Erdélyi református lelkipásztorok hivatásmegőrző és lelkigondozó szolgálata

Médiatár

Carey Nieuwhof: Érzelmi intelligencia-fejlesztés, amitől jobb vezetővé válhatsz

 

Hányadán állsz az érzelmi intelligenciával?

Több okból érdekes ez a kérdés. Először is azért, mert – amint Daniel Goleman két évtizeddel ezelőtti kutatása kimutatta – az EQ (érzelmi intelligencia) fontosabb befolyásoló tényezője a vezető eredményességének, mint az IQ (értelmi intelligencia).

Másodszor – meglepő módon – az érzelmi intelligencia tanulható, fejleszthető. Nem a gének határozzák meg, és gyakorlatilag mindannyian gyarapodhatunk ezen a területen.

Az érzelmi intelligenciád, vagy annak hiánya nagyobb hatással van a munkádra és a magánéletedre, mint gondolnád. Ez áll a hátterében annak, hogy

– miért van konfliktusod akkor, amikor konfliktusod van

– miért szeretnek, vagy nem szeretnek veled dolgozni az emberek

– miért marad el az áhított előléptetés vagy szakmai előmenetel, vagy miért jön össze

– miért van annyi dráma az életedben, vagy miért mennek olyan simán a dolgaid

Képtalálat a következőre: „development”

Tehát mennyire vagy otthon az érzelmek területén?

Én magam vezetőként sokat fejlesztettem az érzelmi intelligenciámat, és még mindig dolgozom rajta. Elmondok néhány olyan javaslatot, amiktől jobb vezetővé válhatsz. Nekem legalábbis segítettek.

 

  1. Figyeld meg, hogy milyen hatással vagy másokra

Elgondolkoztál már azon, hogy mi történik, amikor belépsz egy szobába? Furcsa kérdés, mert soha nem tudod belülről megfigyelni, hogy milyen volt a szoba nélküled.

Minden térnek a légkörére hatással vagy, amiben benne vagy. Vezetőként tulajdonképpen mindig megváltoztatod a légkört. De vajon jó vagy rossz irányba? Feszültebbek lesznek az emberek, amikor belépsz? Elhallgatnak, amint belépsz? Örülnek, hogy látnak? Félnek tőled? Megijednek attól, hogy ott vagy? A házastársad örül, hogy lát téged, vagy attól tart, hogy ismét valamiért panaszkodni fogsz, amint hazaérsz?

Sokaknak őszintén fogalmuk nincs, hogy mit válaszolhatnának erre a kérdésre. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonytalan vezetők általában félnek attól, hogy megválaszolják ezt a kérdést – pedig az őszinte válasz segíthetne nekik. És ha dühös, vagy magyarázkodó vezető vagy, a csoport tagjai garantáltan félnek őszinte választ adni ezekre a kérdésekre.

Ha gyarapodni szeretnél az érzelmi intelligencia területén, feltétlenül tudnod kell, hogy mi történik, amikor belépsz egy szobába. Fel kell térképezned, hogy milyen hatással vagy másokra.

Tehát íme az ötlet. Kérdezd meg az embereket, hogy milyen melletted, a másik oldalon lenni. Tedd ezt nyitottan és őszintén. Ne magyarázkodj. Csak hallgass. Meg fogsz lepődni azon, amit megtudsz.

Tudni szeretnéd, hogy én mire jöttem rá? Amikor kérdezgetni kezdtem az én környezetemet arról, hogy tíz évvel korábban hogyan hatottam rájuk,  valaki azt válaszolta: „Te vagy Bamm Bamm.”

Bamm Bamm Rubble a Kőkorszaki szakik rajzfilmsorozat egyik szereplője volt (Kavicsi Benő), aki csecsemőként nem volt tudatában a nagy erejének.

Úgy tűnik, hogy erős egyéniség vagyok. Éveken át nem voltam ennek tudatában, mert – nos – én mindig önmagam voltam. De amikor rákérdeztem, hogy a többiek hogyan élték meg a jelenlétemet, elmondták, hogy amikor beléptem a szobába, minden szem rám szegeződött, s ha valamiben véleményt mondtam, szinte félrebillentettem a szobát. Minden valós beszélgetésnek elvágtam az útját.

Képtalálat a következőre: „unbalanced swing”

Akkor felhatalmaztam a csapatot, hogy figyelmeztessenek, ha ismét ezt tenném. Éveken át a megbeszéléseken – vagy néha megbeszélés után –, valaki azt mondta: „Ismét Bamm Bamm vagy”. Akkor bocsánatot kértem, és változtattam.

Rájöttem, hogy sokkal tudatosabbnak kell lennem, és sokkal jobban értenem kell azt, amit teszek. Megkérdeztem megbeszélés előtt és után a munkatársaimat, hogy milyen szerepet kell betöltenem, és visszajelzést kértem arról, hogy ismét túl sok voltam-e. Nagyon sokat segített.

Otthon is felteszem időnként a kérdést: „Milyen mellettem, a másik oldalon állni?” Az ebből kiinduló beszélgetés mindig javítja az otthoni életet… ha van az emberben hajlandóság a változásra.

Kérdezd meg a körülötted levő emberektől: „Milyen mellettem, a másik oldalon lenni?”

 

  1. Óvd meg a csapatodat a hangulatváltozásaidtól

Te ilyen vagy a jó napokon. És olyan vagy a kevésbé jó napokon.

Sok vezető a csapatával fizetteti meg a rossz napjainak az árát. Senki sem akar tartósan ilyen emberrel dolgozni, különösen akkor, ha gyakran van a főnöknek rossz napja.

Lehet, hogy nem tudod megakadályozni, hogy rosszul érezd magad, de meg tudod akadályozni, hogy a körülötted levő emberekre is kihasson a te állapotod.

Az érzelmi intelligencia kulcsa az öntudatosság. És az önuralom.

Az önuralommal rendelkező vezető felismeri, hogy nem feltétlenül kell a körülötte levő emberekre, vagy az otthonára áttegye a saját bosszúságát.

Meg kell érteni, hogy a mi áll az érzelmek hátterében. Minden vezetőként alapvetően ezzel a négy érzelemmel kell megküzdenünk: bűntudat, düh, félelem és féltékenység.

Vezetők, ne a csapatot büntessétek a rossz napotok miatt!

 

  1. Ne másokat hibáztass!

Érzelmi intelligens emberek nem csak önuralommal rendelkeznek, hanem önszabályozók is – ez azt jelenti, hogy saját akaratukból teszik a dolgukat, és felelősséget vállalnak a tetteikért.

Ha felelősebbé akarsz válni, ne másokat hibáztass. Ez éppen az ellenkezője a felelősségvállalásnak.

Mit tehetsz tehát, ha rosszul mennek a dolgok? Ha valaki csalódást okoz neked, vagy valami, amit nem tudsz befolyásolni, akadályozza a folyamatot? Nos, ezek azok a helyzetek, amikor fel kell vállalnod a felelősséget. Még ha nem is a te hibád. Éppen ezért kell „felvállalnod”.  Ha a dolgok rosszul mennek, mondhatod azt: Én vagyok a vezető. Én vagyok felelős. (Az én csapatom kb. 1000 alkalommal hallotta ezt tőlem.)

Gyakran még csak nem is én okoztam a problémát. De ez itt nem is fontos. Én vagyok a vezető, én vagyok felelős. Nekem kell a csapatot elsegítenem arra, hogy felismerje a probléma leküzdésének a módját. Gyakran hangosan is kimondom ezt, hogy emlékeztessem magam: nem hibáztathatok másokat.

Tehát vállald fel a felelősséget, és keresd a továbblépés lehetőségét. Nagyszerű élményben lehet így részed. És ennek az a mellékhatása is lehet, hogy a munkatársaid közül más, akinek nehezére esett felelősséget vállalni, előlép, és magára vállalja a felelősség rá eső részét. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert senki nem hibáztatta őt.

A jó vezetők sosem hibáztatnak másokat, hanem magukra vállalják a felelősséget.

Képtalálat a következőre: „time painting dali”

 

  1. Dobd félre a kifogásokat

Érzelmi intelligens vezetők felelősséget vállalnak azokért a döntéseikért is, amik később helytelennek bizonyultak.

Elkéstél a megbeszélésről? Nem a forgalom miatt késtél el. Magad miatt késtél el. Korábban kellett volna elindulnod. Nem készültél el a beszámolóval időben? Ne mondd, hogy a gyermeked beteg volt, vagy nem tudtál aludni. Ez mind igaz lehet, de miben segít, ha elmondod? Egyszerűen nem készültél el.

Gyenge vezetők sorolják a kifogásokat. A jó vezetők fejlődnek. Mert lehetnek kifogásaid, vagy lehet, hogy fejlődsz. A kettő együtt nem működik.

Ha felhagysz a kifogások keresésével, nem csak az fog megváltozni, ahogyan kollégáid vélekednek rólad, hanem a feladatokhoz és határidőkhöz való viszonyulásod is. Annyira őszinte leszel önmagaddal, hogy az már neked is kényelmetlen lesz, és ez a változás és fejlődés lehetőségét hordozza magában.

Mellékhatás: azok a vezetők, akik magukat okolják a hibáikért, valójában kevesebb hibát követnek el.

 

  1. Ne süllyedj a legkisebb közös nevező szintjére

Érzelmi intelligenciával rendelkező vezetők másik markáns jellemzője, hogy nem mennek bizonyos szint alá. Ha a párbeszéd a méltatlan szintre süllyed, ők továbblépnek, akkor is, ha ez népszerűtlenséggel jár.

Néha nehéz nem visszavágni minden kritikára vagy nem lemenni a másik ember szintjére.

Van egy egyszerű tanács, ami engem mindig emlékeztet arra, hogy miért nem érdemes bizonyos szint alá menni: „Sose birkózz disznóval. Mindketten piszkosak lesztek, és a disznó még élvezi is.”

 

Ez ezerféle módon érthető és igaz. Nem mindig egyszerű higgadtan és méltóságteljesen viselkedni, de mindig ez a helyes út.

 

***************************************************************************************************

 

Horváth Levente: Menekülés az empátia nyújtotta szabadságtól

A Walesi teológia épület-együttesétől nem messze, az erdőben sétálva beszélgetünk. P lengyel evangélikus lelkész volt, két hete könyvtározik a diploma munkájához és mikor hallotta, hogy ott vagyok, megkeresett, tudnék-e rá időt fordítani? Egy évvel ezelőtt már találkoztunk. Gondoltam a szokásos lengyel-magyar barátság, vagy a keleteurópaiak szolidáris csevegési lehetősége indítja, pláné, amikor egész nap a könyvek között csücsülsz, nem véletlen, hogy ilyen szocializálódási ürügyet megragadva lazítanál késő délután egy hasonszőrű lelkipásztorral. Azzal a meglepő kéréssel kezdi, hogy most lelkigondozóra van szüksége és nem csak baráti csevegésre. A meglepődésem nem titkoló kérdésemre, hogy éppen itt, az intézetben nem talált senki mást, keserűen panaszolni kezdi, hogy ezek britek, ezek nem beszélik a „mi” nyelvünket. Hamar kiderül, hogy nem a keleteurópai tónus, hanem valami egyéb az, amire utal. A jó múltkoriban, ha emlékszel, mikor együtt utaztunk Cardiffba – meséli –, rájöttem néhány mondatodból, hogy végre akadt valaki, aki előtt nem tudnám szégyellni sebezhetőségem, mégsem tudtam akkor magamat rávenni arra, hogy feltárjam magam előtted. Most azonban ez mindennél sürgetőbb lett.

Figyelni kezdtem – közben persze magamra is, hogy hiú kíváncsiság vezet vagy tényleg az empatikus megértés vágya –, máris visszakérdezek: mitől sürgetőbb most? Mert válságba sodor, félek attól, hogy farizeussá keményedek a szolgálatban, állandó lelkifurdalásban telt az utóbbi félévem. Arról beszél, amiről nem egyszer panaszkodtak már a lelkipásztorok nekem, hogy milyen nehéz neki már empatikusnak lenni. Miért gondolod, hogy nehéz? Hát hogy a lelkészi szolgálata alatt egyre riasztóbb lett számára az utóbbi időben, hogy képtelen szimpátiát, keresztyén szeretetet érezni minduntalan a gondozottjai iránt. És ettől egyre tehetetlenebb és dühösebb vagyok. Kire? Hát saját magamra, válaszolja. Nem is olyan biztos, kockáztatom meg, és azonnal rádöbbenek, hogy tévedtem, nem csinálunk ilyet a lelkigondozói beszélgetésben… Hogy-hogy? Kérdezi kissé meglepetten. Már nem léphetek vissza, ezért inkább megkérdezem: te magad vizsgáld meg magad, nem inkább a gyülekezeted tagjára voltál ilyenkor dühös, aki miatt lelepleződik előtted is, ami benned van? Hát… van benne valami. Mármint benned… ebből, nevetem el magam és ő is felszabadul, láthatóan, hogy cinkos lehet velem önmagával szemben.

El is mondom neki, hogy nem szeretem azt a papi tempót, amit ez a rejtett hiúságunk vált ki, pedig Jungtól Henri Nouwenig terapeuták és lelkigondozók sora, ha egyszer komolyan belegondoltak, váltig hangoztatták, hogy csak a „sebzett gyógyító” a hiteles gyógyító. De hogy gondolod, hogy majd megmondom annak, aki hozzám fordul, hogy nem érzek semmi empátiát iránta? – rökönyödik meg. Nem, ez nem szükséges. Mert ha megmondanád is, nem segítene. Akkor miért kéne erőltetni azt, hogy tegyem sebezhetővé magam és mondjam meg neki, hogy bocs, de nem tudok semmit se érezni önért, nincs bennem egy fikarcnyi szimpátia sem? Nemhogy keresztyén szeretet… Megállok az erdei ösvényen, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nos, vágok bele, először is az empátia nem szimpátia. Másodszor… Hogy-hogy nem, hát miért állítod szembe őket? Hát voltaképpen nem ugyanaz? – szakít félbe. Nem, vágom rá határozottan, de majd visszatérünk erre is. Szóval másodszor az empátia nem azt jelenti, hogy mennyire intenzíven tudok érezni a másikért, valamit, amit úgy képzelek, hogy ő most érezhet. Az rólam szól és nem arról, ami a másikban van. Na, ez még furcsább… Igen, én is sokáig ezt hittem empátiának.

De előbb, hogy megértsd a szimpátiával való ellentétét, hadd különböztessük meg az empátiát a könyörülettől is és a sajnálattól is. A könyörület, az irgalom nem sajnálat, mert a sajnálat az belőlem indul ki és kizárólag az én érzéseimről és nem a másikról szól.

A könyörület és az empátia ugyanakkor szintén nem azonos. Két különböző dolog. A könyörület, az irgalom számomra azt jelenti, hogy elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve a Krisztus testében, mint ahogy egy tag össze van kötve egy másik testrésszel. Ez az összetartozás óv meg attól, hogy kifáradjak, hisz magamért teszem, amit az embertársért teszek, még akkor is, amikor a másikért tenném. Olyan ez, mint amikor Jézus azt mondja: beteg voltam és meglátogattatok. Nem a betegért kell meglátogatni a beteget, hanem magamért. Mert a betegben Jézus vár engem. Nem a betegnek van csak szüksége erre a látogatásra, hanem nekem is. Ehhez hasonlóan, ha sajnálatból és nem könyörületből közeledem a másikhoz, akkor csak legfeljebb a szimpátiáig jutok el és nem az empátiáig. Mostmár teljesen összezavartál, sóhajt P barátom. Szó nélkül hagyom és folytatom.

Az empátia nem az, hogy én valamit érzek a másikért, hogy magamra veszem a sötétségét, hogy hősies „szeretettel” magamra veszem a terhét. Hogy-hogy nem? – kérdez vissza türelmetlenül –, hát akkor hogyan érezzem át, hogy elveszett, hogy imádkoznom kell érte, akkor mint lelkipásztora, hogyan mutassak iránta szeretetet, hogyan járjak közbe érte tusakodva a kegyelem királyi székénél? Tipikus lengyel férfi ez a P, kavicsokat rugdosva kérdez egyre izgatottabban, megrázva szőke hajkoronáját. Angolul beszélgetünk, igyekszem precízen fogalmazni.

Az empátia nem az, hogy a másikért én valamit érzek, ismétlem neki, megnyomva az ént, hanem az, hogy vele érzem, amit érez. És nem úgy, hogy találgatom vagy rávetítem, hogy mit érez(het), ne is találgassam, mert azt könnyen félreismerhetem, hanem figyeljek. Figyeljek arra, ami vele történt, addig, amíg az megérint bennem is egy pontot, pontosan ott és azt, amiben én is benne voltam,  ami velem is megtörtént, vagy amiben én is éppúgy benne vagyok. Akkor aztán azt megoszthatom vele, elmondva azt, amiben találkozhatunk. Ilyenkor szemébe nézhetek, és azt mondhatom: nem vagy egyedül, én is átéltem ezt, veled érzek!

Visszafele hallgatunk egy darabig. Akkor, ha ez így van, az empátia sokkal többet ad vissza nekem, mint amit én adok. Aha, valami olyasmi, dünnyögöm, ez már nem is az én felismerésem, de hirtelen „aha” élményem van. Tanulok. Aztán eszembejut és már megpendülve mondom is neki: tényleg így van, én is mióta ezt gyakorlom, nem veszélyeztet annyira a kiégés, mert ahelyett hogy magamra venném a terhét… – megint félbeszakít: értem, persze, kiáltja izgatottan. De ahhoz, hogy ne vegyem magamra a terhét, le kell mondanom az önfeláldozó szeretetet hősiességéről, vagy nem? Inkább a látszatáról. Inkább a hősies lelkészi pózról. Vagy méginkább arról a képlékeny látszólag szeretet-maszlagról, hogy az önzetlen magamra vállalás megkímélhet a határaim meghúzásától. Én kevésbé vagyok kedves, mióta meghúzom a határaim, de így végre van erőm empátiával szeretni.

Megrándul szőke szakálla, bajsza, némán töpreng. Huncut szemével rámmosolyog, vengerszki brat, valami ilyet mormog, megölel, hátba vág, majd elsiet. Marad bennem a kérdés, ha nincsenek meghúzva a határaim, az empátia lehetetlen, hisz nem találkozhatom a másikkal azon a ponton, ahol én is ugyanazt élem meg, amit ő, mert nem figyelem meg azt magamban és ugyanígy, ha nincsenek határok (támpontok az önmagam megismeréséhez-beméréséhez) a könyörület is érzelgős sajnálattá fajul. Miért olyan nehéz nekem nem bevonódni? – faggatom magam, miért kínos nekem a határaimat újra és újra meghúzni, felszabadultan és empatikusan csakúgy lenni ebben a világban. Csakúgy, az önmagamra-döbbenés derűjével. És csakúgy lenni – egymásnak.


Brian Dodd: Nyílt levél lelkipásztorokhoz

A szó szoros értelmében könnyes szemmel írom ezeket a sorokat. Charles Spurgeon egyszer azt mondta: “Valahányszor Isten egy embert naggyá akar tenni, előbb darabokra töri.”

Az INJOY Stewardship Solutions munkatársaként évente több mint ezer lelkipásztorral ülök le négyszemközti beszélgetésekre.  Semmi egyebet nem érzek, mint a legmélyebb tiszteletet  azok iránt, akik minden vasárnap felmennek a szószékre. Több dolog is van, amit szeretnék elmondani lelkipásztoroknak, mint egy olyan gyülekezeti tag, aki a templomaitokban ül minden héten.

  • Tisztelem a tudásotokat. Okosak vagytok és a világ legjobb kommunikátorai. Természetfölötti képességeket van arra, hogy egy bibliai igeszakaszból kiemeljétek azokat az igazságokat, amik vigasztalnak minket és utat mutatnak a helyes élet felé.
  • Tisztelem a türelmeteket és kedvességeteket. Feltétel nélkül szerettek bennünket annak ellenére, hogy néha belekotyogunk abba, hogy hogyan kellene prédikálnotok vagy a gyülekezetet vezetnetek.
  • Tisztelem a bátorságotokat. Nem vonakodtok olyan témákról beszélni, amiket nem jól fogad a politikai korrektséghez igazodó kultúra.
  • Tisztelem a szorgalmatokat. Számtalan nehéz döntésre kényszerültök folyamatosan.
  • Tisztelem a felkészültségeteket. Hét naponta friss Igét hoztok nekünk Istentől.
  • Tisztelem a családotokat. Egy akváriumban éltek és tökéletesnek kell látszonotok..
  • Tisztelem a nagylelkűségeteket. Annyira szeretitek az embereket, hogy készek vagytok mélyen a képzettségeteknek megfelelő fizetés alatt keresni, annak érdekében, hogy mi megismerjük Istent.

tamogatas

  • Tisztelem az együttérzéseteket. Kérges a térdetek az értünk mondott imádságoktól.
  • Tisztelem az elkötelezettségeteket Jézus és a misszió mellett. Mert annyira szeretitek Őt, hogy az Ő hívására belementetek egy meglehetősen bizonytalan hivatásba.
  • Tisztelem a jövőlátásotokat. Nem azt látjátok a templomban ülőkben, akik ők most, hanem akivé válhatnának.
  • Tisztellek benneteket azért, mert mellettem vagytok. Életem minden jelentős eseményében: megtérésem, keresztelés, esküvő, kórházban fekvés, babavárás, temetés alkalmával, mindig ott voltatok.
  • Tisztellek azért, amit senki nem lát. Tisztelem azt, hogy darabokra törtök Istenért. Személyes szívfájdalmak, szomorúság, kétség, csalódás, pusztulás, fájdalmak, átalvatlan éjszakák, kimondhatatlan fájdalom. Az útnak erről a feléről nem sokat szoktatok beszélni. De ezért tud titeket Isten ilyen hatékonyan felhasználni, mert darabokra törtetek az Ő dicsőségének szolgálatában és nem adtátok fel. Meg fogjátok nyerni ezt a megmérettetést.

Ezért én azt mondom nektek: Köszönöm. Én, és megszámlálhatatlanul sokan köszönetet mondunk nektek mindörökké azért, mert készek voltatok olyan személyes árat fizetni, amit a többiek nem tettek meg. És mivel megfizettétek ezt az árat, én és a szeretteim találkoztunk Jézussal.

Azt gondoljátok, hogy senki nem veszi észre, hogy mekkora árat fizettetek. De ez nem igaz. Szeretünk és tisztelünk benneteket. És én szeretném ismét elmondani nektek és házastársatoknak: Köszönöm!

 


 

Vallássérültek – akik sebeket kaptak az egyházban

Az egyházak nagyon sok mindenről nem beszélnek. Mi pedig – a hívek – elnézzük, megengedjük és fenntartjuk ezt a helyzetet. A kimondatlan problémák köztünk ülnek a padsorokban. A vallási bántalmazás (angolul: spriritual abuse) az egyik ilyen tabu, amelyik számos gyülekezetben felüti a fejét, mégis a leghátsó sorokba szorul, mint egy kínos és hívatlan vendég, akit jobb észre sem venni. Ha észleljük is: úgy viselkedünk, mintha nem lenne jelen, emiatt viszont nagyon sok embert vesztünk el. Bántalmazottakat, akiket kívülállónak bélyegzünk, pedig ők is az egyház gyermekei. Nagyon fontos, hogy beszéljünk ezekről, hiszen jóval több az érintett, mint ahány eset kiderül. A Kötőszó vallássérültekről szóló cikksorozatának első részében lelkigondozó szakember segítségével írjuk le a jelenséget.

Szöveg: Laborczi Dóra

A spiritual abuse (spirituális-lelki bántalmazás) jól ismert fogalom Amerikában – nem úgy, mint nálunk. Hasonlít minden egyéb visszaéléshez és bántalmazáshoz, azzal a különbséggel, hogy kifejezetten a vallásosság, a lelkiség zászlaja alatt történik. Lehet finomabb vagy fájdalmasabb formája: a megkérdőjelezhetetlen lelkipásztori tekintély gyakorlása bizonyos viselkedési (akár öltözködési) szokásokat illetően éppúgy idetartozhat, mint a megszégyenítés, netán egy-egy konkrét lelkigondozói eset félrekezelése vagy a segítségnyújtás elmulasztása. A megbélyegzés gyakorlatai: rosszindulatból vagy inkább tájékozatlanságból, bizalmatlanságból elhangzó mondatok lelkész vagy meghatározó gyülekezeti tagok részéről, amelyek sokáig nyomot hagynak.

Arra, aki mindezt elszenvedőként megtapasztalta, idehaza az egyházi szlengben létezik egy nagyon találó kifejezés: vallássérült. Bár erre vonatkozó konkrét felmérésekről nem tudni, a spirituális vagy vallási abúzus enyhébb vagy durvább változatban a gyülekezetekkel érintkezve sokak számára lehet létező és feldolgozatlan tapasztalat, amint azt az alábbi példák is bizonyíthatják.

„Nem sokkal azután, hogy édesapám meghalt, a mélyen vallásos igazgatóhelyettesünk odajött hozzám és megkérdezte: szeretted te az édesapádat? Mondtam, hogy igen: mire ő azt válaszolta, csak azért kérdeztem, mert láttalak tegnap nevetni.” – Péter, 16

„Amikor már nem bírtam tovább, és elmondtam a lelkészünknek, hogy mi történik otthon, azt mondta, legyek türelmes, mert a hét szűk esztendő után jön a hét bő esztendő. Ekkor már évek óta vert a férjem és minden este megerőszakolt.” – Mária, 60

„Néhány évvel ezelőtt egy afrikai misszióban vettem részt, ahol a vezetőim nagyon durván bántak velem és a többi önkéntessel. Amikor hazaértem, a lelkészem két lehetőséget vázolt fel: inkább hazudjak, hogy szebb történettel állhassak elő vagy tartsam a számat gyülekezeten belül és kívül is.” – Jonathan, 30

A vallási bántalmazás formái

Joób Máté evangélikus lelkész-lelkigondozó szerint „szerencsésebb a spirituális kifejezés helyett a lelkit használni, ezzel is érzékeltetve azt, hogy amiről itt szó van, hasonló a testi bántalmazáshoz. Talán még mélyebb sebeket is tud ejteni. Az utóbbi súlyosságáról egyre több szó esik, éppen ezért érdemes annak a fényében említést tenni a lelki erőszakról is. Az abúzus kifejezést leginkább a bántalmazás, visszaélés és erőszak szavakkal szoktuk visszaadni. Nem könnyű meghatározni, hogy mi is tartozik pontosan a lelki bántalmazás kategóriájába. Ha az elkövető oldaláról vizsgáljuk, akkor olyan megnyilvánulásokra kell gondolnunk, amelyek kihasználva a hatalmi pozíciót, gyakran rejtetten jelennek meg. Középpontban nem a másik ember igényei állnak, hanem a saját, lelki sérülések okozta frusztráció vagy kielégületlenség. A szenvedő személy szemszögéből olyan lelki sérülésről van szó, amely folyamatos és mélyen érinti a személyiségét.”

Mint minden más bántalmazás-típusnak, ennek is megvannak a maga fokozatai és hatásai. Vannak elejtett megjegyzések, apró piszkálódások, amelyek rosszul esnek ugyan, de nem okoznak maradandó károsodást (hacsak nem válnak mindennapossá, például egy fiatal lány öltözködési szokásait illetően). Vannak hosszabb ideig sajgó mondatok, amelyek évekig elevenen élnek egy-egy gyülekezeti tagban. És vannak teljesen megsemmisítő, komoly pszichés zavarokat okozó tényezők és folyamatok, amelyeket szakember segítségével lehet orvosolni.

„A lelki bántalmazásnak lehet közösségi és egyéni megnyilvánulása is – mondja Joób Máté. – Az előbbit leginkább destruktív szektáknál vagy vallásos közösségeknél lehet tapasztalni. Itt az egész közösséget manipulálják és tartják kontroll alatt. Egyénileg bárhol megtapasztalható a lelki bántalmazás. Ehhez sajnos sokszor elég egy éretlen vagy lelkileg sérült vezető, aki akár lehet egyébként jó szándékú is. Ugyanakkor ha valaki kritikát gyakorol felettem, szembesít hibáimmal, vagy azért provokál, hogy előhívja a megoldást, akkor ez – bármennyire is rosszul esik nekem – nem minősül lelki bántalmazásnak. Ha egy lelki vezető viszont csak ezekkel az eszközökkel tud élni a hívei körében, az már elgondolkodtató. A lelki bántalmazásnak az egyik legfontosabb jellemzője, hogy általában folyamatos, és mivel manipulatív elemeket is magába foglal, ezért nehéz segítség nélkül kikerülni belőle.”

A segítők felelőssége

Óriási tehát a lelki vezetők felelőssége már csak azért is, mert az emberek gyakran súlyos kríziseket megélve fordulnak hozzájuk tanácsért, az ilyen kiélezett helyzetekben pedig minden mondatnak súlya van. Egy becsukódó ajtónak, egy „jöjjön vissza később”-nek is. A szakértő szerint ugyanakkor a lelki vagy lelkipásztori bántalmazást elkövető személy sem „velejéig romlott ember. Inkább egy sérült személy, akinek magának is komoly segítségre van szüksége. Ezzel nem felmenteni akarok senkit sem a felelősség alól, hanem inkább hangsúlyozni szeretném: óriási jelentősége van annak, hogy akik emberekkel foglalkoznak, tisztában legyenek önmagukkal, beleértve saját sebzettségüket is, legyenek tisztában a lelkigondozói alapelvekkel és képesek legyenek felmérni, hogyha az adott eset meghaladja a kompetenciájukat. Utóbbi esetben úgy segíthetnek a legtöbbet, hogyha a megfelelő szakemberhez irányítják az illetőt, miközben biztosítják támogatásukról és segítő szándékukról. Ami pedig a legfontosabb: hogy a segítségre szoruló segítséget kapjon problémája megoldására vagy elhordozására.”

Hogyha pedig olyan információk birtokába kerülünk, melyből kiderül, hogy az illető ilyen típusú lelki bántalmazást élt át, semmiképpen nem szabad bagatellizálni az esetét. „Komolyan kell venni, és biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy az elszenvedőnek lehetősége legyen kibeszélni a vele történteket. Először talán egy jóérzésű embertárssal, majd ha szükség van rá, egy lelkigondozó szakemberrel, hogy ne maradjon egyedül az, akinek nem szabad egyedül maradnia” – tanácsolja Joób Máté.

 

http://kotoszo.blog.hu/2016/02/22/vallasserultek_akiket_megsebzett_az_egyhaz

 

 

Mit nyerhetünk, ha hiszünk?

2009. szeptember 29.

Szerző: Kulcsár Hajnal (hvg.hu)

A rendszeres vallásgyakorlás, felekezettől függetlenül, fontos a testi, illetve a lelki egészség szempontjából is – állítja több külföldi tanulmány és felmérés. Megnéztük, hogyan viszonyulnak a valláshoz nálunk, Magyarországon, illetve kiolvasható-e az egészségre vonatkozó statisztikákból a pozitív hatás.

Mennyire befolyásolja mindennapi életvezetését a vallás? – kérdeztek rá országos felmérésükben Kopp Mária és munkatársai. A SOTE Magatartástudományi Intézetének kutatói a Hungarostudy néven ismert vizsgálatban a vallásosságot firtató kérdések alapján azt próbálták kideríteni, hogyan függ össze a hit megélése az egészségi állapottal. A vallásosság védőhatásainak feltérképezését Koppék nem most kezdték, már 1988-ban rákérdeztek – a felmérésben részt vevő 21 ezer felnőttnél – arra, hogy nehéz helyzetben szoktak-e imádkozni. “A kérdést akkor a többség visszautasította, nem mertek rá válaszolni” – mondta el megkeresésünkre Kopp Mária orvos-pszichológus. Ám az ezt követő 1995-ös, a 2002-es, illetve a legutóbbi 2006-os megkeresésnél már nyitottabbak voltak a megkérdezettek. A legfrissebb adatok szerint ugyanis a résztvevők 30 százaléka mondta magát vallásosnak, közülük 13 százalék az, aki rendszeres vallásgyakorló. További 30 százalék jelentette ki, hogy ő nem hívő, vagy egyáltalán nem gyakorolja vallását; míg a maradék 40 százalék a maga módján vallásos, azaz van hite, de nem tartozik semmilyen vallási csoporthoz. Ez utóbbiak száma nőtt látványosan a két felmérés között eltelt idő alatt; a tendencia – ahogy Kopp mondja – amúgy világjelenség.

“A fiatalabb korosztály sokkal nyitottabb a vallásos dolgok iránt, ugyanakkor esetükben individualizáltabb a hivő élet, nem fogadják el feltétel nélkül a szabályokat, csak azokat, amelyek saját értékrendjükkel is összeegyeztethetők” – számolt be kutatási tapasztalatairól Pikó Bettina, a Szegedi Tudományegyetem docense. A 2008-ban végzett felmérésükben – közel ezer 14-19 éves szegedi középiskolást kérdeztek meg – elsősorban arra voltak kíváncsiak, érzékelhető-e bármilyen különbség a vallásos, illetve a vallást elutasítók körében arra vonatkozóan, mennyire elégedettek életükkel. „Ebben az életkorban különösen nagy hangsúlyt kapnak az olyan kérdések, hogy mi az élet célja, miért is élünk. A vallás pedig egyfajta válasz erre, ad egy keretet az életeseményeknek: nem sodródunk, hanem tudjuk, mi miért történik velünk.” Kopp is megerősíti mindezt, felmérésük szerint azok az emberek vallják magukat boldognak, akik úgy érzik, az életüknek van célja, értelme.Míg például az Egyesült Államokban – a legvallásosabb lakosság – az egyházi szertartásokon való részvétel valamivel gyakoribb a magasabb társadalmi helyzetűek körében; a magyarországi adatok éppen fordított összefüggést igazolnak, igaz, az utóbbi néhány évben elindult némi változás. Kopp Máriáék az iskolázottság, illetve az életkor szerint is vizsgálták, kik fogékonyabbak a lelki értékekre. Az alacsony végzettségűeknél a népi vallásosság figyelhető meg, a legkevésbé hívő a szakmunkás réteg, míg a magasabb végzettségűek körében az utóbbi években (2002-2006-ban) több lett a vallásos. Az életkor szerint természetesen az idősek vezetnek, a fiatalok között pedig szintén emelkedés figyelhető meg, tehát a középkorúak a legkevésbé vallásosak.  A kép tovább árnyalható: a nők közül többen fogékonyak a spiritualitásra, míg a férfiak leginkább akkor válnak vallásossá, ha betegek lesznek.

A vallásosságot, illetve annak testi-lelki egészségre gyakorolt hatásait azonban nem egyszerű kutatni; valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évekig igen kevés tanulmány íródott a témában. Orvosként először William Osler – a 20. század első évtizedében – figyelt fel a vallásgyakorlás egészségvédő szerepére, bár tapasztalatait akkor még nem tudta tudományos módszerekkel bizonyítani. Az elmúlt évtizedekben, a tudományos módszertan fejlődésének köszönhetően némiképp könnyebb lett a vallásosság behatóbb tanulmányozására vágyó szakemberek dolga, ám az összefüggések kimutatása ma sem rutinvizsgálat.

A templomba járás előnyeit vizsgáló kutatók először a halálozási adatokra támaszkodtak. Kiváló példát adnak erre a magát ateistának valló Émile Durkheim vizsgálatai, amelyek kimutatták az öngyilkosság és a felekezeti hovatartozás kapcsolatát. Az 1897-ben íródott mű a vallásosak – katolikusokat, protestánsokat, zsidókat vizsgált – kedvezőbb halálozási mutatóit az egyházi tradíciókkal, így a gyakoribb összejövetelekkel, az intenzívebb lelki élettel, a gyónás lehetőségével magyarázta. Az öngyilkosság tiltása mellett a közösségi élet nyújtotta társas támogatásnak is nagy szerepe van a lelki problémák megelőzésében. Durkheim elméletét igazolta később, a hatvanas években készült nemzetközi összehasonlítás is, amely szerint Európában a tradicionálisan katolikus országok,  mint például Írország, Spanyolország, Lengyelország öngyilkossági halálozása igen alacsony volt.A vallásosság összetett jelenség, különböző dimenzióinak feltárásával valamivel könnyebb megtalálni a válaszokat. Pikó Bettina szerint elsőként említhető a “velünk született” vallási hovatartozás, ez a legkönnyebben kideríthető, de nem tükrözi egyértelműen a hit iránti elkötelezettséget. A vallásgyakorlás, mint például az imádkozás vagy a szertartásokon való részvétel már többet elárul az életmódról, ahogy a vallásos közösséghez való tartozás is. A szűkebb értelemben vett vallásosság pedig már gondolkodásmódot határoz meg, az egyén hitének konkrét tartalmát. E dimenziókra támaszkodtak Koppék is, hiszen e különbségeknek igen nagy jelentőségük lehet az egészségi mutatók szempontjából. A felmérés adatai szerint a védő hatás ugyanis azoknál érvényesül leginkább, akik tagjai valamely közösségnek, s itt rendszeresen gyakorolják vallásukat. “A közös azonosságtudatnak, a közös ünnepeknek, a rítusoknak ugyanis komoly szerepük van a magatartásformák kialakításában” – szögezi le az orvos-pszichológus. A maguk módján vallásos embereknél kevésbé mutathatók ki a hit előnyei, de nekik is jobbak az életkilátásaik, mint a nem hívőknek.

Kevesebb betegség, hosszabb élet (Oldaltörés)

Az egészségesebb és akár tíz évvel hosszabb életnek, amely kimutatható a vallásos emberek körében, “megvan az ára”, és nem a véletlennek köszönhető, hogy e közösségek hívei jobb egészségnek örvendenek, körükben ritkábban fordulnak elő daganatos megbetegedések – vastagbélrák, mellrák, légzőszervi daganatok –, illetve a szív- és érrendszeri bajok. A vallásgyakorlás ugyanis az egészséget elősegítő magatartásformákat írhat elő, illetve bizonyos, egészségre káros szokásokat tilthat meg. Az adventistáknál például – de több új vallásra is jellemző ez – tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a koffeintartalmú szerek használata. A kutatás szerint a rendszeresen vallásukat gyakorlók 43 százalékkal kevesebb cigarettát szívnak el, mint az országos átlag. De elvárás a konzervatív szexuális élet, a heti egy pihenőnap betartása, illetve a rendszeres fizikai aktivitás. Ez a számokban is jól látszik: “a vallás hiánya kevesebb testmozgással járt együtt”.

Sokan a vallásosak közül az egészségesebb táplálkozás miatt vegetáriánusok lesznek. Pikó Bettina szerint a tudatos életmódot különféle egészségfejlesztési programok is segítik. Mint mondja, főleg a tengerentúlon tapasztalta az egyházak ilyen irányú tevékenységét – neves orvosok tartottak felvilágosító előadásokat –, de egyes közösségekben itthon is kezd szokássá válni, hogy a lelkek ápolása mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a fizikai erőnlét.

A vallásgyakorlás az olyan negatív érzéseket is elűzi, mint az ellenségesség és a bizalmatlanság, magasabb az együttműködési készség, illetve a tolerancia. „Általában olyannak fogadom el az embereket, amilyenek – még ha nagyon különböznek is tőlem” – áll a Hungarostudy kérdőívében, amivel a vallásosak többsége egyetért. A felmérés szerint ugyanakkor a depressziós és a szorongásos tünetegyüttes gyakoribb azok között, akiknek mindennapi életvitelében fontos a vallás. A kutatók szerint ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a lelkileg sérülékenyebbek közül többen érzik, hogy szükségük van a spiritualitásra, de az is lehetséges, hogy a lelkileg érzékenyebb, kifinomultabb emberek inkább élnek át krónikus stresszállapotot a mai versengő társadalomban.A konfliktusok kezelésében, a problémák megoldásában is nagy eltérések mutatkoznak a vallásos emberek és a nem hívők között. A rendszeresen templomba járók az egyik leggyakoribb problémamegoldási módszerként említik az imádkozást, a szertartásokon való részvételt. “Élettanilag is igazolható, hogy az imának rendkívül jótékony hatása van: olyan neurotranszmittereket szabadít fel, amelyek segítenek ellazulni, stimulálják az idegrendszert” – magyarázza a szegedi szakember.

A vallási közösséghez tartozás társas támogatást nyújt, sok esetben konkrét problémák megoldásában megnyilvánuló segítségnyújtás is. Ezek a közösségek ugyanis olyan embereket hoznak össze, akik hasonlóan gondolkodnak, ezért is tanúsítanak fokozott érdeklődést egymás iránt. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a társas támogatás – vagyis az, hogy nehéz élethelyzetben mennyire számíthatunk segítségre – igen jelentős védőfaktor. Ezeknek az embereknek kiterjedtebb a kapcsolati hálójuk, több barátjuk van, és rokonaikkal is gyakrabban találkoznak.

Pikó Bettina elismeri, vannak olyan kis egyházak, amelyek veszélyesek lehetnek a túlzottan elrugaszkodott, irreális elvárásaik miatt. “Az igazi vallási közösség segíti a mindennapi életet, és nem kiragad onnan; abban segít, hogy itt és most helytálljunk, és nem a másvilágra készít fel” – fogalmaz a kutató.

A kutatás szerint a nem, vagy a maguk módján vallásosak körében gyakoribb az unalom. A vallásos emberek több elfoglaltságot, érdekességet találnak, és kevésbé szorulnak rá az unaloműzésre, ennek megfelelően a vallásosakra a kevesebb tévézéssel eltöltött idő a jellemző. Fontos megemlíteni a vallásgyakorlók társadalmi szerepeit, fokozott jótékonysági és szociális aktivitását mint önkéntes szerepvállalást, amely azáltal, hogy növeli az elégedettség és az életelfogadás érzését, szintén egészségvédő hatású.

 

 http://hvg.hu/plazs/20090928_vallas_egeszseg_kutatas


Bölcsföldi András

Adventi be(fele)fordulás

Látom-e a megnyílt eget?

Újra advent. Persze már régóta itt van tulajdonképpen, amikor január elején szépen és módszeresen dobozába pakoltuk a karácsonyi díszeket és eltettük a polcra/kamrába/gardróbba, már akkor bennünk volt, nemsokára úgyis elővesszük újra, úgy elrepül ez az év, mint a tavalyi, és az évek csak úgy mennek, repülnek, száguldanak. Sokakat sokkol az ünnep közeledte, még inkább azt érzik, hogy meg kell felelni elvárásoknak, a folyamatos teljesítés időszaka, időpontok, határidők, fellépések sorakoznak, beadni/leadni/feladni – mindenkit ez hajt. S a kényszer uralja már az ünnep előterét is, éppen amire leginkább vágynánk, az valósul meg a legkevésbé. Hiszen szeretnék lenyugodni/elcsendesedni/magunkra figyelni, s éppen az ellenkezője történik: másokhoz kell alkalmazkodunk, modern és hangos az advent, még egy nyomorult vásárlást sem lehet zeneszó nélkül lefolytatni, és egyáltalán nem a nyugalomról szólnak ezek  napok, hanem sokkal inkább a felfordulásról.

Ezért fordulnak be sokan – Petőfivel ellentétben nem a konyhára, hanem – magukba éppen advent idején. Végül is paradox módon éppen erre vágynánk úgymond mindnyájan, hogy befelé tekintsünk, de nem ilyen módon. Mert a befordulás éppen az ünnepet öli meg, veszi el a lényegét, veszti el a lényegét és válik az, ami az embernek éppen felüdülésként, felvidításként szolgál az ember szomorúságára. És nem gondolom jónak, ha vitaműsorokban karácsonyi depresszióról beszélnek, adventi befordulásról és az ünnep szomorúságáról. Az ünneptelenség éppen az ünnepelhetőség hiányától értéktelen, s az igazi ünnepet pedig az ünnepelt jelenléte emeli. Mindig nagy kérdés számomra, hogy azok a családok, amelyek a karácsonyban nem Jézus Krisztus megszületését ünneplik, azok vajon mit is ünnepelnek tulajdonképpen: fenyőfát/szeretetet/önmagukat?

Befelé-fordulás. Jól tudjuk, mit jelent ez. A jó irányba fordulni. Maga a megtérés is ilyen kis változás csak: elfordulni a rossztól és a jó felé fordulni… Elfordulni életem kiszabott és általam jónak tartott irányától, odafordulni Istenhez és azt követni, amit ő mond. Csak egy nagyon kis halvány különbség érezhető a két irány között. Vannak olyan merev (tekintetű) emberek, akik nagyon magabiztosan tudnak haladni előre, oda is érnek pontosan, ahova igyekeznek, de közben nem vesznek észre senkit maguk körül. Pedig az advent ilyesmit jelent: hogy odafordulok másokhoz, észreveszem/felfedezem/orvosolom a másik baját.

Ebben az értelemben a befelé fordulás kifejezetten a belső/lelki/isteni dolgok keresését jelenti. De hát hogyan? Amikor időzített bombán ülünk, és a kioldókészülék piros gombján – úgy érezzük – nem a mi ujjunk van. Amikor saját, belső útjainkat szeretnénk egyedül járni, s helyette tömegben, idegenek közt találjuk magunkat, s gondolattalan napjaink előre beprogramozott rendszer szerint futnak, s hiába nyomkodjuk elkeseredve a billentyűket, a program szinte magától pereg… És van, amikor megnyomódik az a piros gomb, vagy billen az Enter, akár tőlünk függetlenül is.

Adventben igyekszem egy dologra koncentrálni. Az elején keresni/kutatni/rátalálni egyetlen szóra, kifejezésre, fogalomra, ami meghatározza az ünnepre való készülést. És akkor mindent abból a szempontból vizsgálok meg, azon a szűrőn eresztek át, az határoz meg.

Idén ez a szó, amit gyakran hosszan bezárt üzletek újranyíló ajtaján is látni, a MEGNYÍLT. Mert számomra a karácsony lényege, hogy megnyílt az ég. És minden azon múlik, hogy észreveszem-e az adventben ezt a vékony rést, akarok-e bepillantani a mennybe, Isten csodálatos világa mennyire tárulkozik fel számomra?

Látom-e a megnyílt eget?
Látod-e a megnyílt eget?

Megnyílt az ég és befogad téged is, ne félj, mert nem maradsz ki semmi jóból, mert éppen azért nyílott ki az ég, hogy befogadhasson téged is. Az a seregnyi angyal miattad is jelent meg, közvetlenül neked is énekel, s az evangélium lényegét adja ma is a szívedbe: Hirdetek neked nagy örömet, mely az egész nép öröme lesz! Nem vagy egyedül, még ha úgy érzed is és úgy éled is az életet, ha magányosnak gondolod magad, ha el vagy keseredve, ha remény nélkül élsz. Regiment angyal tolong fölötted csak azért, hogy NEKED énekeljen. Mert Üdvözítő született. A tiéd is!

Megnyílt számodra egy hely, ahol együtt lehettek. Csak te és ő. Csak ti ketten. Egy szobában, egy padon, egy tenyérnyi füvön. A szent pár előtt nem nyílt meg a fogadó ajtaja, csak egy hátsó istállóé. És ez lett minden idők leghíresebb pajtája. Ma mindenki erre néz, minden képeslapon ez szerepel. Van helyed, van időd, van társad. Isten konkrét helyre hív, vagy küld, nem csak úgy a nagyvilágba. Lehet, hogy kényelmes fogadóba vágynál, legyen ágy, asztal, mosdótál, de lehet, hogy most csak szalma jut, karámok-állatok, jászol, egy vödör víz. De ne feledd: minden OTT kezdődött, ott, a betlehemi jászolnál. A te új életed is.

Megnyílik számodra a kincsek kincse. Milyen jó lesz, ha határtalannak érzed magad, ha nem lesznek korlátok, nem lesz semmi, ami visszatart. Ahogy a napkeleti bölcsek ajándékos ládikái megnyíltak, s betöltötte a helyet a tömjén illata, és a gazdagság, a szépség, a mívesség palotává gazdagította, úgy kapsz te is sok ajándékot. Lehet, hogy az csak egy kézzel írt lapocska, néhány szem szaloncukor, egy könyv, de tengerek mélyén sincs annyi kincs, mint ami a tiéd lehet. Mert megnyílik az ajándékdobozok fedele és előkerül minden rejtett dolog. GAZDAG vagy, mert gazdagítasz!

Megnyílik számodra a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magány, s a mindenség. Mert az ÜNNEP mégiscsak a szív megnyílásáról szól. Amikor megnyitom magam másoknak. Nyílj meg, szívem, lásd meg jobban, ki fekszik ott a jászolban. Csak úgy lesz igazi ünneped, ha észreveszed: Isten megnyitotta a szívét. Csak azért tudom én is, másképpen nem lennék rá képes. Annyira kitárta, hogy saját Fia esett ki onnan. S akkor lesz igazi ünneped, ha te magad is kitárod magad neki. Ha felé fordulsz. Ha nem csak várod/elvárod/kivárod, hogy téged szeressenek, hanem te kezdesz el szeretni, nem várva semmi másra.

Újra megnyílt az advent!

 

http://www.parokia.hu/kozosseg/cikk/1210/

 

 


 

Gyermekkor a parókián

Előnyök és hátrányok, melyek a lelkész-gyerek-szobából jönnek

Bagdy Emőkéről sokmindent tudunk: hívő pszichológus szakember, akinek a jelenléte nélkül nincs is rangosabb konferencia.
Az viszont új információ lehet sokak számára, hogy Bagdy Emőke egy parókián nőtt fel. Most őszintén mesél gyerekkoráról, a biztonságról, a szigorról, a szeretetről, összefagyott lábujjacskákról. Vallomásos beszámolója mellett tanácsot is ad azoknak a szülőknek, akik szintén a gyülekezeti szolgálatban nevelik csemetéiket.

 

Bagdy Emőkével Hegedűs Márk beszélget.

http://www.parokia.hu/data/kollegium/hang/2010/02/15/bagdyemokeinterju.mp3

Letölthető MP3 formátumban (46MB, 25′)

 

 


A könnyek mindig ugyanazok

 

A lelkészek magánéleti krízisei sajátosak, hiszen tőlük többet várnak: azt, hogy az általuk hirdetett értékeket meg is éljék. Milyen út vezet a válásig egy lelkész életében? Szarka Miklós, a Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője szerint a jelek sokszor a szószékről érzékelhetőek, a lelkipásztornak az Istennel való kapcsolata is válságban van. A lelkész-párterapeuta vallja, a felkészítés lenne a legfontosabb.

altA lelkészek egy része úgy hiszi, ők Isten kicsit kedveltebb választottjai, az Úr szolgálatában állnak és így nehezebben kerülhet veszélybe házasságuk – véli Szarka Miklós református lelkész-párterapeuta. A Házasság- és Családsegítő Szolgálat vezetője szerint azonban a lelkészek és házastársaik problémái hasonlóak, mint a világi családokban tapasztalhatók, csak ők hosszabb ideig a szőnyeg alá söprik a gondokat, pedig jelek mindig vannak. Szarka Miklós úgy látja, a megelőzés lenne a legfontosabb, a leendő lelkészeket már a teológián fel kellene készíteni az önismeretre és a kríziskezelésre, de nem kevésbé arra is, hogy a párválasztás nemcsak emberek, hanem Isten titokzatos műve is.

Manapság már fel sem kapjuk a fejünket, ha a környezetünkben, a családban, vagy a barátaink közül valaki bejelenti: elválik. Az emberek szemében ez alól kivételt jelentettek a lelkipásztorok. Velük ilyen nem történhet meg, ők ezt nem tehetik. Pedig megtörténhet, és meg is történik. Hiteltelenné válnak? Ott maradhatnak a gyülekezetükben? Hogyan számolnak el Istennel és önmagukkal?

Ők is emberek

„Minden évben a 300-400 hozzám forduló egyénen kívül 50-55 házaspárral és családdal dolgozom, ezek közül 4-5 lelkészházaspárral, illetve családdal. De azt kell, hogy mondjam: a könnyek kémiai összetételében nincs különbség, csak a szem színében. Szinte ugyanazokkal a problémákkal keresnek meg, mint a világi házaspárok, de minden eset más” – véli Szarka Miklós lelkész-párterapeuta, aki a Magyarországi Református Egyház Házasság- és Családsegítő Szolgálatának vezetője is.

„A lelkészházaspár- és családi krízisek általában a segítő szakmákban dolgozó emberek krízishelyzeteihez hasonlíthatóak leginkább, valamint olyan közéleti emberek kríziseihez, akiknek a közéleti karrierjét mindenképpen befolyásolhatja egy magánéleti ’botrány’ – emelte ki a legjellemzőbb problémát Szarka Miklós. – A másik leggyakoribb ok a válásra a nagyon intenzív és aktív gyülekezeti-, közéleti szereplés, vagy ritkábban, a missziói aktivitás. Olyan mértékben fordítja ki mindkét felet egymásból, különösen, ha mindkét fél lelkész, hogy ez a házastársi kapcsolat kohéziós erejét elkezdi gyöngíteni, és így külső közéleti szereplők, szerepek és ügyek iránt megnövekedik a vonzó erő, ami kivonzza az adott félt kapcsolatból.”

Szarka Miklós nagy gondként említ egy tévedést, mégpedig azt, mely szerint a lelkészek egy része úgy hiszi: „Mi Istennek, kicsit kedveltebb választottjai vagyunk, akikkel ez nem eshet meg. Velem nem eshet meg ez, hiszen kegyességet gyakorolok, imádkozom, az Úr szolgálatában állok.” Pedig ők is emberek, velük is megtörténhet. Ugyanakkor közöttük is vannak, akiknek személyiségfejlődése valahol elakadt, és ezek az elakadások később gondot okozhatnak.

Nincs automatikus védettség

„Nagyon sokszor, ha egy lelkészházaspár válságban van, a kegyességi életük, az Istennel való kapcsolatuk is válságban van. Jellemző, hogy ahelyett, hogy felkiáltana Istenhez, inkább lefelé kiáltozik, vagy a másikkal kiabál” – említett egy tipikus példát a családterapeuta. A fenti tényezők alapján a lelkész szociológiai státusza, közéleti, erkölcsi értékőrző szerepe teszi sajátossá a magánéleti kríziseit, hiszen tőle többet várnak: azt, hogy az általuk hirdetett vagy képviselt értékeket meg is éljék. Ennek következtében sokkal nagyobb a híre egy értékőrző személyiség válásának, mint egy más hivatást gyakorló emberének.

„Ez olyan, mint amikor egy onkológus rákban hal meg. Olyankor automatikusan felmerül a kérdés: nem vette észre, nem gyógyítatta magát? A világi házaspárokkal ellentétben nagyon jellemző a lelkészházaspárokra, hogy tovább hordozzák és söprik a szőnyeg alá a konfliktusokat annak érdekében, hogy a közéleti szerepük zavartalanul fenntartható lehessen. Azt hiszik, akinek egy bizonyos szintű kegyességi élete van, az egyfajta lelki- immunrendszeri aktivitást jelent a válságokkal szemben. Nem! Ha az immunrendszer nem mozgósítható, és nem fordul érzékenyen a támadások felé, akkor nem fog győzedelmeskedni a betolakodó vírus ellen.  A vírus pedig lehet egy harmadik személy, egy szenvedély, vagy akár a szolgálat is. Általában a kétpólusúnak teremtett rendszerek, mint a házasság, a hárompólusosságot, azaz egy külső szereplőt nem viselik el. A feladatok halmozása olyan mértékben fárasztja el a feleket, hogy nem maradnak egyéni belső energiái a saját válsága kezelésére.”

A megelőzés lenne a legfontosabb

A családsegítő szolgálat vezetője szerint sokkal intenzívebben kellene egymásra figyelni. Azok, akik őrálló tisztségviselői funkciókat látnak el a lelkipásztorok között, azoknak a rájuk bízottak lelkére és válságfolyamataira is érzékenyebben kellene reagálni, és sokkal inkább kellene őket a szakértőkhöz delegálni. A prevencióra kell nagyobb hangsúlyt fektetni, de nem egyházkormányzati és egyházjogi, hanem lelkigondozói, pár-, és családterápiás szempontból.

„Már a teológián fel kellene készíteni a leendő lelkészeket az önismeretre és a kríziskezelésre. Ezt a képzés részévé kellene tenni – véli Szarka Miklós. – Nem egy olyan lelkészházaspár krízisével találkoztam, illetve magával a kapcsolattal, amely már a teológus évek alatt köttetett, meggondolatlanul, idejekorán, kapcsolati tapasztalatok nélkül. A kapcsolati tapasztalatokra nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy kulturáltan tudjon az ember kapcsolatot építeni. Ha nincs megfelelő önismeret, nem tudom, hogy mit tudok a másiknak nyújtani.”

Jelek a szószékről

Minden családi és párkapcsolati krízis érzékelhető. Lelkészeknél elsősorban az igehirdetésben jelenik meg egy sajátos, feszült hang. Általában igehirdetőként nem érzékeli a törvény és az evangélium egyensúlyát és elkezdi a törvényre helyezni a hangsúlyt. Ahol nagyon erős törvény- orientált igehirdetést érezni, illetve ahol etikát prédikálnak evangélium és annak imperatívuszai nélkül, ott érezni azt, hogy az egyén valamiféle megoldatlanságban szenved.

„Ez nem azt jelenti, hogy nem kell követnünk és betartanunk a törvényt, hanem azt, hogy a törvényt mindig meg kell, hogy előzze az evangélium, hiszen a törvény betöltése a szeretet – hívta fel a figyelmet Szarka Miklós a jelenség lényegére. – Érzékelhető a személyiségén a krízis, ahogy kommunikál. Egyfajta kényszeresség jelenik meg rajta. Az is egy jel, ha menekül az emberek elől, elveszíti a közlékenységét, a hitelességét, nem tud a másikra koncentrálni, nem mer lelkigondozást végezni, hiszen a saját lelke sincs rendben. Nincsenek belső, Istentől kapott energiái ahhoz, hogy mások krízisét felvállalja.”

Sokan érzik a problémákat

„A lelkészházaspárok azért fordulnak a magamfajta emberhez, mert feltételezik azt, hogy a helyzetüket szociológiailag jobban megértem, és tudják, hogy életem több mint húsz évét parókián töltöttem, ráadásul negyven éve vagyok házas. Ezért is lehet hitelességem. Ha én egy szingli öreglegény volnék, akkor annak, amit mondok, vagy teszek, annak nem lenne súlya, nem lenne hitelességem. Én a kríziseknek Istentől való célját keresem. A rendelőmben ott van Isten, a titokzatos harmadik, aki engem inspirál, segíti a munkámat. Nem az a kérdés, mi az ok, hanem mi a cél.”

Az esetek 5-10 százalékban egyházvezetők delegálják a lelkészeket a Házasság- és Családsegítő Szolgálathoz. Ez a rosszabb eset, mert ekkor általában nem önszántukból jönnek, hanem féltik az egzisztenciájukat, féltik a hivatásukat. Ez a szám azonban elenyésző, a párok 70-80 százaléka önszántából jön, mert érzik, hogy valami nincs rendben. Általában valamelyik fél jelet ad, legtöbbször a feleség. A nők sokkal érzékenyebbek a kommunikációs zsákutcákra és a kapcsolat kiüresedésére, mint egy férfi. Míg egy nő inkább kapcsolatorientált, a férfi inkább tárgyorientált.

A terápia hatszemközt zajlik, a terapeuta mindkét félnek azonos lehetőségeket biztosít a beszédre. Általában az egyik fél kevésbé motivált, ezért a kommunikációs tréningnek is nevezhető terápián őt is motiválttá kell tenni. Amikor megnyílnak, felszínre kerülnek a sérelmek, és a régóta gyűjtögetett „terhelő bizonyítékok.” Legtöbbször nem önmagukat védik, hanem a másikat támadják, ezek az önvédelmező mechanizmusok ilyenkor aktivizálódnak. Gyakori, hogy leértékelik a másik egyes tulajdonságait. Ha az egyik fél szinte csak és kizárólag kifelé kommunikál, a szolgálattal törődik, a másik pedig alulmotivált, akkor ez is lehet egy ütközési pont. „Te nem vagy mellettem a gyülekezeti szolgálatban. Te nem érted az egyház lényegét” – hangzott el már többször.

 

Szarka Miklós református lelkész, pár-, családterapeuta, klinikai lelkigondozó életútja

alt1940-ben született Budapesten. A középiskolát a Toldy Ferenc Gimnáziumban végezte el, ahol osztályfőnöke Antall József volt. Lelkészi diplomáját 1964-ben, az akkori Budapesti Református Teológiai Akadémián szerezte. Fél évet töltött Skóciában (Edinburgh, Inverness) a skót református egyház ösztöndíjasaként. 1964–től 1965-ig pszichiátriai ápoló az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben (OPNI), 1965 és 1975 között beosztott lelkész volt Cecén, Budapesten a Gorkij Fasorban, a Szabadság téren, a Böszörményi úton és Alsónémediben. 1975-1991-ig gyülekezeti lelkipásztor Bián, 1991-től a Református Házasság- és Családsegítő Szolgálat szervezője, munkatársa, majd vezetője. Ezen belül családsegítő munkáját 1995-től interdiszciplináris műhely tagjaként a Bethesda Gyermekkórház gyermekneurológiai osztályán végzi. 1997-1999 között Berlinben pár- és családterápiás képesítést szerzett. 2002-ben egyik alapítója volt a Semmelweis Egyetem pásztorálpszichológiai képzésének. 2009-ben ugyanott klinikai lelkigondozó, és pásztorálpszichológiai tanári képesítést nyert. Feleségével, Darvas Gyopárral negyven éve házasok, négy gyermek édesapja, három unokája van.

Fodor Zsófia

Megjelent a http://www.reformatus.hu oldalon 2010. május 04-én.

 

 


 

 dr. Magyar Balázs

A lelkipásztor és a szorongás

Az alábbiakban saját élményeimet, gondolataimat írom le az elmúlt két évtized terápiásbeszélgetéseinek tapasztalatai alapján.

Mondataimmal nem szeretnék egyetlen érzékeny lelkipásztor felé sem negatív kritikát megfogalmazni, a tömörített meglátásokat csupán gondolat indítónak, figyelem felkeltőnek, veszélyeket előre jelzőnek szánom a ”közös lelki műhely” asztalára. Amit a másik emberért magunkon megváltoztatunk, legyen ugyanolyan jóízű gyümölcse a szeretetnek, mint az egymás munkájáért mondott imádság!

 

Sokan vélekednek úgy vallási körökben, hogy hívő ember nem lehet szorongó, lelkileg beteg, vagy éppen depressziós, amennyiben mégis akadnának hasonló tünetei, a hit erejével le tudja győzni azokat. A fenti tévhit egy olyan tagadásban tarthatja a lelkipásztort, mely saját tünetei felismerésében akadályozva, lelkiállapotának meghamisításához, félre értelmezéséhez, sőt súlyos lelkiállapot előidézéséhez is elvezetheti. Igen fontos, hogy saját életünkben fölismerjük a szorongás okait, de ugyanilyen fontos a megfelelő reagálás.

 

VÁLASZ A STRESSZRE

A külvilág fizikai és lelki terheléseire helytelen válaszokat (is) adunk: leggyakrabban túlevés, felpörgetett életmód, túlmunka, mértéktelen ivás, dohányzás, gyógyszerfogyasztás, droghasználat, anyagi biztonságunkért való aránytalan aggodalmaskodás, elvonulás a paptestvérek társaságától, elhúzódás magától az élettől ( a cinizmustól egészen a makacs önpusztításig). Vannak jól működő, egészséget hozó válaszaink is: megértvén testünk jelzéseit, jól átgondolt beavatkozást végzünk; sportolunk, pihenünk, képződünk, valamit abbahagyunk, esetleg segítséget kérünk. A szorongás elleni küzdelemben konstruktív hozzáállásra van szükség. Az első konstruktív lépés, amelyet egy pap megtehet, ha meg akar birkózni a stresszel, az, hogy megismeri saját tüneteit.

Tudjuk, hogy: 1. a hívő ember is lehet beteg, 2. a hitetlen beteg is hitre juthat, 3. Vannak olyan pszichiátriai tünetek, amik a hit jeleit utánozzák ( vallásos téveszmék, túlértékelések , illúziók, kényszeres jelenségek).

Hogyan is fáj a lélek?

A lélek fájdalma, rejtett panaszos csikorgása a szorongás. Konkrét feladata van; gazdáját egy közelgő nagy bajra figyelmeztetni. Hasonló egy régi típusú autó elektronikus visszajelző lámpácskájához, mely mellé még nem gyártották oda az értelmező szimbólumot. („…az ég jeleiből tudtok következtetni….”)

 Nincs időnk önmagunkra?

Lelkészek, papok azzal szoktak védekezni, hogy nincs idejük önmagukra. A segítő hivatásban dolgozók olyan következetesen hanyagolják el saját lelki szükségleteiket, hogy az már az égbe kiált. Felmérések alapján bizonyított, hogy a segítők nem is a külső terheléstől betegszenek meg leginkább, hanem amiatt, hogy nem védekeznek és nem előznek meg olyan károsító folyamatokat, melyeket jól ismernek. Lehet, hogy nem is tanulják?

Az egészséges élet négy tartóoszlopának vizsgálata (arányok!):

ima, munka, barátság, pihenés.

Ha egy asztalnak mind a négy lába egyenlő mértékben rövidebb, vagy hosszabb, az nem fog billegni. Ám ha egyik lába rövidebb, teszem azt kijár a helyéből, minden összetörhet, ami az asztalon van. Példának okáért ha egy pap kizárólag a munkának szenteli életét, akkor igen könnyen kibillenhet az egyensúlyból. Előfordulhat, hogy pasztorációs igyekezete miatt elhanyagolja barátait, fontos belső kapcsolatait. Vagy nincs ideje részt venni egyetlen lelkigyakorlaton sem, mivel ő maga egész nyáron lelkigyakorlatokat tart. Paradox módon ez éppen a hatékony szolgálatban fogja akadályozni, mivel a baráti kapcsolatok fejlesztik ki és tartják karban azokat a tulajdonságokat, amelyeket a leginkább megkívánnánk egy paptól: a megértést és az emberséget.

 

  1. IMA

Furcsán hangozhat: „az ima szorongása”. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy az elmaradt, felületes, vagy rendszertelen imaélet milyen mély bűntudatot képes kialakítani, hiszen meg akarunk felelni a külső és belső elvárásoknak. Amennyiben nem sikerül, saját önvádunk vezet el újabb bajokhoz. A kényszeres imát nehéz megkülönböztetni az érzékeny ember igyekvő rendszerességétől. Ha megkérdezünk egy lelkipásztort, hogy a fenti négy tartóoszlop közül melyikkel van a legtöbb gondja, könnyen kapnak bele ebbe a kifogásba: -Nem marad időm az imára…. kicsit többet kellene…. Pedig tudjuk, az imádság éppen belső nyugtalanságunkat szünteti meg, de nem arra felírható recept.

– Szorongok, mert nincs időm imádkozni, nem tudok imádkozni, mert szorongok.- Az imádságosság és az imádkozás ellentétén is érdemes elgondolkozni, hiszen a gyakran imádkozó ember sem biztos, hogy imádságos. Az imádságos lelkipásztor az imában(-ból) él, kapálás közben is „vonalban van”. Az ima nem csak megnyugtat, de újabb feszültségeket is szít bennünk, mivel elkötelez. Elindít egy olyan úton, ahová ima nélkül be sem lépnénk, észre sem vennénk. Ha nem elkerülni, hanem értelmezni akarjuk szorongásunkat, megéri imádkozni.

 

  1. MUNKA

– Ó, munka az van bőven! – Micsoda csapda ez! Sok év alatt jövünk rá, hogy a munkát is tanulni kell valakitől. Ha nem apámtól és nem a mesteremtől, vajon kitől? Ki és hogyan tanított bennünket a jóízű munkára? Emlékszünk nagy korszakainkra? A játékkorszak után (közben) jött a munka kényszere és kerülése (tanulása), majd az érett, jóízű, szép munkák végzése, a munka szeretete, vágya, majd görcsös kapaszkodás a munkába a tehetetlenség, az öregség, a halál elől. A szép munka nem tévesztendő össze a dolgozással, vagy az elfoglaltsággal. Szoros összefüggés figyelhető meg az ember saját rend-élménye és munkája között. „Atyátok szüntelen munkálkodik…” Nagyon sok papnak be nem vallott baja, hogy rossz viszonyban áll a munkával, legyen az fizikai, vagy szellemi. Gyakran e tényből következik rendezetlensége (rendetlensége), ami kihat a másik három alapkérdésre is. A mérték-, az arányok-, az idő strukturálásának zavarai jelzik, milyen háborgó is az a tenger, amit a lélek békéjeként keres.

 

III. BARÁTSÁG

Néha azt képzeljük, a barátság két személy közt szövődik, mint egy szőttes, vagy egy Newton III. törvénye szerinti kölcsönhatás, tán meg is kell dolgozni érte, esetleg egy jó befektetés? Biztosan nem azonos a barátkozással. A jóbarát ajándék, de a barátság, mely a szívünkben lakik, korábbi keletű. „Kezdetben volt a Barátság…” Gyermeki kincs, nem lehet megharcolni érte. Szomjas elfogadása a másiknak, nem fér hozzá még a szimpátia kérdése sem. Barátomnak nevezhetem, aki figyel rám, de még mielőtt figyelne, én már befogadtam. Tán épp innen a figyelme. Itt nincs idő, energia, feltételek. Barátságban nincs szövetség sem. A hamis barát hízelegni akar, az igazi pedig szembesít. Megteheti, hiszen nem kell félnie, hogy elveszít. A barátság aszexuális és érett konfidencia borítja.

 

  1. PIHENÉS

Erre megint csak nem jut idő és figyelem. Mondhatnánk; sajnos aktivitás-kultúránk sokkal fejlettebb a passzivitás-kultúránknál. A pihenő embert még lustának nézhetik, ezért csak titokban pihen. Többször hallottam lelkészeket túlmunkájuk miatt panaszkodni (dicsekedni?), mint esetleg egy jól megtalált pihenési móddal előhozakodni.

Hogy nézne ki, ha a zenében szégyellnénk a hangok közti szüneteket? Nem csak szégyenné nyomjuk az egészséges pihenést, hanem túlaktivizált pihenési módokat is keresünk. Hatalmas távolságokat teszünk meg, drága utaktól várjuk a belső csendet, van aki egy hónapig megtalálhatatlan, van aki évek óta nem volt szabadságon. Mintha nem hinnénk néhány nap gyógyító erejében.

A hiperaktivitás és a lustaság közös gyökérből ered: A hiperaktív ember elvesztette lelkének belső forrását, míg a lusta ugyanígy járt, de kétségbeesését közönnyel próbálja maszkírozni. Félünk a semmittevéstől, pedig ha ez szándékos, gyógyíthat is. (Azért fekszem-e az ágyon, mert most megparancsoltam magamnak, vagy azért, mert nem tudok magamnak parancsolni?) Nehéz felismerni, hogy lassítanom kell. Itt a kollégák szava sokat segíthetne, ha magam is figyelnék mások túlpörgéseire. Mintha a közösség ezt a hatalmat szeméremből nem kívánná gyakorolni.

KÖRNYEZET

Három fő faktor felelős a szorongás kialakulásáért: 1. a környezet, 2. az, ahogyan az egyén észleli a környezetet és viszonyul hozzá, és 3. az ezáltal keletkező érzelmi és fizikai feszültség. Újabban egyre inkább a második kerül előtérbe, hogyan viszonyulunk környezetünkhöz? Voltaképp az a döntő mozzanat, hogy mit is gondol a személy, mit is tételez fel a környezeti hatásokról. Ez alakítja legnagyobb mértékben a stresszre adott reakciót. A stressz legfőbb oka az az előfeltételezés, hogy bizonyos események negatív következményeket fognak előhívni. A stresszt tehát ki-ki önmagának okozza, vagyis saját viselkedésünk, beállítódásunk az, ami később a bánatot, a feszültséget, sőt a testi megbetegedést is kialakíthatja. Már a telefonunk csengésekor „tudjuk”, a hír nem lesz kellemes. Ezért már a hangunk is tükrözi; „rossz hírt várok”. Az ilyen embernek pedig nehéz jó hírt mondani. Nem születünk egyformának, ingerületátvivő anyagaink, mennyiségben és megoszlásban is örökletes tényezők. Szorongásra, depresszióra való hajlamunk más és más, leginkább lelki terhelés hatására válik láthatóvá, mérhetővé.

Hivatásválasztásunk kezdetén érdemes azért vizsgálatot végezni, alkalmas lehetek-e egy testet-lelket megterhelő életútra. Vannak, akik azt állítják, hogy felesleges, mert majd „összeáll a pap”. Nem is a kegyelmet vonom itt kétségbe, hanem az alapozást hangsúlyozom. Vajon mennyivel kisebb felelősség embereket kísérni, segíteni, mint repülőgépet vezetni? A pilótákat szigorúan tesztelik és alkalmassági vizsgálatukon senki nem csodálkozik. Sokszor látjuk, hogy ugyanaz a „külvilág” egyes papoknál sokkalta kevesebb szorongást okoz, mint másoknál, akik egyébként ugyanolyan jó és elkötelezett lelkipásztorok, mint az előzők. Ez pedig arra utal, hogy a beállítódás megváltoztatása hatalmas lehetőségeket rejt magában.

ELVÁRÁSOK, IGÉNYEK

Hasznos lehet a lelkipásztor számára, ha munkatársaival együtt világosan lefekteti a szolgálatában követendő fontossági sorrendet, s tisztázza, mit is tűzzön maga elé célként. Sok bajt okoz a célok és a vágyak összekeverése is. Van, aki elvárja önmagától, hogy vágyai teljesüljenek, bár felelőssége nincs erre. Ugyanakkor talán elengedi céljait azzal, hogy azok nagyon messze vannak, pedig azt gondolom felelőssége csakis erre vonatkozhatna.

A legelső és legfontosabb kérdés: a pap szerepének és reálisan kitűzhető céljainak pontos, konkrét meghatározása. Ezt kísérje az állandó továbbképzés, önismeretének folyamatos fejlesztése. Mi lenne, ha így változtatnánk a klasszikus mondást: „…jó pap az, aki holtig tanulja önmagát…” Ugyanazok az elvárások nagyon különböző hatásokat válthatnak ki a különböző személyiségtípusoknál. Ezért saját személyiségünk, reagálási stílusunk ismerete rendkívül fontos szorongásaink értelmezésében.

 

NÉZZÜK MEG A DOLGOT A MÁSIK OLDALRÓL

Túl egyszerűnek hangzik, de okos ember időt szán egy másik szemszög megkeresésére. Meggyőződéseink megkérdőjelezése szintén nagyon sokat gyógyíthat rajtunk. („Életem egyik legnagyobb öröme volt kedvenc gondolatom halála”(Eccles) Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy elméleteinket ne csak igazoljuk (verifikáljuk), hanem cáfolni (falszifikálni) is tudjuk. (Einstein pl. kritikusan állt szemben a saját gravitációs elméletével. Miközben egyetlen saját maga által kezdeményezett ellenőrző kísérlet sem hozott kedvezőtlen eredményt elmélete számára, mégsem tartotta azt elméleti okokból meggyőzőnek). Minden elmélet egy ideiglenes megoldási kísérlet, tehát hipotetikus jellegű. Vizsgáljunk újra egy folyamatot! Nézzük meg más oldalról! Figyeljük meg más érzelmekkel!

 

MAGÁNY

Mintha mindenki arra kondicionálna minket gyermekkorunktól fogva, hogy kerüljük el a magányt, mert az halálos veszélyt jelent. Mint egy átok, vagy szakadék az életünkben. Ki segít elhitetni velünk, hogy az igazi magányra igazi hivatásunk van, és hogyan tudjuk ahhoz a keserű magányt legyőzni? Mintha a magányra nem meghívva, hanem ítéltetve lennénk. Nem is merünk róla beszélni, hiszen szégyen az, hiány, mintha megkárosítana bennünket. Az egészséges magány olyan kötelező gyakorlat, mint a svédszekrény ugrás a tornaórán (alig van, aki nem utálta). Kötélmászás. Arra panaszkodnak lelkipásztorok, hogy magányosak és keresniük kell annak valamilyen hatékony feloldását. Mit kell tenni a magánnyal? Szembeszállni, vagy menekülni? Lehet, hogy az illető még meg sem találta?

Magányom helyes kezelése. Ez a kulcskérdés. A közösséghez vezető út mindig átvezet a magányon. A magány pedig nem marasztalja a lelkészt, nem kényezteti, hanem szembesíti önmagával és felkészíti saját hiúsága ellen. A magány elől való menekülés vezetne az elmagányosodáshoz?

 

TESTI EGÉSZSÉG

„Ép testben ép lélek?” („Mens sana in corpore sano….”)

Sokan ebben a rossz fordításban ismerik, hiszen a latin mens (-tis) főnév nem annyira lelket, mint annak a forrását; értelmit, észbelit, szellemit jelent. A „ mentális” kifejezéssel is vigyáznunk kell, hiszen gyakran alkalmazzuk helytelenül a szellemi fogyatékosság kifejezést, ami igaztalan és lealacsonyító. Szellemiségünk Isten végtelen tengeréből táplálkozik, az „ellátási hiányosságok” nem a Szellem fogyatékosságai. Az ép test fontos a szellemi csatornácskák kiterjesztéséhez, de a lélek (psziché) zavarai még nem okoznak katasztrófát.

A „jó pap” egyik alapfeltétele az egészséges „jó ember”. Olykor azt hisszük, a dolgok maguktól megvalósulnak, a lelki és fizikai kondíciók majd utolérik a papot. Általában nem hogy nem érik utol, de könnyebben áldozata is lesz az elhízásnak, vagy más szenvedélybetegségnek, ha nem figyel magára. Ha valaki nem tud úszni, fél a víztől, nem próbálta ki magát néhány sportban, nehéz helyzetekben, hogyan fog ministránsokat, hittanos fiatalokat képezni, vezetni? Milyen szép emlékeink vannak sokoldalú káplánjainkról, plébánosainkról, vízi túrát szervező szerzetestanárainkról! És az emlékeken túl mennyi gyakorlati fogást, közösségi tapasztalást szereztünk. A testi egészség nem csak szimbolikus, de negatívan is képes erősen hatni másokra. Gondoljunk pl. ápolatlan hajra, fogazatra, bőrre, öltözködésre. Életre szóló taszító élményeket kelthetünk a gyerekekben, felnőttekben.

 

LELKISÉG

A hívek mindennél inkább azt várják a paptól, hogy a megélt lelkiség példáját állítsa eléjük, hogy segítsen nekik visszatalálni az Úrhoz és a lelkük békéjéhez. A lelkipásztornak tehát legelső sorban Isten békéjét kéne képviselnie, komoly lelki életet várnak tőle. Ha a pap viselkedése ellentmond értékrendjének, akkor is szorongást eredményez, ha ez az ellentmondás nem tudatosul. És ha a pap lelkivezetőt keres önmagának, esetleg az lebeg a szeme előtt, hogy az illető okvetlenül idős, bölcs és szentéletű ember legyen, s ha ilyet nem talál, évekig fel is hagyhat szándékával. Bőven elegendő, ha talál valakit, akinek erős a hite, szilárd teológiai alapokon áll, és meg van áldva némi józan ésszel és emberismerettel. Hiszen egy hasznos segítőt keresünk, akivel rendszeresen megbeszélhetjük lelki életünk problémáit.

A pap életében a szorongás bizonyos mértékig együtt jár azzal, hogy Jézus tanítványa. Igen sok stressz, vagy szorongás viszont éppen azért érheti a papot, mert hiányzik életéből a reflexió, mert nem szemléli imádságos lélekkel, evangéliumi szempontból életének adottságait, csalódásait, félelmeit. A szorongás egy töredék része végső soron nem más, mint annak az ára, hogy a huszonegyedik század társadalmában az Evangéliumnak fogadott hűséget és szolgálatot. Az Evangéliumra összpontosító lelkiség az olyan nehézségekkel is képes megbirkózni, mint az például az elismerés utáni mohó vágy, amely egyébként megsemmisítő hatással volna a pap minden fáradozására. Kenózisában a pap a szenvedő Istenfiúval találkozik, aki éppen akkor van a legközelebb az emberhez, mikor az gyöngeségével, esendőségével, sebzettségével küzd.

 

 


Mesteri animáció a függőségről

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Kozma Zsolt

Elindult valami…

Kis egyház vagyunk itt, Erdélyben, a nagy tavak melletti kis tengerszem, kitéve az elidegenedés, a közömbösség, a magunkra-hagyottság eliszaposodásának. Akik egyházunk megújulását sürgetik, vagy éppenséggel ellenreformációt akarnak, mind tudják, tudjuk, hogy mindent azzal kell kezdenünk, hogy eltávolítsuk lelkünkről a lelkipásztori magánéletben és szolgálatban felgyűlő iszapréteget. Meg vagyok győződve, hogy a magánbeszélgetések, a semper-en olvasható megnyilatkozások nem afféle nyöszörgő sirámok, hanem jeremiási keserűségből fakadó megtérésre indítók. A „valamit tenni kell” akarat körvonalazódott, közel állunk ahhoz, hogy a Hivatásmegőrző szolgálat, a HISZ megkezdje munkáját: mindenki irányába nyitott, de különös figyelemmel fordul a segítségre szorulók felé. Az egymás pásztorolása közegyházi érdek, a Krisztus-test tisztasága érdekében történik, de ez előtt, életmentő szolgálat. Erre néz néhány gondolat, amelyeknek vezérszavai a „keresés” és az „egymás”.

Olyan csoport szolgálata indul, amely egyelőre munkatársakat, majd pedig lelkileg rászorultakat keres.

„Keresünk egy embert, aki inkább adni akar, mint kapni, aki számára fontosabb a lenni, mint a bírni, aki a hallgatásért lemond a beszédről, akinek nemcsak az én és a te fontos, hanem a mi is, aki nem másokra várva üvölt az igazságért és papol a szeretetről, hanem saját szeretetéből hozza elő az igazságot”. Gondolom, hogy a közismert idézet nemcsak azokat érinti, akik a HISZ számára munkatársakat toboroznak, hanem azokat a lelki rászorulókat is, akik ilyen segítőre várnak.

A toborzók olyan munkatársakat keresnek, akik akarnak, és akik képesek erre a segítőszolgálatra. Aki akar, de úgy érzi, hogy nem képes erre, az biztatást kap, s talán a maga számára kijelölt „próbaidőt” is. Az ilyennek először azt kell meggondolnia, hogy Isten az ő választottait nemegyszer „menetközben” képesítette. Másodszor azt, hogy általában az egyetem padjait nem kész, szakosodott pályakezdők hagyják el. A lelkigondozás első, sikertelen esetei minden lelkipásztor tapasztalata. Aki képes, de nem akar, az vessen számot a maga Isten előtt álló lelkiismeretével, és képzelje el, hogy Istennek a századik juhát kell megkeresnie, s ha nem teszi, egy szolgatársa vész el, valaki, akinek talán ő volt az utolsó esélye.

A HISZ kezdeti célja, hogy felkeresse a rászorulókat. Természetesen, ez először azt jelenti, hogy bekopogtat ajtójukon és felajánlja a segítséget. Úgy gondolom, hogy nem ez a legnehezebb feladat, és nem is ez az igazi megtalálás, hanem az, hogy kopogtatására az elesett szolgatárs megnyissa belső emberének ajtaját, hogy elfogadja, hogy a pásztor felvegye vállára (Lk 15,5). A keresés ezzel a megtalálással végződik, de a pasztorálás csak ez után következik.

Annak, hogy kis egyház vagyunk, több az előnye, mint a hátránya, legalábbis lelkigondozói szempontból így van. A személyes találkozások, a műszaki adottságok olyan karnyújtásnyira levő eszközök Isten kezében, amelyek segítenek az egymás keresésében, megtalálásában. Mindenki elérhet mindenkit, és a HISZ is élni fog ezekkel az eszközökkel.

Az Én és a Másik viszonyulása csak látszólag teljes, valójában nem az, mert hiányzik egy láncszem: az Egymás. A Szentírás olvasójának alig tűnik fel, hiszen csak egy kölcsönös névmásról van szó, pedig az apostoli levelekben a több mint ötvenszer előforduló kifejezés majdnem minden esetben a gyülekezet tagjainak Isten szerinti egymáshoz viszonyulását jelöli. Emeljünk ki egypár hivatkozást, amelyek az egymás lelkigondozására vonatkoznak. A Krisztus-test metaforát Pál a gyakorlati gyülekezeti életre bontja le: tagjai vagyunk egymásnak (Róm 12,5; Ef 4,25). Az „egymás” arra utal, hogy a szolgálat egyik feltétele az, hogy gondozó és rászoruló együtt, egymással közösségben (koinóniában 1Jn 1,7) törekedjenek az elesett élet felemelésére. A gondozónak azt kell éreztetnie társával, hogy mindkettőjüket Isten tanította az egymás iránti szeretetre (1Thessz 4,9), és a Krisztus-testben azonos szinten vannak. Isten különös ajándéka, ha mindketten együtt, egymás hite által felbátorodnak (Róm 1,12), ha a tagok kölcsönösen gondoskodnak egymásról (1Kor 12,25). Az egymásra vonatkozó apostoli intelmekben szinte minden benne van, ami ennek a szolgálatnak a lényege: vigasztaljátok egymást (1Thessz 4,18; 5,11), buzdítsuk egymást (Zsid 10,24), valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért (Jak 5,16), viseljétek el egymást és bocsássatok meg egymásnak (Kol 3,13). Egymást szeressétek! Lelkére köti ezt a gyülekezet tagjainak Pál (Róm 13,8; 2Thessz 1,3), Péter (1Pt 1,22) és hangsúlyozottan János (1Jn 3,11.23; 4,7.11.12). A szeretet nem lelkigondozás, de feltétlen közege annak, mert ha hiányzik, akkor minden szavunk zengő érc vagy pengő cimbalom (1Kor 13,1). Tudjuk, milyen kis dolgokat használ fel Isten, hogy a szeretet közegében életeket megváltoztassunk: egy bátorító mosolyt, egy kis érintést, azt, hogy egymást karon fogjuk, hogy barátságosan ráköszönjünk…

Kísérje Isten áldása ennek a szolgálatnak kezdetét, egész útját, és akkor

hiszem, hogy elérkezik valakihez.

 

 

Ember kerestetik Szovatara bemutato

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Tag Cloud

%d bloggers like this: