előbbit leginkább destruktív szektáknál vagy vallásos közösségeknél lehet tapasztalni. Itt az egész közösséget manipulálják és tartják kontroll alatt. Egyénileg bárhol megtapasztalható a lelki bántalmazás. Ehhez sajnos sokszor elég egy éretlen vagy lelkileg sérült vezető, aki akár lehet egyébként jó szándékú is. Ugyanakkor ha valaki kritikát gyakorol felettem, szembesít hibáimmal, vagy azért provokál, hogy előhívja a megoldást, akkor ez – bármennyire is rosszul esik nekem – nem minősül lelki bántalmazásnak. Ha egy lelki vezető viszont csak ezekkel az eszközökkel tud élni a hívei körében, az már elgondolkodtató. A lelki bántalmazásnak az egyik legfontosabb jellemzője, hogy általában folyamatos, és mivel manipulatív elemeket is magába foglal, ezért nehéz segítség nélkül kikerülni belőle.”

A segítők felelőssége

Óriási tehát a lelki vezetők felelőssége már csak azért is, mert az emberek gyakran súlyos kríziseket megélve fordulnak hozzájuk tanácsért, az ilyen kiélezett helyzetekben pedig minden mondatnak súlya van. Egy becsukódó ajtónak, egy „jöjjön vissza később”-nek is. A szakértő szerint ugyanakkor a lelki vagy lelkipásztori bántalmazást elkövető személy sem „velejéig romlott ember. Inkább egy sérült személy, akinek magának is komoly segítségre van szüksége. Ezzel nem felmenteni akarok senkit sem a felelősség alól, hanem inkább hangsúlyozni szeretném: óriási jelentősége van annak, hogy akik emberekkel foglalkoznak, tisztában legyenek önmagukkal, beleértve saját sebzettségüket is, legyenek tisztában a lelkigondozói alapelvekkel és képesek legyenek felmérni, hogyha az adott eset meghaladja a kompetenciájukat. Utóbbi esetben úgy segíthetnek a legtöbbet, hogyha a megfelelő szakemberhez irányítják az illetőt, miközben biztosítják támogatásukról és segítő szándékukról. Ami pedig a legfontosabb: hogy a segítségre szoruló segítséget kapjon problémája megoldására vagy elhordozására.”

Hogyha pedig olyan információk birtokába kerülünk, melyből kiderül, hogy az illető ilyen típusú lelki bántalmazást élt át, semmiképpen nem szabad bagatellizálni az esetét. „Komolyan kell venni, és biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy az elszenvedőnek lehetősége legyen kibeszélni a vele történteket. Először talán egy jóérzésű embertárssal, majd ha szükség van rá, egy lelkigondozó szakemberrel, hogy ne maradjon egyedül az, akinek nem szabad egyedül maradnia” – tanácsolja Joób Máté.

 

http://kotoszo.blog.hu/2016/02/22/vallasserultek_akiket_megsebzett_az_egyhaz

 

 

Mit nyerhetünk, ha hiszünk?

2009. szeptember 29.

Szerző: Kulcsár Hajnal (hvg.hu)

A rendszeres vallásgyakorlás, felekezettől függetlenül, fontos a testi, illetve a lelki egészség szempontjából is – állítja több külföldi tanulmány és felmérés. Megnéztük, hogyan viszonyulnak a valláshoz nálunk, Magyarországon, illetve kiolvasható-e az egészségre vonatkozó statisztikákból a pozitív hatás.

Mennyire befolyásolja mindennapi életvezetését a vallás? – kérdeztek rá országos felmérésükben Kopp Mária és munkatársai. A SOTE Magatartástudományi Intézetének kutatói a Hungarostudy néven ismert vizsgálatban a vallásosságot firtató kérdések alapján azt próbálták kideríteni, hogyan függ össze a hit megélése az egészségi állapottal. A vallásosság védőhatásainak feltérképezését Koppék nem most kezdték, már 1988-ban rákérdeztek – a felmérésben részt vevő 21 ezer felnőttnél – arra, hogy nehéz helyzetben szoktak-e imádkozni. “A kérdést akkor a többség visszautasította, nem mertek rá válaszolni” – mondta el megkeresésünkre Kopp Mária orvos-pszichológus. Ám az ezt követő 1995-ös, a 2002-es, illetve a legutóbbi 2006-os megkeresésnél már nyitottabbak voltak a megkérdezettek. A legfrissebb adatok szerint ugyanis a résztvevők 30 százaléka mondta magát vallásosnak, közülük 13 százalék az, aki rendszeres vallásgyakorló. További 30 százalék jelentette ki, hogy ő nem hívő, vagy egyáltalán nem gyakorolja vallását; míg a maradék 40 százalék a maga módján vallásos, azaz van hite, de nem tartozik semmilyen vallási csoporthoz. Ez utóbbiak száma nőtt látványosan a két felmérés között eltelt idő alatt; a tendencia – ahogy Kopp mondja – amúgy világjelenség.

“A fiatalabb korosztály sokkal nyitottabb a vallásos dolgok iránt, ugyanakkor esetükben individualizáltabb a hivő élet, nem fogadják el feltétel nélkül a szabályokat, csak azokat, amelyek saját értékrendjükkel is összeegyeztethetők” – számolt be kutatási tapasztalatairól Pikó Bettina, a Szegedi Tudományegyetem docense. A 2008-ban végzett felmérésükben – közel ezer 14-19 éves szegedi középiskolást kérdeztek meg – elsősorban arra voltak kíváncsiak, érzékelhető-e bármilyen különbség a vallásos, illetve a vallást elutasítók körében arra vonatkozóan, mennyire elégedettek életükkel. „Ebben az életkorban különösen nagy hangsúlyt kapnak az olyan kérdések, hogy mi az élet célja, miért is élünk. A vallás pedig egyfajta válasz erre, ad egy keretet az életeseményeknek: nem sodródunk, hanem tudjuk, mi miért történik velünk.” Kopp is megerősíti mindezt, felmérésük szerint azok az emberek vallják magukat boldognak, akik úgy érzik, az életüknek van célja, értelme.Míg például az Egyesült Államokban – a legvallásosabb lakosság – az egyházi szertartásokon való részvétel valamivel gyakoribb a magasabb társadalmi helyzetűek körében; a magyarországi adatok éppen fordított összefüggést igazolnak, igaz, az utóbbi néhány évben elindult némi változás. Kopp Máriáék az iskolázottság, illetve az életkor szerint is vizsgálták, kik fogékonyabbak a lelki értékekre. Az alacsony végzettségűeknél a népi vallásosság figyelhető meg, a legkevésbé hívő a szakmunkás réteg, míg a magasabb végzettségűek körében az utóbbi években (2002-2006-ban) több lett a vallásos. Az életkor szerint természetesen az idősek vezetnek, a fiatalok között pedig szintén emelkedés figyelhető meg, tehát a középkorúak a legkevésbé vallásosak.  A kép tovább árnyalható: a nők közül többen fogékonyak a spiritualitásra, míg a férfiak leginkább akkor válnak vallásossá, ha betegek lesznek.

A vallásosságot, illetve annak testi-lelki egészségre gyakorolt hatásait azonban nem egyszerű kutatni; valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évekig igen kevés tanulmány íródott a témában. Orvosként először William Osler – a 20. század első évtizedében – figyelt fel a vallásgyakorlás egészségvédő szerepére, bár tapasztalatait akkor még nem tudta tudományos módszerekkel bizonyítani. Az elmúlt évtizedekben, a tudományos módszertan fejlődésének köszönhetően némiképp könnyebb lett a vallásosság behatóbb tanulmányozására vágyó szakemberek dolga, ám az összefüggések kimutatása ma sem rutinvizsgálat.

A templomba járás előnyeit vizsgáló kutatók először a halálozási adatokra támaszkodtak. Kiváló példát adnak erre a magát ateistának valló Émile Durkheim vizsgálatai, amelyek kimutatták az öngyilkosság és a felekezeti hovatartozás kapcsolatát. Az 1897-ben íródott mű a vallásosak – katolikusokat, protestánsokat, zsidókat vizsgált – kedvezőbb halálozási mutatóit az egyházi tradíciókkal, így a gyakoribb összejövetelekkel, az intenzívebb lelki élettel, a gyónás lehetőségével magyarázta. Az öngyilkosság tiltása mellett a közösségi élet nyújtotta társas támogatásnak is nagy szerepe van a lelki problémák megelőzésében. Durkheim elméletét igazolta később, a hatvanas években készült nemzetközi összehasonlítás is, amely szerint Európában a tradicionálisan katolikus országok,  mint például Írország, Spanyolország, Lengyelország öngyilkossági halálozása igen alacsony volt.A vallásosság összetett jelenség, különböző dimenzióinak feltárásával valamivel könnyebb megtalálni a válaszokat. Pikó Bettina szerint elsőként említhető a “velünk született” vallási hovatartozás, ez a legkönnyebben kideríthető, de nem tükrözi egyértelműen a hit iránti elkötelezettséget. A vallásgyakorlás, mint például az imádkozás vagy a szertartásokon való részvétel már többet elárul az életmódról, ahogy a vallásos közösséghez való tartozás is. A szűkebb értelemben vett vallásosság pedig már gondolkodásmódot határoz meg, az egyén hitének konkrét tartalmát. E dimenziókra támaszkodtak Koppék is, hiszen e különbségeknek igen nagy jelentőségük lehet az egészségi mutatók szempontjából. A felmérés adatai szerint a védő hatás ugyanis azoknál érvényesül leginkább, akik tagjai valamely közösségnek, s itt rendszeresen gyakorolják vallásukat. “A közös azonosságtudatnak, a közös ünnepeknek, a rítusoknak ugyanis komoly szerepük van a magatartásformák kialakításában” – szögezi le az orvos-pszichológus. A maguk módján vallásos embereknél kevésbé mutathatók ki a hit előnyei, de nekik is jobbak az életkilátásaik, mint a nem hívőknek.

Kevesebb betegség, hosszabb élet (Oldaltörés)

Az egészségesebb és akár tíz évvel hosszabb életnek, amely kimutatható a vallásos emberek körében, “megvan az ára”, és nem a véletlennek köszönhető, hogy e közösségek hívei jobb egészségnek örvendenek, körükben ritkábban fordulnak elő daganatos megbetegedések – vastagbélrák, mellrák, légzőszervi daganatok –, illetve a szív- és érrendszeri bajok. A vallásgyakorlás ugyanis az egészséget elősegítő magatartásformákat írhat elő, illetve bizonyos, egészségre káros szokásokat tilthat meg. Az adventistáknál például – de több új vallásra is jellemző ez – tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a koffeintartalmú szerek használata. A kutatás szerint a rendszeresen vallásukat gyakorlók 43 százalékkal kevesebb cigarettát szívnak el, mint az országos átlag. De elvárás a konzervatív szexuális élet, a heti egy pihenőnap betartása, illetve a rendszeres fizikai aktivitás. Ez a számokban is jól látszik: “a vallás hiánya kevesebb testmozgással járt együtt”.

Sokan a vallásosak közül az egészségesebb táplálkozás miatt vegetáriánusok lesznek. Pikó Bettina szerint a tudatos életmódot különféle egészségfejlesztési programok is segítik. Mint mondja, főleg a tengerentúlon tapasztalta az egyházak ilyen irányú tevékenységét – neves orvosok tartottak felvilágosító előadásokat –, de egyes közösségekben itthon is kezd szokássá válni, hogy a lelkek ápolása mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a fizikai erőnlét.

A vallásgyakorlás az olyan negatív érzéseket is elűzi, mint az ellenségesség és a bizalmatlanság, magasabb az együttműködési készség, illetve a tolerancia. „Általában olyannak fogadom el az embereket, amilyenek – még ha nagyon különböznek is tőlem” – áll a Hungarostudy kérdőívében, amivel a vallásosak többsége egyetért. A felmérés szerint ugyanakkor a depressziós és a szorongásos tünetegyüttes gyakoribb azok között, akiknek mindennapi életvitelében fontos a vallás. A kutatók szerint ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a lelkileg sérülékenyebbek közül többen érzik, hogy szükségük van a spiritualitásra, de az is lehetséges, hogy a lelkileg érzékenyebb, kifinomultabb emberek inkább élnek át krónikus stresszállapotot a mai versengő társadalomban.A konfliktusok kezelésében, a problémák megoldásában is nagy eltérések mutatkoznak a vallásos emberek és a nem hívők között. A rendszeresen templomba járók az egyik leggyakoribb problémamegoldási módszerként említik az imádkozást, a szertartásokon való részvételt. “Élettanilag is igazolható, hogy az imának rendkívül jótékony hatása van: olyan neurotranszmittereket szabadít fel, amelyek segítenek ellazulni, stimulálják az idegrendszert” – magyarázza a szegedi szakember.

A vallási közösséghez tartozás társas támogatást nyújt, sok esetben konkrét problémák megoldásában megnyilvánuló segítségnyújtás is. Ezek a közösségek ugyanis olyan embereket hoznak össze, akik hasonlóan gondolkodnak, ezért is tanúsítanak fokozott érdeklődést egymás iránt. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a társas támogatás – vagyis az, hogy nehéz élethelyzetben mennyire számíthatunk segítségre – igen jelentős védőfaktor. Ezeknek az embereknek kiterjedtebb a kapcsolati hálójuk, több barátjuk van, és rokonaikkal is gyakrabban találkoznak.

Pikó Bettina elismeri, vannak olyan kis egyházak, amelyek veszélyesek lehetnek a túlzottan elrugaszkodott, irreális elvárásaik miatt. “Az igazi vallási közösség segíti a mindennapi életet, és nem kiragad onnan; abban segít, hogy itt és most helytálljunk, és nem a másvilágra készít fel” – fogalmaz a kutató.

A kutatás szerint a nem, vagy a maguk módján vallásosak körében gyakoribb az unalom. A vallásos emberek több elfoglaltságot, érdekességet találnak, és kevésbé szorulnak rá az unaloműzésre, ennek megfelelően a vallásosakra a kevesebb tévézéssel eltöltött idő a jellemző. Fontos megemlíteni a vallásgyakorlók társadalmi szerepeit, fokozott jótékonysági és szociális aktivitását mint önkéntes szerepvállalást, amely azáltal, hogy növeli az elégedettség és az életelfogadás érzését, szintén egészségvédő hatású.

 

 http://hvg.hu/plazs/20090928_vallas_egeszseg_kutatas


Bölcsföldi András

Adventi be(fele)fordulás

Látom-e a megnyílt eget?

Újra advent. Persze már régóta itt van tulajdonképpen, amikor január elején szépen és módszeresen dobozába pakoltuk a karácsonyi díszeket és eltettük a polcra/kamrába/gardróbba, már akkor bennünk volt, nemsokára úgyis elővesszük újra, úgy elrepül ez az év, mint a tavalyi, és az évek csak úgy mennek, repülnek, száguldanak. Sokakat sokkol az ünnep közeledte, még inkább azt érzik, hogy meg kell felelni elvárásoknak, a folyamatos teljesítés időszaka, időpontok, határidők, fellépések sorakoznak, beadni/leadni/feladni – mindenkit ez hajt. S a kényszer uralja már az ünnep előterét is, éppen amire leginkább vágynánk, az valósul meg a legkevésbé. Hiszen szeretnék lenyugodni/elcsendesedni/magunkra figyelni, s éppen az ellenkezője történik: másokhoz kell alkalmazkodunk, modern és hangos az advent, még egy nyomorult vásárlást sem lehet zeneszó nélkül lefolytatni, és egyáltalán nem a nyugalomról szólnak ezek  napok, hanem sokkal inkább a felfordulásról.

Ezért fordulnak be sokan – Petőfivel ellentétben nem a konyhára, hanem – magukba éppen advent idején. Végül is paradox módon éppen erre vágynánk úgymond mindnyájan, hogy befelé tekintsünk, de nem ilyen módon. Mert a befordulás éppen az ünnepet öli meg, veszi el a lényegét, veszti el a lényegét és válik az, ami az embernek éppen felüdülésként, felvidításként szolgál az ember szomorúságára. És nem gondolom jónak, ha vitaműsorokban karácsonyi depresszióról beszélnek, adventi befordulásról és az ünnep szomorúságáról. Az ünneptelenség éppen az ünnepelhetőség hiányától értéktelen, s az igazi ünnepet pedig az ünnepelt jelenléte emeli. Mindig nagy kérdés számomra, hogy azok a családok, amelyek a karácsonyban nem Jézus Krisztus megszületését ünneplik, azok vajon mit is ünnepelnek tulajdonképpen: fenyőfát/szeretetet/önmagukat?

Befelé-fordulás. Jól tudjuk, mit jelent ez. A jó irányba fordulni. Maga a megtérés is ilyen kis változás csak: elfordulni a rossztól és a jó felé fordulni… Elfordulni életem kiszabott és általam jónak tartott irányától, odafordulni Istenhez és azt követni, amit ő mond. Csak egy nagyon kis halvány különbség érezhető a két irány között. Vannak olyan merev (tekintetű) emberek, akik nagyon magabiztosan tudnak haladni előre, oda is érnek pontosan, ahova igyekeznek, de közben nem vesznek észre senkit maguk körül. Pedig az advent ilyesmit jelent: hogy odafordulok másokhoz, észreveszem/felfedezem/orvosolom a másik baját.

Ebben az értelemben a befelé fordulás kifejezetten a belső/lelki/isteni dolgok keresését jelenti. De hát hogyan? Amikor időzített bombán ülünk, és a kioldókészülék piros gombján – úgy érezzük – nem a mi ujjunk van. Amikor saját, belső útjainkat szeretnénk egyedül járni, s helyette tömegben, idegenek közt találjuk magunkat, s gondolattalan napjaink előre beprogramozott rendszer szerint futnak, s hiába nyomkodjuk elkeseredve a billentyűket, a program szinte magától pereg… És van, amikor megnyomódik az a piros gomb, vagy billen az Enter, akár tőlünk függetlenül is.

Adventben igyekszem egy dologra koncentrálni. Az elején keresni/kutatni/rátalálni egyetlen szóra, kifejezésre, fogalomra, ami meghatározza az ünnepre való készülést. És akkor mindent abból a szempontból vizsgálok meg, azon a szűrőn eresztek át, az határoz meg.

Idén ez a szó, amit gyakran hosszan bezárt üzletek újranyíló ajtaján is látni, a MEGNYÍLT. Mert számomra a karácsony lényege, hogy megnyílt az ég. És minden azon múlik, hogy észreveszem-e az adventben ezt a vékony rést, akarok-e bepillantani a mennybe, Isten csodálatos világa mennyire tárulkozik fel számomra?

Látom-e a megnyílt eget?
Látod-e a megnyílt eget?

Megnyílt az ég és befogad téged is, ne félj, mert nem maradsz ki semmi jóból, mert éppen azért nyílott ki az ég, hogy befogadhasson téged is. Az a seregnyi angyal miattad is jelent meg, közvetlenül neked is énekel, s az evangélium lényegét adja ma is a szívedbe: Hirdetek neked nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz! Nem vagy egyedül, még ha úgy érzed is és úgy éled is az életet, ha magányosnak gondolod magad, ha el vagy keseredve, ha remény nélkül élsz. Regiment angyal tolong fölötted csak azért, hogy NEKED énekeljen. Mert Üdvözítő született. A tiéd is!

Megnyílt számodra egy hely, ahol együtt lehettek. Csak te és ő. Csak ti ketten. Egy szobában, egy padon, egy tenyérnyi füvön. A szent pár előtt nem nyílt meg a fogadó ajtaja, csak egy hátsó istállóé. És ez lett minden idők leghíresebb pajtája. Ma mindenki erre néz, minden képeslapon ez szerepel. Van helyed, van időd, van társad. Isten konkrét helyre hív, vagy küld, nem csak úgy a nagyvilágba. Lehet, hogy kényelmes fogadóba vágynál, legyen ágy, asztal, mosdótál, de lehet, hogy most csak szalma jut, karámok-állatok, jászol, egy vödör víz. De ne feledd: minden OTT kezdődött, ott, a betlehemi jászolnál. A te új életed is.

Megnyílik számodra a kincsek kincse. Milyen jó lesz, ha határtalannak érzed magad, ha nem lesznek korlátok, nem lesz semmi, ami visszatart. Ahogy a napkeleti bölcsek ajándékos ládikái megnyíltak, s betöltötte a helyet a tömjén illata, és a gazdagság, a szépség, a mívesség palotává gazdagította, úgy kapsz te is sok ajándékot. Lehet, hogy az csak egy kézzel írt lapocska, néhány szem szaloncukor, egy könyv, de tengerek mélyén sincs annyi kincs, mint ami a tiéd lehet. Mert megnyílik az ajándékdobozok fedele és előkerül minden rejtett dolog. GAZDAG vagy, mert gazdagítasz!

Megnyílik számodra a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magány, s a mindenség. Mert az ÜNNEP mégiscsak a szív megnyílásáról szól. Amikor megnyitom magam másoknak. Nyílj meg, szívem, lásd meg jobban, ki fekszik ott a jászolban. Csak úgy lesz igazi ünneped, ha észreveszed: Isten megnyitotta a szívét. Csak azért tudom én is, másképpen nem lennék rá képes. Annyira kitárta, hogy saját Fia esett ki onnan. S akkor lesz igazi ünneped, ha te magad is kitárod magad neki. Ha felé fordulsz. Ha nem csak várod/elvárod/kivárod, hogy téged szeressenek, hanem te kezdesz el szeretni, nem várva semmi másra.

Újra megnyílt az advent!

 

http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/1210/

 

 


 

Gyermekkor a parókián

Előnyök és hátrányok, melyek a lelkész-gyerek-szobából jönnek

Bagdy Emőkéről sokmindent tudunk: hívő pszichológus szakember, akinek a jelenléte nélkül nincs is rangosabb konferencia.
Az viszont új információ lehet sokak számára, hogy Bagdy Emőke egy parókián nőtt fel. Most őszintén mesél gyerekkoráról, a biztonságról, a szigorról, a szeretetről, összefagyott lábujjacskákról. Vallomásos beszámolója mellett tanácsot is ad azoknak a szülőknek, akik szintén a gyülekezeti szolgálatban nevelik csemetéiket.

 

Bagdy Emőkével Hegedűs Márk beszélget.

http://www.parokia.hu/data/kollegium/hang/2010/02/15/bagdyemokeinterju.mp3

Letölthető MP3 formátumban (46MB, 25′)

 

 


A könnyek mindig ugyanazok

 

A lelkészek magánéleti krízisei sajátosak, hiszen tőlük többet várnak: azt, hogy az általuk hirdetett értékeket meg is éljék. Milyen út vezet a válásig egy lelkész életében? Szarka Miklós, a Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője szerint a jelek sokszor a szószékről érzékelhetőek, a lelkipásztornak az Istennel való kapcsolata is válságban van. A lelkész-párterapeuta vallja, a felkészítés lenne a legfontosabb.

altA lelkészek egy része úgy hiszi, ők Isten kicsit kedveltebb választottjai, az Úr szolgálatában állnak és így nehezebben kerülhet veszélybe házasságuk – véli Szarka Miklós református lelkész-párterapeuta. A Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője szerint azonban a lelkészek és házastársaik problémái hasonlóak, mint a világi családokban tapasztalhatók, csak ők hosszabb ideig a szőnyeg alá söprik a gondokat, pedig jelek mindig vannak. Szarka Miklós úgy látja, a megelőzés lenne a legfontosabb, a leendő lelkészeket már a teológián fel kellene készíteni az önismeretre és a kríziskezelésre, de nem kevésbé arra is, hogy a párválasztás nemcsak emberek, hanem Isten titokzatos műve is.

Manapság már fel sem kapjuk a fejünket, ha a környezetünkben, a családban, vagy a barátaink közül valaki bejelenti: elválik. Az emberek szemében ez alól kivételt jelentettek a lelkipásztorok. Velük ilyen nem történhet meg, ők ezt nem tehetik. Pedig megtörténhet, és meg is történik. Hiteltelenné válnak? Ott maradhatnak a gyülekezetükben? Hogyan számolnak el Istennel és önmagukkal?

Ők is emberek

„Minden évben a 300-400 hozzám forduló egyénen kívül 50-55 házaspárral és családdal dolgozom, ezek közül 4-5 lelkészházaspárral, illetve családdal. De azt kell, hogy mondjam: a könnyek kémiai összetételében nincs különbség, csak a szem színében. Szinte ugyanazokkal a problémákkal keresnek meg, mint a világi házaspárok, de minden eset más” – véli Szarka Miklós lelkész-párterapeuta, aki a Magyarországi Református Egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálatának vezetője is.

„A lelkészházaspár- és családi krízisek általában a segítő szakmákban dolgozó emberek krízishelyzeteihez hasonlíthatóak leginkább, valamint olyan közéleti emberek kríziseihez, akiknek a közéleti karrierjét mindenképpen befolyásolhatja egy magánéleti ’botrány’ – emelte ki a legjellemzőbb problémát Szarka Miklós. – A másik leggyakoribb ok a válásra a nagyon intenzív és aktív gyülekezeti-, közéleti szereplés, vagy ritkábban, a missziói aktivitás. Olyan mértékben fordítja ki mindkét felet egymásból, különösen, ha mindkét fél lelkész, hogy ez a házastársi kapcsolat kohéziós erejét elkezdi gyöngíteni, és így külső közéleti szereplők, szerepek és ügyek iránt megnövekedik a vonzó erő, ami kivonzza az adott félt kapcsolatból.”

Szarka Miklós nagy gondként említ egy tévedést, mégpedig azt, mely szerint a lelkészek egy része úgy hiszi: „Mi Istennek, kicsit kedveltebb választottjai vagyunk, akikkel ez nem eshet meg. Velem nem eshet meg ez, hiszen kegyességet gyakorolok, imádkozom, az Úr szolgálatában állok.” Pedig ők is emberek, velük is megtörténhet. Ugyanakkor közöttük is vannak, akiknek személyiségfejlődése valahol elakadt, és ezek az elakadások később gondot okozhatnak.

Nincs automatikus védettség

„Nagyon sokszor, ha egy lelkészházaspár válságban van, a kegyességi életük, az Istennel való kapcsolatuk is válságban van. Jellemző, hogy ahelyett, hogy felkiáltana Istenhez, inkább lefelé kiáltozik, vagy a másikkal kiabál” – említett egy tipikus példát a családterapeuta. A fenti tényezők alapján a lelkész szociológiai státusza, közéleti, erkölcsi értékőrző szerepe teszi sajátossá a magánéleti kríziseit, hiszen tőle többet várnak: azt, hogy az általuk hirdetett vagy képviselt értékeket meg is éljék. Ennek következtében sokkal nagyobb a híre egy értékőrző személyiség válásának, mint egy más hivatást gyakorló emberének.

„Ez olyan, mint amikor egy onkológus rákban hal meg. Olyankor automatikusan felmerül a kérdés: nem vette észre, nem gyógyítatta magát? A világi házaspárokkal ellentétben nagyon jellemző a lelkészházaspárokra, hogy tovább hordozzák és söprik a szőnyeg alá a konfliktusokat annak érdekében, hogy a közéleti szerepük zavartalanul fenntartható lehessen. Azt hiszik, akinek egy bizonyos szintű kegyességi élete van, az egyfajta lelki- immunrendszeri aktivitást jelent a válságokkal szemben. Nem! Ha az immunrendszer nem mozgósítható, és nem fordul érzékenyen a támadások felé, akkor nem fog győzedelmeskedni a betolakodó vírus ellen.  A vírus pedig lehet egy harmadik személy, egy szenvedély, vagy akár a szolgálat is. Általában a kétpólusúnak teremtett rendszerek, mint a házasság, a hárompólusosságot, azaz egy külső szereplőt nem viselik el. A feladatok halmozása olyan mértékben fárasztja el a feleket, hogy nem maradnak egyéni belső energiái a saját válsága kezelésére.”

A megelőzés lenne a legfontosabb

A családsegítő szolgálat vezetője szerint sokkal intenzívebben kellene egymásra figyelni. Azok, akik őrálló tisztségviselői funkciókat látnak el a lelkipásztorok között, azoknak a rájuk bízottak lelkére és válságfolyamataira is érzékenyebben kellene reagálni, és sokkal inkább kellene őket a szakértőkhöz delegálni. A prevencióra kell nagyobb hangsúlyt fektetni, de nem egyházkormányzati és egyházjogi, hanem lelkigondozói, pár-, és családterápiás szempontból.

„Már a teológián fel kellene készíteni a leendő lelkészeket az önismeretre és a kríziskezelésre. Ezt a képzés részévé kellene tenni – véli Szarka Miklós. – Nem egy olyan lelkészházaspár krízisével találkoztam, illetve magával a kapcsolattal, amely már a teológus évek alatt köttetett, meggondolatlanul, idejekorán, kapcsolati tapasztalatok nélkül. A kapcsolati tapasztalatokra nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy kulturáltan tudjon az ember kapcsolatot építeni. Ha nincs megfelelő önismeret, nem tudom, hogy mit tudok a másiknak nyújtani.”

Jelek a szószékről

Minden családi és párkapcsolati krízis érzékelhető. Lelkészeknél elsősorban az igehirdetésben jelenik meg egy sajátos, feszült hang. Általában igehirdetőként nem érzékeli a törvény és az evangélium egyensúlyát és elkezdi a törvényre helyezni a hangsúlyt. Ahol nagyon erős törvény- orientált igehirdetést érezni, illetve ahol etikát prédikálnak evangélium és annak imperatívuszai nélkül, ott érezni azt, hogy az egyén valamiféle megoldatlanságban szenved.

„Ez nem azt jelenti, hogy nem kell követnünk és betartanunk a törvényt, hanem azt, hogy a törvényt mindig meg kell, hogy előzze az evangélium, hiszen a törvény betöltése a szeretet – hívta fel a figyelmet Szarka Miklós a jelenség lényegére. – Érzékelhető a személyiségén a krízis, ahogy kommunikál. Egyfajta kényszeresség jelenik meg rajta. Az is egy jel, ha menekül az emberek elől, elveszíti a közlékenységét, a hitelességét, nem tud a másikra koncentrálni, nem mer lelkigondozást végezni, hiszen a saját lelke sincs rendben. Nincsenek belső, Istentől kapott energiái ahhoz, hogy mások krízisét felvállalja.”

Sokan érzik a problémákat

„A lelkészházaspárok azért fordulnak a magamfajta emberhez, mert feltételezik azt, hogy a helyzetüket szociológiailag jobban megértem, és tudják, hogy életem több mint húsz évét parókián töltöttem, ráadásul negyven éve vagyok házas. Ezért is lehet hitelességem. Ha én egy szingli öreglegény volnék, akkor annak, amit mondok, vagy teszek, annak nem lenne súlya, nem lenne hitelességem. Én a kríziseknek Istentől való célját keresem. A rendelőmben ott van Isten, a titokzatos harmadik, aki engem inspirál, segíti a munkámat. Nem az a kérdés, mi az ok, hanem mi a cél.”

Az esetek 5-10 százalékban egyházvezetők delegálják a lelkészeket a Házasság- és Családsegítő Szolgálathoz. Ez a rosszabb eset, mert ekkor általában nem önszántukból jönnek, hanem féltik az egzisztenciájukat, féltik a hivatásukat. Ez a szám azonban elenyésző, a párok 70-80 százaléka önszántából jön, mert érzik, hogy valami nincs rendben. Általában valamelyik fél jelet ad, legtöbbször a feleség. A nők sokkal érzékenyebbek a kommunikációs zsákutcákra és a kapcsolat kiüresedésére, mint egy férfi. Míg egy nő inkább kapcsolatorientált, a férfi inkább tárgyorientált.

A terápia hatszemközt zajlik, a terapeuta mindkét félnek azonos lehetőségeket biztosít a beszédre. Általában az egyik fél kevésbé motivált, ezért a kommunikációs tréningnek is nevezhető terápián őt is motiválttá kell tenni. Amikor megnyílnak, felszínre kerülnek a sérelmek, és a régóta gyűjtögetett „terhelő bizonyítékok.” Legtöbbször nem önmagukat védik, hanem a másikat támadják, ezek az önvédelmező mechanizmusok ilyenkor aktivizálódnak. Gyakori, hogy leértékelik a másik egyes tulajdonságait. Ha az egyik fél szinte csak és kizárólag kifelé kommunikál, a szolgálattal törődik, a másik pedig alulmotivált, akkor ez is lehet egy ütközési pont. „Te nem vagy mellettem a gyülekezeti szolgálatban. Te nem érted az egyház lényegét” – hangzott el már többször.

 

Szarka Miklós református lelkész, pár-, családterapeuta, klinikai lelkigondozó életútja

alt1940-ben született Budapesten. A középiskolát a Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte el, ahol osztályfőnöke Antall József volt. Lelkészi diplomáját 1964-ben, az akkori Budapesti Református Teológiai Akadémián szerezte. Fél évet töltött Skóciában (Edinburgh, Inverness) a skót református egyház ösztöndíjasaként. 1964–től 1965-ig pszichiátriai ápoló az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI), 1965 és 1975 között beosztott lelkész volt Cecén, Budapesten a Gorkij Fasorban, a Szabadság téren, a Böszörményi úton és Alsónémediben. 1975-1991-ig gyülekezeti lelkipásztor Bián, 1991-től a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálat szervezője, munkatársa, majd vezetője. Ezen belül családsegítő munkáját 1995-től interdiszciplináris műhely tagjaként a Bethesda Gyermekkórház gyermekneurológiai osztályán végzi. 1997-1999 között Berlinben pár- és családterápiás képesítést szerzett. 2002-ben egyik alapítója volt a Semmelweis Egyetem pásztorálpszichológiai képzésének. 2009-ben ugyanott klinikai lelkigondozó, és pásztorálpszichológiai tanári képesítést nyert. Feleségével, Darvas Gyopárral negyven éve házasok, négy gyermek édesapja, három unokája van.

Fodor Zsófia

Megjelent a http://www.reformatus.hu oldalon 2010. május 04-én.

 

 


 

 dr. Magyar Balázs

A lelkipásztor és a szorongás

Az alábbiakban saját élményeimet, gondolataimat írom le az elmúlt két évtized terápiásbeszélgetéseinek tapasztalatai alapján.

Mondataimmal nem szeretnék egyetlen érzékeny lelkipásztor felé sem negatív kritikát megfogalmazni, a tömörített meglátásokat csupán gondolat indítónak, figyelem felkeltőnek, veszélyeket előre jelzőnek szánom a ”közös lelki műhely” asztalára. Amit a másik emberért magunkon megváltoztatunk, legyen ugyanolyan jóízű gyümölcse a szeretetnek, mint az egymás munkájáért mondott imádság!

 

Sokan vélekednek úgy vallási körökben, hogy hívő ember nem lehet szorongó, lelkileg beteg, vagy éppen depressziós, amennyiben mégis akadnának hasonló tünetei, a hit erejével le tudja győzni azokat. A fenti tévhit egy olyan tagadásban tarthatja a lelkipásztort, mely saját tünetei felismerésében akadályozva, lelkiállapotának meghamisításához, félre értelmezéséhez, sőt súlyos lelkiállapot előidézéséhez is elvezetheti. Igen fontos, hogy saját életünkben fölismerjük a szorongás okait, de ugyanilyen fontos a megfelelő reagálás.

 

VÁLASZ A STRESSZRE

A külvilág fizikai és lelki terheléseire helytelen válaszokat (is) adunk: leggyakrabban túlevés, felpörgetett életmód, túlmunka, mértéktelen ivás, dohányzás, gyógyszerfogyasztás, droghasználat, anyagi biztonságunkért való aránytalan aggodalmaskodás, elvonulás a paptestvérek társaságától, elhúzódás magától az élettől ( a cinizmustól egészen a makacs önpusztításig). Vannak jól működő, egészséget hozó válaszaink is: megértvén testünk jelzéseit, jól átgondolt beavatkozást végzünk; sportolunk, pihenünk, képződünk, valamit abbahagyunk, esetleg segítséget kérünk. A szorongás elleni küzdelemben konstruktív hozzáállásra van szükség. Az első konstruktív lépés, amelyet egy pap megtehet, ha meg akar birkózni a stresszel, az, hogy megismeri saját tüneteit.

Tudjuk, hogy: 1. a hívő ember is lehet beteg, 2. a hitetlen beteg is hitre juthat, 3. Vannak olyan pszichiátriai tünetek, amik a hit jeleit utánozzák ( vallásos téveszmék, túlértékelések , illúziók, kényszeres jelenségek).

Hogyan is fáj a lélek?

A lélek fájdalma, rejtett panaszos csikorgása a szorongás. Konkrét feladata van; gazdáját egy közelgő nagy bajra figyelmeztetni. Hasonló egy régi típusú autó elektronikus visszajelző lámpácskájához, mely mellé még nem gyártották oda az értelmező szimbólumot. („…az ég jeleiből tudtok következtetni….”)

 Nincs időnk önmagunkra?

Lelkészek, papok azzal szoktak védekezni, hogy nincs idejük önmagukra. A segítő hivatásban dolgozók olyan következetesen hanyagolják el saját lelki szükségleteiket, hogy az már az égbe kiált. Felmérések alapján bizonyított, hogy a segítők nem is a külső terheléstől betegszenek meg leginkább, hanem amiatt, hogy nem védekeznek és nem előznek meg olyan károsító folyamatokat, melyeket jól ismernek. Lehet, hogy nem is tanulják?

Az egészséges élet négy tartóoszlopának vizsgálata (arányok!):

ima, munka, barátság, pihenés.

Ha egy asztalnak mind a négy lába egyenlő mértékben rövidebb, vagy hosszabb, az nem fog billegni. Ám ha egyik lába rövidebb, teszem azt kijár a helyéből, minden összetörhet, ami az asztalon van. Példának okáért ha egy pap kizárólag a munkának szenteli életét, akkor igen könnyen kibillenhet az egyensúlyból. Előfordulhat, hogy pasztorációs igyekezete miatt elhanyagolja barátait, fontos belső kapcsolatait. Vagy nincs ideje részt venni egyetlen lelkigyakorlaton sem, mivel ő maga egész nyáron lelkigyakorlatokat tart. Paradox módon ez éppen a hatékony szolgálatban fogja akadályozni, mivel a baráti kapcsolatok fejlesztik ki és tartják karban azokat a tulajdonságokat, amelyeket a leginkább megkívánnánk egy paptól: a megértést és az emberséget.

 

  1. IMA

Furcsán hangozhat: „az ima szorongása”. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az elmaradt, felületes, vagy rendszertelen imaélet milyen mély bűntudatot képes kialakítani, hiszen meg akarunk felelni a külső és belső elvárásoknak. Amennyiben nem sikerül, saját önvádunk vezet el újabb bajokhoz. A kényszeres imát nehéz megkülönböztetni az érzékeny ember igyekvő rendszerességétől. Ha megkérdezünk egy lelkipásztort, hogy a fenti négy tartóoszlop közül melyikkel van a legtöbb gondja, könnyen kapnak bele ebbe a kifogásba: -Nem marad időm az imára…. kicsit többet kellene…. Pedig tudjuk, az imádság éppen belső nyugtalanságunkat szünteti meg, de nem arra felírható recept.

– Szorongok, mert nincs időm imádkozni, nem tudok imádkozni, mert szorongok.- Az imádságosság és az imádkozás ellentétén is érdemes elgondolkozni, hiszen a gyakran imádkozó ember sem biztos, hogy imádságos. Az imádságos lelkipásztor az imában(-ból) él, kapálás közben is „vonalban van”. Az ima nem csak megnyugtat, de újabb feszültségeket is szít bennünk, mivel elkötelez. Elindít egy olyan úton, ahová ima nélkül be sem lépnénk, észre sem vennénk. Ha nem elkerülni, hanem értelmezni akarjuk szorongásunkat, megéri imádkozni.

 

  1. MUNKA

– Ó, munka az van bőven! – Micsoda csapda ez! Sok év alatt jövünk rá, hogy a munkát is tanulni kell valakitől. Ha nem apámtól és nem a mesteremtől, vajon kitől? Ki és hogyan tanított bennünket a jóízű munkára? Emlékszünk nagy korszakainkra? A játékkorszak után (közben) jött a munka kényszere és kerülése (tanulása), majd az érett, jóízű, szép munkák végzése, a munka szeretete, vágya, majd görcsös kapaszkodás a munkába a tehetetlenség, az öregség, a halál elől. A szép munka nem tévesztendő össze a dolgozással, vagy az elfoglaltsággal. Szoros összefüggés figyelhető meg az ember saját rend-élménye és munkája között. „Atyátok szüntelen munkálkodik…” Nagyon sok papnak be nem vallott baja, hogy rossz viszonyban áll a munkával, legyen az fizikai, vagy szellemi. Gyakran e tényből következik rendezetlensége (rendetlensége), ami kihat a másik három alapkérdésre is. A mérték-, az arányok-, az idő strukturálásának zavarai jelzik, milyen háborgó is az a tenger, amit a lélek békéjeként keres.

 

III. BARÁTSÁG

Néha azt képzeljük, a barátság két személy közt szövődik, mint egy szőttes, vagy egy Newton III. törvénye szerinti kölcsönhatás, tán meg is kell dolgozni érte, esetleg egy jó befektetés? Biztosan nem azonos a barátkozással. A jóbarát ajándék, de a barátság, mely a szívünkben lakik, korábbi keletű. „Kezdetben volt a Barátság…” Gyermeki kincs, nem lehet megharcolni érte. Szomjas elfogadása a másiknak, nem fér hozzá még a szimpátia kérdése sem. Barátomnak nevezhetem, aki figyel rám, de még mielőtt figyelne, én már befogadtam. Tán épp innen a figyelme. Itt nincs idő, energia, feltételek. Barátságban nincs szövetség sem. A hamis barát hízelegni akar, az igazi pedig szembesít. Megteheti, hiszen nem kell félnie, hogy elveszít. A barátság aszexuális és érett konfidencia borítja.

 

  1. PIHENÉS

Erre megint csak nem jut idő és figyelem. Mondhatnánk; sajnos aktivitás-kultúránk sokkal fejlettebb a passzivitás-kultúránknál. A pihenő embert még lustának nézhetik, ezért csak titokban pihen. Többször hallottam lelkészeket túlmunkájuk miatt panaszkodni (dicsekedni?), mint esetleg egy jól megtalált pihenési móddal előhozakodni.

Hogy nézne ki, ha a zenében szégyellnénk a hangok közti szüneteket? Nem csak szégyenné nyomjuk az egészséges pihenést, hanem túlaktivizált pihenési módokat is keresünk. Hatalmas távolságokat teszünk meg, drága utaktól várjuk a belső csendet, van aki egy hónapig megtalálhatatlan, van aki évek óta nem volt szabadságon. Mintha nem hinnénk néhány nap gyógyító erejében.

A hiperaktivitás és a lustaság közös gyökérből ered: A hiperaktív ember elvesztette lelkének belső forrását, míg a lusta ugyanígy járt, de kétségbeesését közönnyel próbálja maszkírozni. Félünk a semmittevéstől, pedig ha ez szándékos, gyógyíthat is. (Azért fekszem-e az ágyon, mert most megparancsoltam magamnak, vagy azért, mert nem tudok magamnak parancsolni?) Nehéz felismerni, hogy lassítanom kell. Itt a kollégák szava sokat segíthetne, ha magam is figyelnék mások túlpörgéseire. Mintha a közösség ezt a hatalmat szeméremből nem kívánná gyakorolni.

KÖRNYEZET

Három fő faktor felelős a szorongás kialakulásáért: 1. a környezet, 2. az, ahogyan az egyén észleli a környezetet és viszonyul hozzá, és 3. az ezáltal keletkező érzelmi és fizikai feszültség. Újabban egyre inkább a második kerül előtérbe, hogyan viszonyulunk környezetünkhöz? Voltaképp az a döntő mozzanat, hogy mit is gondol a személy, mit is tételez fel a környezeti hatásokról. Ez alakítja legnagyobb mértékben a stresszre adott reakciót. A stressz legfőbb oka az az előfeltételezés, hogy bizonyos események negatív következményeket fognak előhívni. A stresszt tehát ki-ki önmagának okozza, vagyis saját viselkedésünk, beállítódásunk az, ami később a bánatot, a feszültséget, sőt a testi megbetegedést is kialakíthatja. Már a telefonunk csengésekor „tudjuk”, a hír nem lesz kellemes. Ezért már a hangunk is tükrözi; „rossz hírt várok”. Az ilyen embernek pedig nehéz jó hírt mondani. Nem születünk egyformának, ingerületátvivő anyagaink, mennyiségben és megoszlásban is örökletes tényezők. Szorongásra, depresszióra való hajlamunk más és más, leginkább lelki terhelés hatására válik láthatóvá, mérhetővé.

Hivatásválasztásunk kezdetén érdemes azért vizsgálatot végezni, alkalmas lehetek-e egy testet-lelket megterhelő életútra. Vannak, akik azt állítják, hogy felesleges, mert majd „összeáll a pap”. Nem is a kegyelmet vonom itt kétségbe, hanem az alapozást hangsúlyozom. Vajon mennyivel kisebb felelősség embereket kísérni, segíteni, mint repülőgépet vezetni? A pilótákat szigorúan tesztelik és alkalmassági vizsgálatukon senki nem csodálkozik. Sokszor látjuk, hogy ugyanaz a „külvilág” egyes papoknál sokkalta kevesebb szorongást okoz, mint másoknál, akik egyébként ugyanolyan jó és elkötelezett lelkipásztorok, mint az előzők. Ez pedig arra utal, hogy a beállítódás megváltoztatása hatalmas lehetőségeket rejt magában.

ELVÁRÁSOK, IGÉNYEK

Hasznos lehet a lelkipásztor számára, ha munkatársaival együtt világosan lefekteti a szolgálatában követendő fontossági sorrendet, s tisztázza, mit is tűzzön maga elé célként. Sok bajt okoz a célok és a vágyak összekeverése is. Van, aki elvárja önmagától, hogy vágyai teljesüljenek, bár felelőssége nincs erre. Ugyanakkor talán elengedi céljait azzal, hogy azok nagyon messze vannak, pedig azt gondolom felelőssége csakis erre vonatkozhatna.

A legelső és legfontosabb kérdés: a pap szerepének és reálisan kitűzhető céljainak pontos, konkrét meghatározása. Ezt kísérje az állandó továbbképzés, önismeretének folyamatos fejlesztése. Mi lenne, ha így változtatnánk a klasszikus mondást: „…jó pap az, aki holtig tanulja önmagát…” Ugyanazok az elvárások nagyon különböző hatásokat válthatnak ki a különböző személyiségtípusoknál. Ezért saját személyiségünk, reagálási stílusunk ismerete rendkívül fontos szorongásaink értelmezésében.

 

NÉZZÜK MEG A DOLGOT A MÁSIK OLDALRÓL

Túl egyszerűnek hangzik, de okos ember időt szán egy másik szemszög megkeresésére. Meggyőződéseink megkérdőjelezése szintén nagyon sokat gyógyíthat rajtunk. („Életem egyik legnagyobb öröme volt kedvenc gondolatom halála”(Eccles) Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy elméleteinket ne csak igazoljuk (verifikáljuk), hanem cáfolni (falszifikálni) is tudjuk. (Einstein pl. kritikusan állt szemben a saját gravitációs elméletével. Miközben egyetlen saját maga által kezdeményezett ellenőrző kísérlet sem hozott kedvezőtlen eredményt elmélete számára, mégsem tartotta azt elméleti okokból meggyőzőnek). Minden elmélet egy ideiglenes megoldási kísérlet, tehát hipotetikus jellegű. Vizsgáljunk újra egy folyamatot! Nézzük meg más oldalról! Figyeljük meg más érzelmekkel!

 

MAGÁNY

Mintha mindenki arra kondicionálna minket gyermekkorunktól fogva, hogy kerüljük el a magányt, mert az halálos veszélyt jelent. Mint egy átok, vagy szakadék az életünkben. Ki segít elhitetni velünk, hogy az igazi magányra igazi hivatásunk van, és hogyan tudjuk ahhoz a keserű magányt legyőzni? Mintha a magányra nem meghívva, hanem ítéltetve lennénk. Nem is merünk róla beszélni, hiszen szégyen az, hiány, mintha megkárosítana bennünket. Az egészséges magány olyan kötelező gyakorlat, mint a svédszekrény ugrás a tornaórán (alig van, aki nem utálta). Kötélmászás. Arra panaszkodnak lelkipásztorok, hogy magányosak és keresniük kell annak valamilyen hatékony feloldását. Mit kell tenni a magánnyal? Szembeszállni, vagy menekülni? Lehet, hogy az illető még meg sem találta?

Magányom helyes kezelése. Ez a kulcskérdés. A közösséghez vezető út mindig átvezet a magányon. A magány pedig nem marasztalja a lelkészt, nem kényezteti, hanem szembesíti önmagával és felkészíti saját hiúsága ellen. A magány elől való menekülés vezetne az elmagányosodáshoz?

 

TESTI EGÉSZSÉG

„Ép testben ép lélek?” („Mens sana in corpore sano….”)

Sokan ebben a rossz fordításban ismerik, hiszen a latin mens (-tis) főnév nem annyira lelket, mint annak a forrását; értelmit, észbelit, szellemit jelent. A „ mentális” kifejezéssel is vigyáznunk kell, hiszen gyakran alkalmazzuk helytelenül a szellemi fogyatékosság kifejezést, ami igaztalan és lealacsonyító. Szellemiségünk Isten végtelen tengeréből táplálkozik, az „ellátási hiányosságok” nem a Szellem fogyatékosságai. Az ép test fontos a szellemi csatornácskák kiterjesztéséhez, de a lélek (psziché) zavarai még nem okoznak katasztrófát.

A „jó pap” egyik alapfeltétele az egészséges „jó ember”. Olykor azt hisszük, a dolgok maguktól megvalósulnak, a lelki és fizikai kondíciók majd utolérik a papot. Általában nem hogy nem érik utol, de könnyebben áldozata is lesz az elhízásnak, vagy más szenvedélybetegségnek, ha nem figyel magára. Ha valaki nem tud úszni, fél a víztől, nem próbálta ki magát néhány sportban, nehéz helyzetekben, hogyan fog ministránsokat, hittanos fiatalokat képezni, vezetni? Milyen szép emlékeink vannak sokoldalú káplánjainkról, plébánosainkról, vízi túrát szervező szerzetestanárainkról! És az emlékeken túl mennyi gyakorlati fogást, közösségi tapasztalást szereztünk. A testi egészség nem csak szimbolikus, de negatívan is képes erősen hatni másokra. Gondoljunk pl. ápolatlan hajra, fogazatra, bőrre, öltözködésre. Életre szóló taszító élményeket kelthetünk a gyerekekben, felnőttekben.

 

LELKISÉG

A hívek mindennél inkább azt várják a paptól, hogy a megélt lelkiség példáját állítsa eléjük, hogy segítsen nekik visszatalálni az Úrhoz és a lelkük békéjéhez. A lelkipásztornak tehát legelső sorban Isten békéjét kéne képviselnie, komoly lelki életet várnak tőle. Ha a pap viselkedése ellentmond értékrendjének, akkor is szorongást eredményez, ha ez az ellentmondás nem tudatosul. És ha a pap lelkivezetőt keres önmagának, esetleg az lebeg a szeme előtt, hogy az illető okvetlenül idős, bölcs és szentéletű ember legyen, s ha ilyet nem talál, évekig fel is hagyhat szándékával. Bőven elegendő, ha talál valakit, akinek erős a hite, szilárd teológiai alapokon áll, és meg van áldva némi józan ésszel és emberismerettel. Hiszen egy hasznos segítőt keresünk, akivel rendszeresen megbeszélhetjük lelki életünk problémáit.

A pap életében a szorongás bizonyos mértékig együtt jár azzal, hogy Jézus tanítványa. Igen sok stressz, vagy szorongás viszont éppen azért érheti a papot, mert hiányzik életéből a reflexió, mert nem szemléli imádságos lélekkel, evangéliumi szempontból életének adottságait, csalódásait, félelmeit. A szorongás egy töredék része végső soron nem más, mint annak az ára, hogy a huszonegyedik század társadalmában az Evangéliumnak fogadott hűséget és szolgálatot. Az Evangéliumra összpontosító lelkiség az olyan nehézségekkel is képes megbirkózni, mint az például az elismerés utáni mohó vágy, amely egyébként megsemmisítő hatással volna a pap minden fáradozására. Kenózisában a pap a szenvedő Istenfiúval találkozik, aki éppen akkor van a legközelebb az emberhez, mikor az gyöngeségével, esendőségével, sebzettségével küzd.

 

 


Mesteri animáció a függőségről

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Kozma Zsolt

Elindult valami…

Kis egyház vagyunk itt, Erdélyben, a nagy tavak melletti kis tengerszem, kitéve az elidegenedés, a közömbösség, a magunkra-hagyottság eliszaposodásának. Akik egyházunk megújulását sürgetik, vagy éppenséggel ellenreformációt akarnak, mind tudják, tudjuk, hogy mindent azzal kell kezdenünk, hogy eltávolítsuk lelkünkről a lelkipásztori magánéletben és szolgálatban felgyűlő iszapréteget. Meg vagyok győződve, hogy a magánbeszélgetések, a semper-en olvasható megnyilatkozások nem afféle nyöszörgő sirámok, hanem jeremiási keserűségből fakadó megtérésre indítók. A „valamit tenni kell” akarat körvonalazódott, közel állunk ahhoz, hogy a Hivatásmegőrző szolgálat, a HISZ megkezdje munkáját: mindenki irányába nyitott, de különös figyelemmel fordul a segítségre szorulók felé. Az egymás pásztorolása közegyházi érdek, a Krisztus-test tisztasága érdekében történik, de ez előtt, életmentő szolgálat. Erre néz néhány gondolat, amelyeknek vezérszavai a „keresés” és az „egymás”.

Olyan csoport szolgálata indul, amely egyelőre munkatársakat, majd pedig lelkileg rászorultakat keres.

„Keresünk egy embert, aki inkább adni akar, mint kapni, aki számára fontosabb a lenni, mint a bírni, aki a hallgatásért lemond a beszédről, akinek nemcsak az én és a te fontos, hanem a mi is, aki nem másokra várva üvölt az igazságért és papol a szeretetről, hanem saját szeretetéből hozza elő az igazságot”. Gondolom, hogy a közismert idézet nemcsak azokat érinti, akik a HISZ számára munkatársakat toboroznak, hanem azokat a lelki rászorulókat is, akik ilyen segítőre várnak.

A toborzók olyan munkatársakat keresnek, akik akarnak, és akik képesek erre a segítőszolgálatra. Aki akar, de úgy érzi, hogy nem képes erre, az biztatást kap, s talán a maga számára kijelölt „próbaidőt” is. Az ilyennek először azt kell meggondolnia, hogy Isten az ő választottait nemegyszer „menetközben” képesítette. Másodszor azt, hogy általában az egyetem padjait nem kész, szakosodott pályakezdők hagyják el. A lelkigondozás első, sikertelen esetei minden lelkipásztor tapasztalata. Aki képes, de nem akar, az vessen számot a maga Isten előtt álló lelkiismeretével, és képzelje el, hogy Istennek a századik juhát kell megkeresnie, s ha nem teszi, egy szolgatársa vész el, valaki, akinek talán ő volt az utolsó esélye.

A HISZ kezdeti célja, hogy felkeresse a rászorulókat. Természetesen, ez először azt jelenti, hogy bekopogtat ajtójukon és felajánlja a segítséget. Úgy gondolom, hogy nem ez a legnehezebb feladat, és nem is ez az igazi megtalálás, hanem az, hogy kopogtatására az elesett szolgatárs megnyissa belső emberének ajtaját, hogy elfogadja, hogy a pásztor felvegye vállára (Lk 15,5). A keresés ezzel a megtalálással végződik, de a pasztorálás csak ez után következik.

Annak, hogy kis egyház vagyunk, több az előnye, mint a hátránya, legalábbis lelkigondozói szempontból így van. A személyes találkozások, a műszaki adottságok olyan karnyújtásnyira levő eszközök Isten kezében, amelyek segítenek az egymás keresésében, megtalálásában. Mindenki elérhet mindenkit, és a HISZ is élni fog ezekkel az eszközökkel.

Az Én és a Másik viszonyulása csak látszólag teljes, valójában nem az, mert hiányzik egy láncszem: az Egymás. A Szentírás olvasójának alig tűnik fel, hiszen csak egy kölcsönös névmásról van szó, pedig az apostoli levelekben a több mint ötvenszer előforduló kifejezés majdnem minden esetben a gyülekezet tagjainak Isten szerinti egymáshoz viszonyulását jelöli. Emeljünk ki egypár hivatkozást, amelyek az egymás lelkigondozására vonatkoznak. A Krisztus-test metaforát Pál a gyakorlati gyülekezeti életre bontja le: tagjai vagyunk egymásnak (Róm 12,5; Ef 4,25). Az „egymás” arra utal, hogy a szolgálat egyik feltétele az, hogy gondozó és rászoruló együtt, egymással közösségben (koinóniában 1Jn 1,7) törekedjenek az elesett élet felemelésére. A gondozónak azt kell éreztetnie társával, hogy mindkettőjüket Isten tanította az egymás iránti szeretetre (1Thessz 4,9), és a Krisztus-testben azonos szinten vannak. Isten különös ajándéka, ha mindketten együtt, egymás hite által felbátorodnak (Róm 1,12), ha a tagok kölcsönösen gondoskodnak egymásról (1Kor 12,25). Az egymásra vonatkozó apostoli intelmekben szinte minden benne van, ami ennek a szolgálatnak a lényege: vigasztaljátok egymást (1Thessz 4,18; 5,11), buzdítsuk egymást (Zsid 10,24), valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért (Jak 5,16), viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak (Kol 3,13). Egymást szeressétek! Lelkére köti ezt a gyülekezet tagjainak Pál (Róm 13,8; 2Thessz 1,3), Péter (1Pt 1,22) és hangsúlyozottan János (1Jn 3,11.23; 4,7.11.12). A szeretet nem lelkigondozás, de feltétlen közege annak, mert ha hiányzik, akkor minden szavunk zengő érc vagy pengő cimbalom (1Kor 13,1). Tudjuk, milyen kis dolgokat használ fel Isten, hogy a szeretet közegében életeket megváltoztassunk: egy bátorító mosolyt, egy kis érintést, azt, hogy egymást karon fogjuk, hogy barátságosan ráköszönjünk…

Kísérje Isten áldása ennek a szolgálatnak kezdetét, egész útját, és akkor

hiszem, hogy elérkezik valakihez.

 

 

Ember kerestetik Szovatara bemutato

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

Tag Cloud

%d bloggers like this: