Aktuális

A szelfi-nemzedék átka

3 kulturális változás, ami a szemünk előtt zajlik

Írta: Carey Nieuwhof

Bármit gondolsz azokról az emberekről, akik a szelfizés megszállottjai, tagadhatatlanul valami kulturális változás zajlik ezen a téren. Valami jelentős változás. És ez kihatással van ránk, akik vezetők vagy szülők vagyunk, vagy az igazat megvallva akár egyszerűen csak vagyunk. A kulturális átalakulások általában ezt teszik.

Könnyű lenne ezt az ezredfordulós nemzedékre fogni, azokra, akik a ’80-as évektől errefelé születtek, de azt gondolom, hogy ennél szélesebb kört érint. Valójában azokat a jelenségeket, amiket leírok, megfigyeltem már 18, vagy akár 45, sőt 75 éveseknél is. Miről van szó? Az önimádatról.

Vajon nem mélyebb probléma ez a megszállott önmagunkkal foglalkozás, mint első látásra gondolnánk? És nem lehet, hogy nagyobb hatással van ránk és azokra, akik körülöttünk élnek, mint gondolnánk?

Három jelenség, amiben az önimádat tetten érhető

Mi jelzi azt, hogy önmagunk megszállottjai lettünk? Én az alábbi három dologban ismertem fel ezt a kulturális változást:

1. A közösségi felületeket személyes ügyek számára kisajátítjuk

Bírálhatjuk a celebeket és híres embereket, de olyan nemzedék vagyunk, ahol bárkinek lehet személyes felülete, és olyan korban élünk, amikor a legtöbb ember akarja is, hogy legyen.

Az utóbbi időben kétszer futottam bele önimádó közszereplőbe, két egyértelműen közösségi eseményen – az egyik temetés volt, a másik egy parti. Mindkét – egymástól gyökeresen különböző rendezvényen – a beszélő kisajátította a közösségi alkalmat, ami valaki másról szólt volna, és csak saját magáról beszélt.

A temetésen a lelkipásztor nem az elhunytról beszélt, hanem arról, hogy ő milyen kapcsolatban volt az elhunyttal, milyen gyakran látogatta őt, és egyéb olyan csemegéket mondott el, amikre az igazat megvallva senki sem volt kíváncsi. A temetési szolgálatnak Krisztusról, és arról az emberről kell szólnia, akire emlékeznek a jelenlevők, semmi esetre sem arról, aki végzi a szertartást.

Hasonló volt az a parti, amin a feleségemmel együtt vettem részt. A szónoknak az összegyűlt emberekhez és az alkalomról kellett volna beszélnie, de arról beszélt, hogy ő mennyire örül, hogy szót kapott, és hogy ő milyen nagyszerű.

Valahányszor saját céljaidra használsz egy közösségi felületet, átlépsz egy bizonyos határt. Azért vagy, hogy szolgálj, nem azért, hogy neked szolgáljanak.

Tanulság? Valahányszor mikrofon mellé állsz vagy közösség elé lépsz, kérdezd meg magadtól, hogy mivel tudod Istent és az embereket szolgálni. Tartsd ezt szem előtt, és akkor nem fogod eltéríteni a közösségi felületet a magad személyes céljaira.

2. A jó beszélgetés kihaló művészete

A jó beszélgetés művészet. Kétirányú gondolat-csere, és még ennél is több, amit általában a másik ember, illetve gondolatai iránti komoly érdeklődés határoz meg.

Egyre gyakrabban találom magam olyan beszélgetésekben különböző életkorú beszélgetőtársakkal – beleértve időseket -, ahol nehezen működik a jó beszélgetés.

A beszélgetés gyakran nem több, mint hogy a felek magukról beszélnek a másik embernek – ez pedig valójában nem beszélgetés. Inkább olyan, mint egy fogócska, ahol én beszélek két percig magamról, majd abbahagyom, hogy te is beszélhess két percig magadról, majd megint rajtam lesz a sor és utána rajtad…

Hova tűntek a kérdések? Egy témának a körüljárása, megvitatása a beszélgetés során? Hová lett az őszinte kíváncsiság a másik ember iránt? Hová tűntek az értelmes beszélgetések, jó kérdésekkel és észrevételekkel?

Az egymás után beszélés nem beszélgetés, még ha egyre gyakrabban van is benne részünk. Aki szeretne ismét igazi beszélgetésekben részesülni, annak három rövid tanácsom van:

Fordulj igazi kíváncsisággal a másik ember felé. Kérdezz. Fejts ki gondolatokat.

Ha ezt a három dolgot kezded gyakorolni, nem csupán az unalomtól szabadulsz meg, hanem nagyon sokat fogsz tanulni.

3. A bűnvallás halála

Ez csak feltételezés, és megtörténhet, hogy ebben tévedek.

De azon gondolkodom, vajon hány keresztyén ember beszél őszintén a bűneiről, őszintén és személyesen. Nekem is emlékeztetnem kell magamat erre. Nem jön magától.

Egy olyan kultúrában, ahol természetes az önmagunk magasztalása és ünneplése, hol van helye annak, hogy alázatosan beismerd: nem olyan vagy, amilyen szerettél volna lenni, vagy amilyen lehetnél? Hogyan történhet ez egy olyan nemzedékben, ahol mindenki meg van győződve önnön nagyszerűségéről, és mindenki másban (beleértve az iskolai rendszert, szomszédokat, más gyermekeket, kormányt) látja a problémát? Nagyon jók vagyunk a vádaskodásban, a mások fölötti ítélkezésben.

Nekem úgy tűnik, hogy azok, akik vállalják a bűneiket, olyan emberek, akik kevésbé vádaskodnak és jobban tudnak szeretni. Saját bűnösségünk tudatában inkább hajlamosak vagyunk másokhoz is együttérzéssel és alázattal közelíteni.

A bűnvallás elengedhetetlen része a felelősségvállalásnak. A bűnvallás annak az elismerése, hogy nem Isten a hibás. Nem a másik ember a hibás. Én vagyok a felelős a saját helyzetemért és a bűneimért. És én bízom a kegyelmes Megváltóban, aki megbocsát nekem és helyrehoz engem.

Miben áll tehát az átok?

Az önzés paradox.

Abban a reményben vagy ön-központú és önző, hogy ezzel előbbre jutsz. De valójában ez elidegenít mindenkitől a környezetedben. Ez az önimádat átka: az önmagadnak szentelt élet végeredményben magányossá tesz. Gondold csak meg: senki sem szereti az önimádó ember társaságát. Te sem. Én sem.

Azok, akik önmaguknak szentelik az életüket, végül egyedül maradnak. Éppen azt veszítik el, amit az önmaguk előtérbe helyezésétől és önmagukra figyeléstől reméltek. Kegyetlen fordulat.

A mások szolgálatának és Krisztus szolgálatának szentelt élet nem csupán örömteli, de közösséget és kölcsönös támogatást is teremt.

Képzeld el

Képzeld el, mi lenne, ha uralkodni tudnánk magunkon.  Csak annyira, hogy a közösségi felületeket a köz javára használnánk. Annyira, hogy igazán érdeklődnénk mások iránt, a gondolataik és helyzetük iránt. És annyira, hogy a hibáinkról és bűneinkről is elég őszintén beszélnénk ahhoz, hogy valami új kezdődhessen el az életünkben.

Valószínűleg az Instagram nem fog egyhamar megszűnni. És valószínű, hogy továbbra is fogunk ott képeket megosztani magunkról.

De talán azok a képek már egy megváltozott emberről fognak szólni.

 

https://careynieuwhof.com/selfie/

*********************************************************************************************************************************

 

Ez nem egy recenzió, sem kedvcsináló – mert ha rossz a kedved, ettől nem lesz jobb. Egyszerűen csak azok figyelmébe ajánlom, akik jót, különlegeset és elgondolkoztatót szeretnének olvasni.

Irvin D. Yalom pszichiáter, író – vagy ha úgy tetszik író pszichiáter – , Amikor Nietzsche sírt című könyvéről van szó. Már az első oldalon megfogalmazott ajánlás, mottó, felkelti az érdeklődést: „Kell, hogy te magad égesd el tenmagad tulajdon lángodban : hogyan akarsz újjászületni, ha nem lettél előbb hamuvá?”. A könyv első része fordulatokban gazdag, a belső gondolatok megvilágítása és az átélt események szép emlékek formálásának példája, és mindez addig, míg színre nem lép – anélkül, hogy szint vallana – színes filozófiai tételeket képviselő Nietzsche. Elhangzanak „antifeminista” (237. o.), vallás- és lelkészellenes (281. o.) és sok más a filozófiában nem túl jártasak számára is érdekes és könnyen követhető gondolatok. De számomra nem is ez volt a legérdekesebb, legizgalmasabb. Hanem ahogyan egy lelkigondozó orvos a titoktartás és intimitás határait betartva, próbálja non direktív módszerekkel rávezetni kliensét annak kimondására, elmondására, ami a legbelső titok. Persze a szerepek megváltoznak, ékes bizonyítékként arra nézve, hogy mi történik, hogyha túlságosan beleéljük az „esetbe” magunkat és azt nyújtjuk magunkból, amit nem szabad a lelkigondozónak a lelkigondozottal szemben („Ha a gyógyítás lealacsonyítja a gyógyítót, vajon fel tudja-e emelni a beteget? „/290. o./). De a folytatás és befejezés is bíztató, mert megmutatja, hogy (csak) akkor lesz eredményes a munkánk, szolgálatunk, hogyha őszinték és hitelesek vagyunk! Mert „…könnyebb, sokkal könnyebb másoknak engedelmeskedni, mint önmagunknak parancsolni” (239. o.)

Többet nem szeretnék megosztani, elárulni, mert akit érdekel , megszerzi és elolvassa, akinek nincs rá ideje, módja, annak már ennyi is sok

És még egy utolsó megjegyzés. Hogyha van olyan műsor, film, amit 12, 16 vagy 18 éven felülieknek ajánlanak, akkor legyen olyan is, hogy leginkább azoknak (a szolgatársaknak, lelkigondozóknak, gyógyítóknak, HISZ tagoknak) ajánlom, akik este vagy amikor békesség van körülöttük ülnek le olvasni, talpas pohárba töltött bor mellett és abba tudják hagyni, amikor újra kell tölteni a pohárba vagy külső / belső okok miatt alkalmatlan a hely és idő az olvasásra.

Tamás Ernő

 

---

 

Kiút az aggodalmaskodás útvesztőjéből

 

Életünk során gyakran szembesülünk kisebb-nagyobb nehézségekkel, amik miatt bőven találunk okot és lehetőséget az aggodalmaskodásra. Ez azonban olykor olyan méreteket ölt, ami már rendkívül megterhelő, és akár depresszió kialakulásához is vezethet. Cikkünkben arra keressük a választ, hogy milyen módon generáljuk magunkban az aggodalmaskodást, és ha felismertük ennek káros hatásait, mit tehetünk ellene?

A nehéz élethelyzetek során fellépő boldogtalanság érzése az emberi lét természetes velejárója, azonban nehezen tudjuk ezt a tényt kellő elfogadással kezelni. A rossz hangulat gyakran

negatív gondolkodási mintákat, negatív érzelmeket és emlékeket hív elő,

amelyek tovább mélyítik ezt az állapotot. Ha boldogtalannak, szomorúnak érezzük magunkat, a legtöbben erős késztetést érzünk arra, hogy tegyünk ellene valamit. Gyakori jelenség azonban, hogy minél többet gondolkodunk a kialakult helyzetünkről, annál kevésbé látjuk a kiutat. A rágódással együtt járó szorongás és frusztráció következtében pedig egyre rosszabb állapotba kerülünk. Ha már van személyes tapasztalatunk arról, hogy hogyan lehet a rossz hangulat által egyre mélyebb depresszív állapotba süllyedni, teljesen érthető, hogy mindenáron szeretnénk ezt a bénító állapotot elkerülni. Kitartóan gondolkodunk tehát azon, hogy mi történik éppen velünk. Korábbi nehézségeket, kudarcokat idézünk fel, hogy kiderítsük mit rontottunk el, mi a baj velünk? Frusztráló érzés megélni, hogy nem találjuk meg a konkrét válaszokat és megoldásokat. Ebben a folyamatban tehát szinte kizárólag a gyengeségeinkre, a hiányosságainkra koncentrálunk. A múlt és a jelen nehézségeit pedig a jövőre is kivetítjük, már előre rettegünk az előttünk álló időszaktól, a be sem következett eseményektől. A valóságként kezelt gondolataink által így pakolunk egyre több terhet az eredetileg is nehéz helyzetre.

Ha valamilyen problémát kell megoldani az elménk az úgynevezett „cselekvő üzemmódban” működik, amely során három fő összetevőre fókuszál:

1. Mi a pillanatnyi állapot?
2. Mi a cél, azaz mit szeretnénk elérni?
3. Mit szeretnénk elkerülni?

E három összetevő alapján megállapíthatjuk tehát, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a helyzet, amiben vagyunk, milyen távol van az elérendő célunktól, illetve attól az állapottól, amit el szeretnénk kerülni. Ez az értékelő folyamat nem teljesen tudatos, inkább automatikus, gondolatok és ötletek által vezérelt.

Lényegi eleme a változtatás iránti szándék, és a gondolatok valóságként történő kezelése.

Ez a működésmód végső soron magában a cselekvésben realizálódik. Az elménk cselekvő üzemmódja tehát jó stratégia az alkotáshoz, a külvilág formálásához, de nem feltétlenül alkalmas a belső világunk pozitív irányú befolyásolására. Ha ugyanis a rossz hangulatunk „megjavítása” érdekében a cselekvő üzemmód alkalmazásával folyton arra fókuszálunk, hogy milyen távol van tőlünk a vágyott boldogság állapota, és milyen közeli az elkerülni kívánt boldogtalanság, az valószínűleg még inkább felerősíti az aggodalmainkat, a szorongásunkat és a frusztrációinkat. Ha ennek jeleit tapasztaljuk magunkban, akkor érdemes egy másik működésmódot kipróbálni, ami nem a cselekvésre, hanem a létezésre irányul.

A „létezés üzemmódban” az automatizmus helyett a körülöttünk lévő világhoz való tudatos viszonyulás dominál.

Nyitottan és befogadóan, értékelés és minősítés nélkül éljük meg a jelen eseményeit. Feltételek állítása nélkül, tisztelettel megengedhetjük magunknak és a környezetünknek, hogy olyanok legyünk, illetve legyenek, amilyenek valójában, még akkor is, ha ez kellemetlen a számunkra. A gondolatokat pusztán gondolatként (mentális eseményként), és nem a teljes valóságként kezeljük. Elfogadjuk, hogy a valóság sokkal többet jelent, mint a gondolataink összessége, hiszen a valósághoz tartoznak például a hangok, a látvány, a különböző testérzetek és az érzelmek is. Létezés üzemmódba kapcsolva tehát képesek leszünk valóban megélni és értékelni a jelen pillanatot. Az önmagunk, illetve a helyzetünk – feltétel nélküli, jóindulatú – elfogadásával elkerülhetjük az aggodalmaskodással, a rágódással együtt járó szorongást és az egyre erősödő frusztrációt, ami nagyon felszabadító érzés, még akkor is, ha a kialakult nehézségen még nem sikerült túljutnunk.

•••

Ha ismerős számodra a cikkben bemutatott folyamat, fordulj hozzánk bizalommal! A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központ munkatársai egyéni pszichológiai tanácsadás keretében segítenek neked a túlzott aggodalmaskodás legyőzésében.

 

Felhasznált irodalom:

John Teasdale, Mark Williams, Zindel Segal: Tudatos jelenlét a gyakorlatban Kulcslyuk Kiadó, 2016,

 

---

Lily Dunn: Kilépni a fénybe

 

Két évvel ezelőtt kettes típusú bipoláris depresszióval diagnosztizáltak. Először le akartam beszélni a pszichiáteremet erről. A beszélgetés valahogy így zajlott:

Dr.: Körülbelül 10 éve rendszeresen visszatérő depressziós időszakai vannak, és azt mondta, hogy nemrég jött ki egy hosszú depresszióból. Voltak valaha mániás szakaszai?

Én: Nem, határozottan nem voltak.

Dr.: A mániás szakaszt csökkent alvásigény jellemzi, száguldó gondolatok és ötletek, a megszokottnál több és gyorsabb beszéd, és határtalan energia. Néha vakmerő viselkedés felerősödésével jár, akár a testi épség kockáztatásával, vagy …

Én: Nos, igen, néha talán, néhány napig vagy esetleg hétig. Általában akkor, amikor kijöttem a depresszióból. De ez azért van, mert sokkal jobban érzem magam, nem? És akkor tele vagyok energiával. És ötletekkel. De ez természetes, nem? És, ja igen, néhány napja elmentem és teljesen új ágyneműket és függönyöket vettem a hálószobába, és teljesen újra díszítettem a hálószobát egyetlen nap alatt. De IHLETETT voltam!

Dr.: Észlelte magán, hogy hirtelen felerősödött a célirányosságra való törekvése a munkájában?

Én: Az számít, hogy matricás diagramban még a zuhanyozást is bejegyzem magamnak?

Dr.: Igent kell mondanom.

ÉN: Éppen mániás szakaszban vagyok, igaz?

Dr.: Meglehetősen valószínű.

Én: Rendben. Ez klassz. Klassz.

Belementem a játékba, és ő elmagyarázta, hogy az a típusú bipoláris zavar, amiben szenvedek, a depresszió egyik formája. A kettes típusú bipoláris zavart az jellemzi, hogy a rendszeresen jelentkező depressziós periódusokat legalább egyszer hypomániás szakasz váltja fel. A hypomániás szakasz, ahogy én időnként megéltem, a mániás állapot enyhébb változata, amivel nem jár együtt a zavartság, paranoia vagy a szélsőségesen nyugtalan viselkedés, ami a mániás állapotban gyakran tapasztalható.

A diagnózis megállapítása bizonyos értelemben megkönnyebbülést hozott. Szinte tíz éven át azt hittem, hogy mindenki más ugyanolyan intenzív érzéseket él át, mint én, de valamilyen oknál fogva képtelen vagyok a természetes élethelyzeteket ugyanúgy kezelni, mint látszólag rajtam kívül mindenki.

Tulajdonképpen megnyugtató volt a bizonyosság, hogy amit én érezek és átélek, az nem “normális”. Kiderült, hogy nem csupán csak nem tudok a felnőtt módon működni. Valós, engem meghaladó okai vannak a kínlódásomnak.

Közben pedig rettenetesen szégyelltem magam. Szégyelltem, hogy nyilvánosan megkaptam ezt a címkét. Annak ellenére, hogy korábban is felvállaltam a szorongást, pánikot és még a depressziómat is, valahogy a “bipoláris zavar” címkéjét megkapni más volt.

 

A szorongás és depresszió olyan érzések, amit a legtöbb ember bizonyos mértékben megtapasztal élete során, még akkor is, ha ez a küzdelem soha nem válik tartóssá, és soha nem nyilvánul meg pánikban. De a “bipoláris” zavar valami egészen más. Megbélyegzés társul ehhez a kifejezéshez, és nem voltam felkészülve arra, hogy ezt magamra vegyem. Nem tudtam, mit gondoljak erről a címkéről, mit árul ez el rólam, és hogy emiatt hogyan fog megváltozni az, ahogyan mások hozzám viszonyulnak. A “bipoláris” kifejezést eddig csak úgy hallottam, mint a hangulatváltozásokkal kapcsolatos poént, vagy a pszichothrillerek és valós sorozatgyilkosságok gazember szereplőinek borzasztó állapotát.

Az igazat megvallva leginkább attól féltem, hogy mit fognak szólni azok az emberek, akik között életem legtöbb idejét töltöttem: családtagjaim és a keresztyén gyülekezetnek tagjai. Attól tartottam, hogy egyik kör sem fog igazán meghallani vagy megérteni.

Gyermekkorom óta keresztyén vagyok. Legjobb emlékezetem szerint egyetlen gyülekezet sem, ahol jártam, nem tekintette a mentális betegségeket bűnnek. Egyszerűen csak marginalizálták azzal, hogy egyáltalán nem foglalkoztak ezekkel.

De néha a csendnek súlya van.

Az örömről szóló igehirdetés, ami nem vesz tudomást a klinikai depresszióról, így hangzik: “Depressziós vagy? Nem lennél, ha engednéd, hogy az Úr öröme legyen az erőforrásod.” A békességről szóló üzenet, ami nem vesz tudomást a zsigeri, testi szorongásos reakciók valóságáról, megszégyenülést és nem vigasztalást okoz. („Szorongasz, aggódsz? Emlékezz Jézus szavaira: Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, a holnap aggodalmaskodik a maga dolga felől.”)

Az egyik oka annak, hogy tíz évig nem kerestem és kaptam megfelelő lelkiegészség-védelmet, hogy azt hittem, a mentális egészségi gondjaim a lelki gyengeségem bizonyítékai, vagy az állhatatosság hiánya.

Nem tagadom, hogy az egészségünknek van egy spirituális aspektusa. Holisztikus teremtmények vagyunk. Ha egy területen valami nincs rendben, az más területen is szenvedést okoz. De erre a logikus válasz nem az kellene legyen, hogy egyik területet elhanyagoljuk a másik kárára, vagy hogy mindent lelkiállapot kérdésének tekintünk. Inkább holisztikus megoldást kellene keresnünk. És ez soha nem fog megtörténni addig, amíg nem beszélünk a lelki egészségről.

Úgy tűnhet, hogy ujjal mutogatok, pedig őszintén nem. Vagy ha igen, akkor magamat is hibásnak tekintem. Azért féltem a diagnózisomtól, mert én sem tanultam a lelki egészségről – különösen a bipoláris személyiségzavarról. És meglehetősen sokáig én is fenntartottam a problémát azzal, hogy nem beszéltem róla.

Most beszélek. A keresztyén ember sem immunis a mentális betegségekkel szemben, ugyanúgy, ahogy nem immunisak a rákkal vagy az autóbalesetekkel szemben. A lelki betegséggel küzdő ember teljesen “normálisnak” tűnhet. Lehet sikeres és felelősségteljes. Mély kapcsolatokat tarthat fenn és gyakran mosolyoghat. És közben lehet, hogy olyan csatákat vív meg, amikről senkinek fogalma sincs.

 

Gyülekezeteink tagjai csendben szenvedhetnek, mert mi hallgatásunkkal az elszigetelődésüket okoztuk, vagy engedtük, hogy azt érezzék: küzdelmük elsősorban spirituális bukás következménye.

Jobban kellene kezelnünk ezt a helyzetet. Tanulnunk kellene, kérdéseket kellene feltennünk. Soha nem szabadna megengedni, hogy a saját lelkibetegségekről alkotott elképzelésünk felülírja másoknak a tapasztalatát.

Ellen kell állnunk annak a kísértésnek, hogy egy bonyolult kérdésre egy egyszerű választ adjunk. Úgy kell a lelkibetegségekről beszélnünk, mint valós küzdelemről, amivel keresztyén emberek is szembesülnek, még akkor is, ha mi magunk nem tapasztaltuk ezeket. Ez a szeretet lehetősége, ez a királyság építésének lehetősége.

Szívem mélyén hiszem, hogy a bátorság a félelem ellenmérge, és hogy a teljes értékű élethez hozzátartozik az, hogy a fénybe visszük a nehézségeket. Nem szeretnék a bipoláris személyiségzavar mintapéldánya lenni, de szeretnék ennek a fénynek részese lenni.

---

 

---

 

---

 

A lelki egészség és a lelkipásztori szolgálat összefüggése

Beverly K. Yahnke*

Isten bőségesen megáldotta Egyházát hivatás- és küldetéstudattal rendelkező lelkipásztorokkal, akik hűséggel tanítanak, igét hirdetnek, és kiszolgáltatják a sákrámentumokat. Végzik a lelkigondozást az egyházban, és Isten életet-adó Igéjét hirdetik az egyházon kívülieknek is. Számos lelkipásztor szá-mára a szolgálat örömteli hivatás. Isten nyája között végzett szolgálatuk a Szentírásban gyökerezik, hatékony és élettel teli. Ők lelkileg érettek és rugalmasak, a gyülekezeti tagokban bizalmat ébreszte-nek azzal, ahogy az isteni spirituális gondoskodást és a szakszerű vezetést egyformán gyakorolják.

Keresztyén klinikai pszichológusként magánpraxisom 25 éve alatt több száz olyan hűséges lelkipásztorral találkoztam, akik küzdöttek azért, hogy örömüket leljék a szolgálatukban – annak ellenére, hogy az Úr iránti szeretetük és a gyülekezeti tagok iránti szolgálatkészségük töretlen volt. Néhányan lehangoltak voltak, elkedvetlenedtek, kimerültek. Mások nyugtalanok és fáradtak voltak, személyes támadásoktól, anyagi krízisektől vagy egyházi megosztottságoktól megtörtek. Legtöbbjük elismerte, hogy a személyes lélektani, lelki igényükre nem figyeltek oda. Több mint 70%-a a mi egyházunkhoz tartozó lelkipásztoroknak elismerte, hogy még soha nem beszélgetett olyan emberrel, akire a saját személyes lelkipásztoraként tekintett. Még rosszabb azoknak az aránya, akik lelkigondozásban részesültek.

Sok lelkipásztor számolt be nekem arról, hogy amikor kiégés, depresszió vagy szorongás jelét észlelte magán, akkor az első reakciója az volt, hogy megduplázta az egyházban végzett erőfeszítéseit, hogy nehogy valaki észrevegye a küzdelmét. Mások azt mondták el, hogy Jézusnak a keresztyén élet öröméről mondott szavaival (János 15,11) ellentétben ők szomorúságot és ürességet éltek meg, és emiatt hibásnak érezték magunkat, szégyenkeztek, vagy a teljes kudarctól féltek.

A szent hivatás nem vonja be a lelkipásztorokat buborékfóliával, hogy megvédje a lelki próbatételek kihívásaitól. Egy 2018-ban, protestáns lelkipásztorok között végzett felmérés során a válaszadók 23%-a számolt be arról, hogy valamilyen lelki betegségben szenved.

 

Csemegék a lelkészi közérzet javításáért

A lelkipásztori szolgálat olyan stresszor-tényezőkkel szembesít, amikkel más hivatásoknál nem találkozunk. A lelkipásztorok nagyon jól megismerik a gyülekezeti tagok életét miközben a nyáj között a keresztelés, konfirmáció, házasságkötés vagy temetés szolgálatát végzik. Gyakorlottan hallgatják végig és érzik át mások fájdalmát, támaszt nyújtanak embereknek, mikor összetörik a szívük, borzalmakat élnek át, összezavarodnak, dühösek vagy kétségbe esettek. Viszik Isten Igéjét olyan családoknak, akik nagy felfordulásban, függőségekben, kudarcok és árulások között élnek, vagy megromlott házasságban. A lelkipásztorok gyakran elsődleges erőforrásai olyan gyülekezeti tagoknak, akik a maguk mentális betegségével vagy lelki sötét erőikkel küzdenek. Együtt virrasztanak velük, és megmártóznak mások fájdalmában.

Ráadásul a lelkészi hivatás valóban számtalan kompetenciában való otthonosságot igényel. Elvárjuk, hogy legyen a lelkész tudósa a bibliai tudományoknak, kiváló igehirdető, problémamegoldó, ügyvezető igazgató, titkár, gazdasági csodatevő, mediátor, tanító, tanácsadó, marketing-szakember, megnyerő családlátogató, hozzáértő vezető, mindezt egy magabiztos csomagolásban, és legyen kész (illedelmesen) harcolni az egyre erősödő tébolyult világgal. Kisebb gyülekezetben akár azt is elvárjuk tőle, hogy nyírja le a füvet a vasárnapi istentisztelet előtt a templom körül. Számos gyülekezet elvárja a lelkipásztorától, hogy mindezt jól végezze, és legyen elérhető a hét minden napján, minden órában. Ezeknek az elvárásoknak bármelyike próbára teheti a lelkipásztor ellenálló képességét.

Még mi veheti el a lelkipásztor bátorságát? Olyan korban, amikor a népszámlálási adatok szerint a  keresztyének száma csökken majdnem minden gyülekezetben és felekezetben, a lelkipásztoroktól azt várjuk, hogy a hatékonyságukat a tagság számával igazolják. Számos helyen a lelkipásztor „sikerességének” egyetlen mérőszáma a gyülekezet mérete. A baptista egyházban az új gyülekezeti tagok, és az istentiszteleteken való részvétel száma a lelkipásztori munka lakmusztesztje, ami akkor is letöri az ember jókedvét, ha hűséges és elkötelezett a hivatásában. A legkisebb gyülekezetekben a lelkipásztornak a költségvetés szűkösségével is szembesülnie kell, ami az iskolákat és magát az egyházat is fenyegeti.

A lelkipásztori depresszió, kimerülés és kiégés gyakori, de a kutatók még azoknál is találtak kényes, visszatérő problémákat, akik nem szenvednek mentális betegségben. Dean R. Hoge és Jacquelin E. Wenger könyvében (Pastors in Transition: Why Clergy Leave Local Ministry) egy 900-nál több pályaelhagyó lelkipásztor megkérdezésére épülő, alapvető kutatás során azt állapította meg:

54% hiányolta a gyülekezeti tagokkal kötött megállapodást arról, hogy mi a lelkipásztor feladata (szerepe)

41% stesszként élte meg a gyülekezet felől érkező kriticizmust

55% kimerült a rájuk irányuló elvárások miatt

51% úgy érezte, hogy indokolatlan elvárásokat támasztottak irántuk a világiak

15% nyomást érzett a laikus vezetők részéről, hogy hagyja ott a lelkészi szolgálatot

 

A kiégés magas ára

A felsorolt, és egyéb járulékos tényezők fényében nem meglepő: a lelkipásztori kiégés és a lelkészek kimerülése összetett és valós jelenség. A stresszorok erősödése és a kisebb zavarok halmozódása idővel jelentős működési zavarhoz vagy akár klinikai depresszióhoz is vezethet. A mentális betegséggel küzdő lelkipásztor erőfeszítéseket tesz a munkájának és a napi szokásainak fenntartására, de megeshet, hogy kevesebb figyelmet szentel az Ige tanulmányozására, a meditációra, imádságra. Talán nem egészségesen határozta meg önmaga és a családja számára a határokat, és gyakran vonakodik azzal, hogy a krónikus konfliktusokkal vagy mások irreális elvárásaival szembenézzen.

Ilyen körülmények között könnyen megtörténhet, hogy a lelkipásztor túlterheltséget, és a depresszió jeleit észleli magán. Azok, akik úgy érzik, lejtőre kerültek, gyakran azt mondják, hogy az életük tennivalók listájává degradálódott, amit a feladattudat és szükségesség tudata egészít ki. Üresnek érzik magukat és kevés elégtételt kapnak a munkájukban. A klinikai depresszióval diagnosztizált lelkipásztorok többnyire alig tudnak a vasárnap délelőtti feladatokon túl bármiben teljesíteni.

Az elégtétel hiánya, az önmagával, családdal és szolgálattal való elégedetlenség csendben gyökeret ver és növekszik. Elsőként a lelkész lelki szükségletei – amik alapvető létszükségletek – kerülnek háttérbe, majd a családjának a szükségletei. Fájdalmasan gyakori, hogy a lelkipásztor csak akkor keres mentálhigiénés vagy lelkigondozói segítséget, amikor az élete, házassága és szolgálata a mélyrepülés köszöbén áll, a gyülekezeti tagok dühösek vagy meghökkentek, és senki sem igazán tudja, hogy mit lehetne tenni.

Lelkipásztorok mentálhigiénés felkészítése

Hála Istennek a lutheránus egyházban számos olyan lehetőség áll a lelkipásztorok és családtagjaik rendelkezésére, amik ráébresztik a lelkipásztorokat a lelki egészség iránti igényre és szükségletre. Tájékozott és érzékeny vizsgálatok folytak azokról az erőfeszítésekről, hogy a lelkipásztorképzés- és továbbképzés hogyan állíthatja a figyelem középpontjába vagy előzheti meg a lelki egészség problémáit.

Frissen felszentelt lelkipásztorok számára a PALS – program (Szeminárium-utáni alkalmazott tanulás és támogatás) kivételesen áldásosnak bizonyult. Közösséget formál, folyamatos továbbképzést, támogatást és bátorítást nyújt a lelkészeknek és házastársuknak a szolgálat első három évében.

A lutheránus egyház számos egyházkerületében működik a Szolgálati Egészség Bizottság, aminek tagjai a lelkipásztorokat és családtagjaikat szakszerű támogatással és lelkigondozással tudják kísérni. Vannak „körzeti látogatók”, akiknek feladata a lelkipásztorok személyes és mentálhigiénés támogatása, lelkigondozás biztosítása.

Számos, az egyház által elismert segítő szervezet kínál segítséget a kiégéssel vagy egyéb lelkiegészségi kihívás esetén.  A Lutheránus lelkigondozó és tanácsadó központ (DOXOLOGY: The Lutheran Center for Spiritual Care and Counsel) – ahol én dolgozom -, segíti a lelkipásztorokat lelki, érzelmi és pszichológiai eszköztáruk bővítésével, személyes tanácsadással, az Igében való felfrissüléssel, továbbképzéssel. Más szervezetek, mint például a Kegyelem helye wellness és Pásztor völgye üdülőház (Grace Place Wellness and Shepherd’s Canyon Retreat), szintén többféle eszközt kínál a lelkipásztorok támogatására.

Az egyházi vezetők párbeszédre hívhatják a lelkipásztorokat ennek a témának a kapcsán, vagy javasolhatják, hogy a lelkipásztorok vegyenek részt a hivatásukat erősítő, gazdagító továbbképzési programokban.

Miután a vasárnapi istentisztelet végén köszöntöttük a lelkipásztort, csomagoljuk be őt és családját imádságba, kérjük Istent, hogy készítse fel, vigasztalja és erősítse őt, hogy el tudja végezni azt, amit Jézus dicsőségére el kell végeznie.

 

*Dr. Beverly K. Yahnke a Lutheránus Lelkigondozói és tanácsadói központ ügyvezető igazgatója.. Szakképzett klinikai pszichológus, aki több mint két évtizeden át magánpraxisban dolgozott, majd az Wisconsini Concordia Egyetemen pszichológia-tanár és tanszékvezető volt.

 

Jelen írás eredetileg a Lutheránus Tanú című folyóirat 2018 októberi számában nyomtatásban is megjelent

 

 

 

 

 

Református Félóra – 2015. február 25.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Van egy szó, amit ma nagyon sokszor használnak, de nem igazán tudjuk a tartalmát, ez a spiritualitás. A szellemi, természetfeletti erőre utal ez a kifejezés, amin persze sok mindent érthetünk. Egyfajta vallási újjáéledésnek vagyunk a tanúi. Vajon örüljünk ennek, vagy féljünk tőle? Mi sem tudtuk eldönteni beszélgetőtársammal, Kovács Endrével, aki a Barnabás Csoport egyik munkatársa, teológus. Nemrég egy sorozatot indított azzal a címmel, hogy lelkiségi esték. Rögtön a lényegre kérdeztem: Mi az a spiritualitás vagy magyarul lelkiség?

Kovács Endre: Volt egy nagyon kedves zimbabwei diáktársam és barátom, aki egyszer azt mondta: “Nem értem, hogy itt miért beszél mindenki a közösségről? Gyerekkoromban sohasem hallottam ezt a szót, de együtt éltünk a többi emberrel. Itt meg mindenki arról beszél, hogy közösségépítés, és mindenki holt magányos.” Szerintem a spiritualitás is ilyen dolog. Sokszor nem tudom, hogy jó vagy rossz hír az, hogy erről ilyen sok szó esik. Jó hír az, hogyha egy korábban nem emlegetett, margóra szorult téma hirtelen előtérbe kerül és beszélnek róla. Jó dolog, hogy tudatosabbá válik a protestáns világban, keresztyén életben az, hogy az embernek lelke is van, és ez igényli a tudatos hozzáállást. Másrészről éppen a lejáratásához, ellaposításához vezet, azt garantálja ez a folyamat, mivelhogy ma divatos a spiritualitásról beszélni. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek végéig az volt a divat, hogy mindennek a folyamatát éltük. Ha valaki divatos címet akart adni az írásának, akkor nem azt írta: A házasság, hanem: A házasság folyamata. Most, ha valaki azt szeretné, hogy megvegyék a könyvét, akkor az lesz a címe: A házasság spiritualitása. Magam sem tudom, hogy ez jó vagy rossz? Azt hiszem, mindenre igaz, hogy csak akkor tudunk növekedni, hogyha a szélsőségeket kockáztatjuk. Aki eleve el akarja kerülni, hogy egy lónak leessen az egyik oldalán, az nem fog rá felülni. Aki nagyon pontosan figyeli a középutat, és elkerüli a szélsőségeket, az nem fog növekedni. Ezt arra mondom, hogy a spiritualitásnak, mint mozgalomnak vannak olyan buktatói, szélsőségei, amik tényleg nem kívánatosak, de ha ezeket nem vállaljuk, akkor nem lesz előrelépés. Minden önközpontú peremjelenségével együtt, én azt hiszem, mégis mindig inkább örülnünk kell annak, hogy ez divat, még ha korrekcióra szoruló divat is. Egy olyan korunk adta sajátos lehetőség, amellyel élnünk kell.
Fekete Ágnes: Korrekt fordítás, ha lelkiséget mondunk magyarul?
Kovács Endre: Ha azt mondjuk lelkiség, a vájt fülűek azt gondolják, hogy katolikus tartalom fog következni. Ha azt mondjuk kegyesség, akkor azt a protestánsok egy része érti csak, és rögtön húzza is a száját, hogy ez a bizonyos régifajta, áporodott valami, amiből neki elege lett, amikor tizennyolc évesen otthagyta a régi gyülekezetét. Hogyha azt mondjuk spiritualitás, akkor az ezotéria barátai örülnek, és azt hiszik, értik miről van szó. Az a baj, hogy mindegyik fogalomhoz elég szorosan kapcsolódik egy asszociáció, és nemigen van Magyarországon egy mindent magába foglaló kifejezés, ami jelezné azt, hogy az emberi léleknek az isteni lélekkel való életéről van szó.
Fekete Ágnes: Letenném a voksot a lelkiség mellett, mert szerintem ez a legjobb szó erre.
Kovács Endre: Én is a lelkiség szót használom a legszívesebben.
Fekete Ágnes: Mondhatjuk azt, hogy ez az, ami az ateizmus utáni korszak hívószava?
Kovács Endre: Régen az volt a szlogen, hogy “Gondolkodom, tehát vagyok!” A felvilágosodásbeli ideának abból az álmából sokan felébredtek, hogy az embert a gondolkodása teszi önmagává. Ma egyre nagyobb a keresés, a szomjúság, hiszen az emberi lélek mélyebb, mint a gondolkodás.
Fekete Ágnes: A protestantizmus saját története is ugyanez a folyamat.
Kovács Endre: Amikor azt mondja valaki magáról, hogy protestáns, akkor arra utal, hogy ő lázad, valami ellen van, nem katolikus vagy nem ortodox. A protestálni (protestare) eredeti kifejezése azt jelenti, hogy valami mellett bizonyságot tenni, valamiről tanúskodni. Azok a protestánsok, akiket az a szó definiált, hogy jobban ragaszkodnak Jézushoz, mint sok más dologhoz. Ebből a szempontból a spiritualitás felelevenedése a saját gyökerekhez való visszatérés.
Fekete Ágnes: Igen, hogyha kálvini kifejezéseket akarunk használni, akkor a szívről van szó.
Kovács Endre: A szív, amelynek része az értelem, de sokkal tágabb körű észlelésre képes, mint az értelem. Kifejezőnek találom Pascal azon mondatát, hogy “a szívnek megvannak azok az indokai vagy érvei, amelyről az értelem nem tud.” Nyilván az a kérdés, hogy hogyan néz ki a keresztyén spiritualitás?
Fekete Ágnes: És hogyan néz ki?
Kovács Endre: Úgy, hogy: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.”
Fekete Ágnes: Megszólítjuk-e, hogyan szólítjuk meg, a szívünkkel szólítjuk-e meg Istent?
Kovács Endre: Ahhoz hogy valakit megszólítsunk, fel kell fogni, hogy az a másik személy nem én vagyok. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségemmel, a lányommal vagy a fiammal beszélgetek, meg vagyok róla győződve, hogy tudom, mit mondanak. De aztán jó esetben félóra múlva, rossz esetben csak két nappal később kiderül, hogy gőzöm sem volt arról, hogy mit akartak közölni, mivel nem adtam teret, nem ismertem el őket. Ahhoz, hogy Isten szentségét elismerjük, ahhoz nekünk egyet vissza kell lépnünk. Teret kell adni a másiknak, ami egy nagy kihívás. Azután jön a következő, hogy magunkat is oda kell adni. Találkozni kell önmagunkkal! Imádkozni csak így lehet. A harmadik pedig az, hogy legyen egy olyan kapcsolatunk, aminek a középpontjában Isten áll. A Miatyánk imádsága ezt az ívet követi: az első harmada, hogy “szenteltessék meg a te neved”, “jöjjön el a te országod”, “legyen meg a te akaratod”. A második a kérések. A kérés arra kényszerít, hogy belemenjünk, belelépjünk a kapcsolatba, ez az út: kenyér, a bűnbocsánat, a kísértés. A harmadik harmada az imádságnak pedig csak elismerés: annak a nyugtázása, hogy mi van most. “Tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség” és ezek egymáshoz kapcsolódnak.

Fekete Ágnes: A kálvinista hagyomány felől közelítve – hogyan lehet ebben a hagyományban megtalálni azt, hogy az Isten meg tudjon szólalni?
Kovács Endre: Könnyű magunkat megcsalni. Mi látunk egy elképzelhetetlen széles szakadékot Isten és az ember között. Emiatt könnyű azt mondani, hogy Isten akkor is hatalmas, ha mi nem vagyunk azok. Ennek az elismerése azonban nemcsak egy mentális folyamat. Néha csendben kell lennünk, néha ki kell dobni egy csomó dolgot a házból, hogy legyen hely tavasszal. Ez a téradás sokkal többet követel. “Kezdetben volt az Ige”, mielőtt az emberi szavak lettek volna, már volt a Szó. Ahhoz, hogy ezt elismerjük, először is csöndben kell maradnunk, különben a mi szavainkkal nyomakodunk elő. Ha túl sokat beszélek, akkor korlátot szabok saját magamnak, de az engem hallgatónak is arra nézve, hogy a valósággal találkozzon. Nagyon sokszor úgy kezeljük ezt a kérdést, mintha az írott Ige és a megértett Ige teljesen egyenlő lenne a testté lett Igével. Szükség lenne sokszorosan aláhúzni azt, hogy az élő Ige milliószor nagyobb, mint a beszélt Ige. Az is lehet, hogy a szavak csak eltakarják Őt. A beszélt szónak van szerepe, de az is igaz, hogy a beszélt szó még mindig csak egy nagyon kicsi töredékes része az élő szónak. Sok keresztyén hajlamos úgy nézni a Bibliára, mintha a Bibliát imádnák és nem Istent. A kiút nyilván az, hogy túlnézünk az írott szavakon el egészen Krisztus irányába.
Fekete Ágnes: Mi ez az előadássorozat, ami most zajlik?
Kovács Endre: A sorozat címe: Lelkiségi esték. Egy csoport szervezi, ahol különféle protestáns csoportok együtt próbálunk választ találni arra a kérdésre: mit jelent a lelkiség nekünk? Négy előadás volt az ősszel. Most tavasszal lesz másik négy. Mindig egy történelmi személyt vettünk elő azzal a kérdéssel, hogy vajon mit lehet tőle tanulni, őt nézve hogyan bátorodhatunk fel a saját hitünkben?
Ha egy fiatal tizenéves korában úgy definiálja másokhoz hasonlítva magát, hogy például “én nem vagyok olyan, mint az anyám”, az teljesen elfogadható és egészséges. Azonban, ha huszonöt éves korában még mindig nincs beszélő viszonyban a szüleivel, és még mindig azt hajtogatja, hogy igazából nem tudja, hogy kicsoda, de egyet tud, nem olyan, mint a szülei, akkor azt gondoljuk, hogy itt valami nincs rendben. A protestantizmusra térve, ez egy hamis önazonosítási út, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint a katolikusok. Megtagadtuk a saját örökségünket. A reformáció nem Luther agyából pattant ki, hanem kilencven-kilencvenöt százalékban az ő ágostoni hagyományából való. Luther felvett olyan elemeket, amiket Ágoston és mások tőle függetlenül kifejeztek, hittek évszázadokon keresztül.
Fekete Ágnes: Tehát nekünk egy “visszafelé való” keresésre van szükségünk?
Kovács Endre: Igen. Vissza kell néznünk ahhoz, hogy lássuk, ezt az utat sok nyűglődéssel, gyötrődéssel már volt, aki végigfutotta. Vissza kell néznem az egyház korábbi tagjainak, tanítóinak az életére és akkor lehet, hogy azt az utat én is végig tudom futni.

http://tebennedbiztunk.hu/?m=675

 

---

Sam Reiner: A lelkipásztor pihenőszabadságának tízparancsolata

Ezen a héten szabadságon vagyok a családommal. Rá kellett jönnöm, hogy a szabadság luxus. Sok lelkészkollégám, aki gyülekezet mellett még másutt is helytáll, nem tud elmenni szabadságra. Sokan a csak gyülekezeti szolgálatban levők közül sem. Sok lelkész számára annyi bonyodalommal jár a szabadság megszervezése, hogy inkább kihagyják. Pedig a fontos néha távol lenni. Ha az egyházad elég nagylelkű ahhoz, hogy lehetővé teszi számodra a szabadságot, élj a töltekezés lehetőségével.

Önmagam szórakoztatására összeraktam a lelkipásztor pihenőszabadságának tízparancsolatát.

 

1. Minden évben menj el szabadságra. A léleknek is szüksége van pihenésre. Legalább egy hét kikapcsolódásra mindannyiunknak szüksége van.
2. Utazz el otthonról. Értem én, hogy otthon is lehet pihenni, de ha elutazol, könnyebb elszakadni a szolgálat terhétől.
3. Elutazás előtt hagyj egyértelmű instrukciókat a munkatársaidnak. Különben percenként fognak hívni a távollétedben. Ne tedd tönkre a saját szabadságodat ilyen hanyagsággal.
4. Pihenj. Akármit teszel a szabadságod alatt, az legyen stresszmentes tevékenység.
5. Érezd jól magad a családoddal. Hallottam olyan lelkészekről, akik a családjuk nélkül mennek szabadságra. Ha rendszeresen ezt teszed, ez önzés. A szolgálat is eltávolíthat a családtagjaidtól, ezért a szabadság ideje lehet az, amikor jobban odafigyelsz rájuk.
6. Olvass valami szórakoztatót. Tedd le a rendszeres teológiai szakkönyvet, és vegyél elő valami izgalmas és szórakoztató regényt.
7. Ne hagyd ki az istentiszteletet. Ha Vasárnap nem vagy a saját gyülekezetedben, menj el egy másik templomba. Jó néha megtapasztalni más istentiszteletet. És Jézus feltámadása elég fontos ahhoz, hogy minden vasárnapon megünnepeld!
8. Ne hagyd ki a személyes igeolvasás, imádság alkalmait. A másoknak való szolgálatból kilépsz egy kis időre, de az Isten szolgálatából nem.
9. Ne legyen lelkifurdalásod. Az, hogy pihenőszabadságon vagy, nem jelenti azt, hogy kevésbé szereted az egyházat, de jelzi a gyülekezet felé, hogy jobban szereted a családodat!
10. Ne szakítsd meg a pihenőszabadságodat – csak igazán súlyos sürgősség esetén. Egy közeli ember műtétje kísértést fog jelenteni, hogy visszatérj. Ha muszáj, áldozz 10 percet egy telefonhívásra. Igazán csak súlyos esetben szakítsd félbe a szabadságodat.

Remélem, hogy sokan közületek a pihenőszabadságukat töltik. Érezzétek jól magatokat!

 

---

 

Nem kérek segítséget, megoldom. Vagy nem… de bocs, az én dolgom

Mi lehet amögött, hogy valaki küzd egy helyzettel (legyen az magánéleti, kapcsolati, szülő, gyerek, feleség, férj, munkahelyi, nehéz főnök beosztotti kapcsolat (mindkét oldalról), stb.), láthatóan nem bír vele, de az istennek nem kér segítséget?!

Amikor ilyen ember egy segítőhöz (coach, tréner, terapeuta, you name it) kerül, mert mondjuk “beutalja” a HR, a főnöke (ez az a helyzet/állapot, amit Steve de Shazer az egyik leghíresebb könyvében “túsznak” nevez…), ő nem sokat tud tenni. Ha valaki nem kér segítséget, nem hisz a segítségben (a téves oldaláról értelmezi azt az alap megoldásközpontú princípiumot, hogy mindenki saját életének az egyetlen igazi, hiteles szakértője…), annak – na, mit gondolsz? – , persze, nem lehet segíteni (vagy a legvérmesebbek/legmagabiztosabb segítők szavával “nagyon nehéz”…).

Egy gondolatkísérlet bevezető gondolata:

olyan világosan látjuk és el tudnánk mondani mindenkinek körülöttünk, hogy mit kellene csinálnia, annyira triviális látni/érzékelni sokszor, hogy hol téved, hol megy félre, felkiabálnánk neki a színpadra, mint a bábjátékosoknak a gyerekek az első sorokból, hogy “vigyázz, ott jön mögtted a vasorrú bába!!!”

Ebből egyenesen következik, hogy azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkat is tökéletesen átlátjuk és kezelni tudjuk…. HIszen olyan világosan látjuk más esetében… miért hülyülnénk meg a sajátunkban?! (…)

Szóval meg vagyunk arról győződve, hogy

• ugyanolyan világosan & objektíven látjuk magunkat, a tehetségeinket (a mit), a motivációnkat (a miértet) és a viselkedésünket (a hogyant), mint a többiek esetében (most egy pillanatra egyszerüsítsünk, és tegyük fel, hogy a többiekét így látjuk… persze nem, de gondolatkísérleteihez mondjuk a közgazdaságtan is azt a soha nem létező feltételt támasztja, hogy „tegyük fel, hogy semmi egyéb nem változik…”). És
• arról is meg vagyunk győződve, hogy annak a sok nyikhajnak (a (-z összes) többieknek, azoknak meg, akik direkt ezzel foglalkoznak, pláne…) lövése nem lehet arról, hogy hogyan tudnám én megoldani a saját helyzetemet. Ezenkívül
• Én és csak én fogom tudni megoldani, eddig is megoldottam.

Ennyi, bezárult a kör. És ott kezdődik, hogy már a helyzetet sem tudjuk adekvátan felmérni, olyan értelemben például, hogy egyáltalán „van-e helyzet”. „Miért lenne, jól vagyok, kösz, ne kérdezgess. Megoldom.”

Pedig, pedig, pedig… egy kis reflexióval, hátralépéssel annyira világos lehetne, hogy hát az meg hogyan lehet, hogy a többiekét (hisszük legalábbis, és az ő belátásukhoz képes magukról még van is némi igazunk…) annyira transzparensen látjuk, ők maguk meg olyanok, mint azok a bábok a bábszínház színpadán, hogy nem képesek időben és helyesen reagálni?! Tényleg azt hisszük, hogy azért nem, mert ebben mi jobbak vagyunk, mint ők? És ha azt mondom, hogy ők egyenként ugyanezt gondolják rólunk?! Kinek van/lehet itt igaza? Nem fényes bizonyítéka ez, ami kiszúrja a szemünk, hogy senki nem (mindig) próféta a saját életében? Legalábbis bizonyos pontokon szükség lehet egy kis tükrözésre, igazi beszélgetésre…

…és mindez nem mond ellent annak, hogy végső soron én is azt gondolom, hogy mindenki a saját életének legautentikusabb szakértője… Jó kis dialektika, mi? Egyrészről a legautentikusabb szekértője, másrészről, meg ott vannak (mindenkinek…) a vakfoltjai… akkor ezt most hogyan, merre?

Nem egyszerűen az ellenállásról beszélek. Aki ellenáll, az már benne van egy helyzetben, aminek ellenáll. Arról, azokról beszélek, akik ellenállnának, ha benne lennének a helyzetben, de maguktól nem veszik észre, hogy „helyzet van” és valahogy vagy senki nem szól nekik, vagy ha szól valaki, elhárítják, hogy „áh, dehogy… köszi, köszi, de köszi…” … és kiszorítanak egy kényszeredett félmosolyt…

Ha az első lépést megtennék…

Szilágyi Miklós

 

____________________________________________________________________________________________

 

---

---

21. századi kulturális trendek, amiktől igehirdetőként nem tekinthetünk el

Szervezeti vezetők nagy kísértése, hogy ne vegyék tudomásul a tagok, és az egész szervezet életét meghatározó vagy befolyásoló trendeket, – és ez különösen igaz a gyülekezetért felelős vezetőkre. Olyan nehéz lendületbe jönni, és mikor végre megvan a lendület, nagy a kísértés, hogy ne vegyük komolyan a körülöttünk levő változásokat, mert különben az egész módszer újragondolására kényszerülnénk. De ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk: a módszer (a stratégia, a nézőpont, a konkrét terv) nem szent. Csak a küldetés szent.
Andy Molinski globális talpraesettségnek nevezi azt a képességet, hogy valaki anélkül tud alkalmazkodni a különböző kultúrákhoz, hogy elveszítené önmagát a folyamatban. Hosszú távon az a vezető bizonyul sikeresnek és eredményesnek, aki képes a módszereket alávetni a küldetésnek. Több tucatnyi trend hatást gyakorol a gyülekezeti közösségekre, az alább felsoroltak azok, amiket én „időzített bombának” tekintek. Ezek naponta befolyásolják az életünket, de sok vezető egyáltalán nincs tisztában ezek hatásával. Részben azért nem foglalkoznak a lelkipásztorok ezekkel a kérdésekkel, mert ezeknek a trendeknek egyike-másika nincs nyilvánvaló és egyértelmű összefüggésben a gyülekezeti élettel. Nyilvánvalóan nem minden lelkipásztor áll készen arra, hogy revideálja a véleményét ezekről a jelenségekről. Azért írom le az ezzel kapcsolatos gondolataimat, hogy elkezdjünk ismerkedni az új jelenségekkel, beszélgessünk róluk. Még talán nincsenek világos válaszaink azokra a kérdésekre, amikkel a változó helyzet szembesít, de legalább a beszélgetéseknek, a gondolkodásnak el kellene indulnia vezetők és testületek körében.

Különösebb rangsorolás nélkül következzenek a legfontosabb jelenségek:

1. Alapértelmezett állapot: Online

Régen, ha hallani akartad az igei üzenetet, a zsoltárokat, vagy meg akartad vásárolni az egyházi kiadványokat, el kellett menned a templomba. Most mindehhez csak a telefonodra van szükséged. Bárki bármikor hallgathatja bármelyik igehirdetőt, vagy bármilyen tanítót, előadót, zenekart – és sokan élnek is ezzel a lehetőséggel. Szinte mindenki, aki belép a templom ajtaján, előbb utánanézhetett az interneten, hogy mire számíthat – és sokan bizonyára éltek is ezzel a lehetőséggel. Mit teszel azért, hogy ezt az online világot elérd – túl az alulfinanszírozott, ritkán frissített honlap vagy Facebook-oldal működtetésén?

2. Wifi és okostelefon

Aközben is keresgélnek a neten, míg te beszélsz. Rádkeresnek, és más alternatíváknak is utánanéznek. Feltételezed a hallgatóidról, hogy ők intelligens, olvasott emberek, akiknek van saját véleménye a világról?

3. Párbeszéd

Az emberek szeretnek beszélgetni, nem csak hallgatni. Nem arról van szó, hogy a vasárnapi ebédlőasztal mellé kellene ülni az emberekkel az Igéről beszélgetni. De párbeszéd nélkül az egyház nem tud gyarapodni. Milyen komoly erőfeszítéseket teszel, hogy online vagy személyes találkozásban valós párbeszédbe elegyedj emberekkel?

4. Hűség

A márkahűség ma ritka jelenség. A világ vezető cégeinek nyolcvan százaléka kevesebb mint negyven éves. Ma a megbízhatóság egyik jelének számít, hogy valami nagyon régóta megvan. Hogyan tudod felmutatni a több évszázados keresztyénség ma is érvényes tanítását?

5. A bűntudat hiánya

Korábban a bűntudat, bűnbánat motiválta az embereket arra, hogy megváltozzanak és rendezzék Istennel való kapcsolatukat. Az újabb nemzedékek kevésbé éreznek bűntudatot, mint elődeik. Te még mindig bűntudatot keltve próbálod motiválni az embereket? (Mellesleg Jézus soha nem élt ezzel az eszközzel.)

6. A tekintély megrendülése

Az emberek csak akkor tisztelik a tekintélyt, ha a tekintély arra méltónak bizonyul. De a kiindulópont a gyanakvás. Sőt, a bizalmat lassan lehet megnyerni és egy pillanat alatt elveszíteni. Hogyan élsz a tekintély eszközeivel, és elnyered-e az emberek bizalmát?

7. Az intézményekbe vetett bizalom csökkenése

Azt kellene megmutatni az embereknek, hogy egy szervezet hogyan tudja jobbá tenni az életüket – mert most nem nagyon gondolnak erre. Mivel mutatod meg, hogy bízhatnak az egyházban?

8. Személyes, eklektikus spiritualitás

Az emberek keresik a saját, egyéni útjukat, és legtöbben be is érik ezzel az úttal. Egy felekezethez, sőt a Krisztus útjához sem ragaszkodnak. Eljuthatnak oda is, de nem ez a kiindulópont. Mivel tudjuk őket arra segíteni, hogy ne akadjanak el korábban, ne érjék be kevesebbel?

9. Vágyakozás valami nagyszerűre

A huszonegyedik század embere nem marad meg hosszú ideig olyan helyen, amit nem tart nagyszerűnek. Vajon meg tudod a misszió célját világosan, vonzóan és kimeríthetetlenül fogalmazni?

10. Személyes misszió

Az emberek többé nem várnak arra, hogy valaki megváltoztassa a világot – ők maguk megteszik. Jótékonysági versenyektől kezdve non-profit otthoni vállalkozásokig a fiatal nemzedék sok lehetőséget lát arra, hogy globális folyamatokra hatással legyen. Ha az egyháznak nincs érzéke ezek iránt a kezdeményezések iránt, akkor egy átlagos 22 éves fiatal számára teljesen tehetetlennek tűnik. Hogyan tudod a te missziói látásoddal mozgósítani a fiatalokat?

11. A fogyasztói fórumokba vetett bizalom

Amit te mondasz az egyházadról, az kevésbé számít, mint amit mások mondanak. Az emberek sokkal inkább hisznek a többi „felhasználó” visszajelzésének, mint a hivatalos reklámoknak. Mit mondanak mások az egyházadról, és az hogyan jut el az érdeklődőkhöz?

12. A készpénz halála

Te készpénzzel szoktál fizetni? Lassan mindenki mindenütt kártyával van banki utalással fizet. De minden vasárnap az egyházközség vezetői azt várják el, hogy az emberek készpénzben adakozzanak. Lehet nálatok online adakozni? Miért nem?

Nyilvánvalóan még sok olyan jelenség van, ami hatással van az egyház életére, vagy lesz hamarosan. Hogyan tudunk reagálni ezekre a kihívásokra? Amíg nem veszünk ezekről tudomást, folyamatos kudarcnak tesszük ki magunkat.

Carey Nieuwhof

 

************************************************************************************************

Thom Reiner: Mit tehet a lelkipásztor a Hétfő-blues ellen?

Lelkészek számára a hétfő a hét legnehezebb napja lehet. Őszinte szenvedéllyel és odaadással prédikáltak. Imádkoztak azért, hogy az emberek életére hatással legyen az Ige. Vasárnap keményen dolgoztak.

Néhányan kíméletlen kritikát kaptak. Mások önbizalomhiánnyal emlékeznek a saját igehirdetésükre.

Van, aki azon rágódik, hogy feladja. Tudom. Körülbelül 25-ször éreztem úgy a legutóbbi szolgálati helyemen, hogy „elegem van, nem csinálom tovább.”

 

Lehet néhány javaslatom, hogy mit tehetünk a Hétfő-blues ellen? Ezeket nálam sokkal bölcsebb lelkésztársakkal való beszélgetésekből szűrtem le.

Álljon itt néhány tanács:

Imádkozz. Szakíts egy órát az Istennel való beszélgetésre. Lépj ki az irodából, keress egy csendes helyet. Olyant, ahol dicséretet és köszönetet tudsz mondani Istennek.

Emlékezz arra, hogy lelki hadviselésben veszel részt. A blues egy része az Ellenségtől eredhet. Küzdj ellene Isten Igéjével és imádsággal.

Ne foglalkozz a számokkal. A költségvetés számai és a templomba járók száma nagyon ingadozó lehet. Ne gondold, hogy a te értékedet fémek vagy a fejek száma határozza meg. A számokat az isteni stratégia részének tekintsd, de ne engedd, hogy meghatározzák az egész hetedet.

Imádkozz azokért, akik bíráltak téged. Krisztus azt mondta nekünk, hogy szeressük ellenségeinket. Bár túlzás egy kritikus gyülekezeti tagot ellenségnek tekinteni, talán éppen ő az, akit szeretni kell, és akiért imádkozni kell.

Tégy valamit a testi egészségedért. Testünk egészségi állapota kihat az érzelmeinkre. Táplálkozz egészségesen. Mozogj egy kicsit. Tekintsd a testedet annak, ami: Isten ajándékának.

Gondolj arra, hogy egy közösségben minden változás lassan történik. Mindig lesz ellenállás a változással szemben. Ne engedd, hogy a heti apály-dagály magával ragadjon. Őrizd meg a hosszútávú perspektívát.

Találd meg a megfelelő módját annak, hogy a gyülekezet iránti szeretetedet kimutasd. Írj köszönőlevelet. Ahelyett, hogy belesüllyednél a Hétfői búskomorságba, találj alkalmat arra, hogy köszönetet mondj másoknak.

A lelkipásztori szolgálat hihetetlenül nehéz tud lenni. Csak úgy lehet kibírni, ha erős elhivatottságot érzel. De az erős elhivatottságot sem fogod minden napon megtapasztalni. És azok a napok, amikor meginogsz ebben, többnyire hétfőre esnek.

Mellesleg én is szoktam a szolgatársaimért imádkozni. Hétfőnként imádkozni fogok érted is.

 

******************************************************************************

 

	20 dolog, amit bárcsak tudtam volna, mielőtt lelkipásztor lettem
Ne szépítsük, és legyünk reálisak egy pillanatra. Lelkipásztornak lenni hihetetlenül nehéz. Az egyház sokszor hibás abban, hogy a lelkészségre való elhivatottságnak csakis a gyönyörű áldásairól áradozik, mintha az napról napra csak jobb lenne. Valahogy elfelejtünk beszélni a hozzá tartozó szenvedésekről. Vajon elfelejtettük, vagy csak félünk, hogy az emberek nem akarnak lelkészek lenni, ha megtudják az igazat? Utálok a rossz hír hozója lenni, de van egy pár dolog amire nem sikerül felkészitsük az új lelkipásztorokat. Itt van tehát pár dolog amit bárcsak valaki leült volna és elmondott volna nekem mikor 20 éves voltam. Az utóbbi évtizedben ugyanis a saját káromon tanultam meg ezeket: 1. A legnehezebb dolog lesz amit valaha teszel. Nem, tényleg, ez nagyon nagyon nagyon nehéz! Képzeld el a legnehezebb dolgot amit valaha tettél és szorozd meg százzal. Az talán megközelíti hogy mennyire nehéz a lelkészség. Ha azért akarsz lelkipásztor lenni, mert vagánynak hangzik, vagy könnyűnek, akkor menj csinálj valami mást. 2. Becsületesség és Krisztus iránti szeretet nem lesz elég.. képes kell legyél arra, hogy vezesd az embereket. A karaktered és szereteted Krisztus iránt elengedhetetlen a szolgálatban való belépéshez. Ezek alapvetőek és mindennél fontosabbak. Azonban, bármennyire is krisztusi vagy, ha nem tudod vezetni az embereket, akkor kinlódni fogsz. 3. Az emberek kerülni fognak, és furcsán viselkedni egyszerűen azért, mert lelkipásztor vagy. Az emberek egyféleképpen fognak viselkedni mikor ott vagy, és másféleképpen mikor nem vagy ott. Mások azért fognak kerülni, mert Istent képviseled, és bűnösöknek érzik magukat. Ezért van az, hogy sok lelkész retteg az elkerülhetetlen kérdéstől, mikor megismernek valakit: „Szóval, mi a munkád?” 4. Az emberek el fogják várni tőled, hogy elérhető legyél 24/7. Éjszaka fognak hivni és üzenetet irni. Néhány valóban sürgős lesz, a többi pedig várhat. Határokat fog kelleni szabj a programodban, mivel egy lelkipásztor munkájának sose nincs vége.  5. A munkamániaság meg lesz jutalmazva, de tönkreteszi a családodat. Azok a lelkészek akik túl sokat dolgoznak fizetésemelést kapnak és dicséreteket… ameddig a családjuk szét nem esik. Aztán sajnáljuk őket. A családoddal lenni, vagy szolgálatot tenni – gyakran fog kelleni válassz. 6. Mikor az emberek nem járnak többet gyülekezetbe, fájni fog. Nem számit mennyire jó vagy, egyesek el fognak menni. Elkerülhetetlen. Lehet semmi közöd hozzá, de mégis mindig személyesen érint. 7. Meg kell álld, hogy ne hasonlitsd össze a te gyülekezetedet egy másikkal. Mindig veszítesz a hasonlítgatós játékba. Ha egy kisebb gyülekezethez hasonlítod magad, akkor büszke leszel. Ha egy nagyobbhoz, akkor pedig irigy. Mindkettő bűn. 8. A gyülekezetből jövő támadások rosszabbak mint a kintről jövők. Persze várható lesz az ellenség támadása a gyülekezeten kivülről. Viszont az ellenség belső támadásai, mint Júdás árulása, azok fájnak a legjobban. 9. Nem leszel tanitvány ameddig nem keresed a mentorjaidat. Azok az emberek akikről szeretnéd, hogy mentoráljanak, foglaltak. Senki sem látta még a „szuper fiatal potenciálomat” aztán hagyjon csapot-papot, hogy engem tanitson. Minden eddigi mentoromat én kellett keressem, kövessem, üldözzem. 10. Harcolnod kell majd a pesszimizmus, keserűség és a depresszió ellen is. Lesznek periódusok amikor kételkedni fogsz Isten gondoskodásában, neheztelni fogsz gyülekezeti tagokra, vagy akár depressziós is leszel. Életem egyik legsötétebb éve egy rossz szolgálati tapasztalat eredménye volt. 11. Mások szemében a sikered abban lesz mérve, hogy mennyi embert tudsz vonzani. Bárcsak ez ne lenne igaz, de sajnos az. Ha a a gyülekezeted nő, dicsérni fognak. Ha csökken a szám, akkor téged fognak hibáztatni. Tetszik vagy sem, igy gondolkoznak az emberek. 12. Sosem leszel elég jó. Nem számit mit teszel, egyes embereknek nem fogsz tetszeni. Sosem leszél elég jó, hogy mindenkinek megfelelj. Sokszor nem fogod érezni magad megfelelőnek vagy eléggé felkészültnek. Ez inkább vezessen oda, hogy jobban függj Jézustól. Nem vagy a megmentő akire mindenkinek szüksége van..Ő az.  13. A családod érintett lesz, jó vagy rossz értelemben. Tetszik van sem, az elhivatottságod mélyen hatással lesz a családodra is. Egyes családok együtt közelednek az Úrhoz a szolgálat idején, mások távolabb kerülnek. A szolgálat jobbá teszi a családi életet, vagy keserűbbé. Harcolj az utóbbi ellen. 14. Egyetemi végzettség nélkül kevesebbnek fognak tartani. Bárcsak megszereztem volna a diplomámat a szolgálatom korábbi éveiben. Nem csak a felfogásom miatt, hanem amiatt is, mert számomra az oktatás felbecsülhetetlen volt. Vitázhatsz azon, hogy szükséged van rá, vagy sem, de el leszel ítélve ha nem. Ha nincs megfelelő oktatásod, az akár vissza is tarthat téged. 15. A pénz egy probléma lesz. Lesznek anyagi nehézségeid – főleg az első években. A legtöbb lelkipásztort nem fizetik meg eléggé. Erre kész kell legyél. Bele tudsz nyugodni abba, hogy nem tudsz új ruhát, szép házat vásárolni? Vagy a feleségednek és gyerekeidnek nem tudod megvenni mindazt amit szeretnél? 16. Valószinű, hogy sokszor fogsz költözni. Egy lelkipásztor évei egy bizonyos gyülekezetnél függnek a szerepétől. Mindenesetre, a legtöbb lelkipásztor, magamat is beleértve, már több városba éltünk és több gyülekezetben szolgáltunk. Az a lelkész aki egy imaháznál van egész életében az ritka és tiszteletreméltó. 17. Mikor el kell hagyj egy gyülekezetet, el kell hagyj sok barátot is. Nem számit, hogy te döntesz úgy, hogy menni kell, vagy más hozta meg helyetted a döntést, többet fogsz vesziteni, mint egy egyszerű munkahelyet.. egy gyülekezetet, egy családot veszitesz. Mindig van egy fájdalmas veszteségérzet amikor elhagysz egy gyülekezetet. Ezt a feleséged és a gyerekeid is érezni fogják. 18. A szellemi háború valóság, és az ellenség úgy fog támadni téged és a családodat, ahogy sosem gondoltad volna. Minden lelkipásztor tudna mondani hihetetlen sztorikat, amik a legrosszabbkor történtek. Ha a Sátán nem tud elkapni téged, akkor indul a családod után. A családomat mindig támadás éri mielőtt Isten valami csodálatosat tesz. Imádkozz gyakran, és kérj meg másokat is, hogy imádkozzanak érted. 19. El leszel bátortalanodva, és sokszor gondolsz majd arra, hogy kilépj. A legtöbb lelkész ezeket a napokat Hétfőnek hivja. Még ha minden rendben is megy vasárnap, az ellenség azt az egy negativ hozzászólást fogja felhasználni, hogy mindent elrontson. 20. Mindez megéri! Semmi sem jobb, mint annak az életnek a jutalma, amit hitben járva, Krisztusnak alárendelve élsz. Nem lesz könnyű, de megéri. Elfogadni Isten hivását a szolgálatban életem egyik legjobb döntése volt. Első sorból nézheted, ahogy az életek megváltoznak, házasságok meggyógyulnak, és tékozló fiúk hazatérnek. A nyom amit hagysz túl fog élni téged. Generációk fognak változni, mert te hittél és nem adtad fel. Eredeti cikk itt – fordította: Püsök Tímea (Zilah)

 

 

---

 

Carey Nieuwhof:

10 közösségerősítő stratégia, ami nem kerül pénzbe

Szeretnéd, hogy a gyülekezeted betöltse a missziói feladatát és elérje az embereket. De egyházi vezetőkkel is gyakran megtörténik, hogy azt gondolják, a növekedés addig nem következhet be, amíg nincs pénzalap új kezdeményezésekre. És itt sok lelkipásztor elakad, mert a legtöbb gyülekezet alul-támogatott. Anyagi források hiányával küzdve sokan bedobják a törülközőt, és elhiszik, hogy nincs esély a növekedésre.

De ez tévedés. A jövőkép mindig megelőzi a forrásokat. Ha arra vársz, hogy emberek és pénzforrások bukkanjanak fel, hogy elkezdhesd a missziót – várhatsz egy örökkévalóságig.

Hogyan lehetne növekedést előidézni pénz nélkül?  Álljon itt tíz ötlet.

1. Lelkesedj!

Nem győzöm csodálni, hogy sok lelkipásztor mennyire kevés lelkesedést, szenvedélyt fektet a munkájába.

Nekünk van a világon legcsodálatosabb missziónk. És előttünk van fiatal felnőtteknek egy nemzedéke, akik életüket akarják áldozni egy olyan ügynek, ami fontosabb önmaguknál. Mégis hihetetlen, hogy az egyetlen mód elérni ezt a nemzedéket, ha fényekre, felszerelésekre, hangfalakra költünk egy csomó pénzt.

A következő nemzedék eléréséhez nem annyira fényezett templomra, mint inkább szenvedélyes, lelkes gyülekezetre van szükség. Mert ha a következő nemzedék megszólításáról van szó, a lelkesedés legyőzi a fényezést.

 

2. Hagyj fel a furcsával

A keresztyének furcsa közösségi emberek tudnak lenni.

Túl gyakran használunk szükségtelenül furcsa nyelvet – mint ez:

“Testvéreim, nagyon finom ez a kávé.”

“Ámen, Halleluja.”

Miért nem beszélünk ugyanúgy az irodákban vagy a fotbalmeccseken, ahogyan ti a templomban beszéltek? (Az igazat megvallva, ha úgy beszélnénk, nem túl gyakran hívnának ilyen helyekre a barátaink.)

Nos ez a helyzet: ha ahhoz, hogy valaki csatlakozzon a gyülekezethez, előbb meg kell tanulnia egy kódot, akkor valószínűleg nem sokan fognak csatlakozni a gyülekezethez.

A mi feladatunk az, hogy csökkentsük azokat az emberi akadályokat, amik távol tartják az embereket Jézustól, nem pedig az, hogy újakat emeljünk.

És nem, furcsának lenni nem ugyanaz, mint hívőnek lenni. Az csak annyit jelent, hogy furcsa vagy.

 

3. Tágítsd a jövőképedet

A jövőkép a vezető legjobb barátja, és ingyen van.

Két évtizednyi vezetési és kommunikációs tapasztalattal a hátam mögött, amit a helyi gyülekezetben szereztem, meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen eltúlozni vagy túlbecsülni a gyülekezet jövőképét. Bill Hybels azt mondta: a helyi gyülekezet a világ igazi reménysége.

Ha te nem álmodsz nagy jövőt a gyülekezetednek, akkor ki fog?

Ha te nem közölsz nagy jövőt a gyülekezeteddel, akkor ki fog?

 

4. Bátorítsd az embereket, hogy a küldetésedet szeressék, ne a módszereidet

Sok gyülekezetben azért olyan nehéz változást előidézni, mert az emberek a módszerekbe szerelmesek, nem a küldetésbe.

A módszer a cselekvés módját jelenti: a gyülekezetben futó programokat, a zene stílusát, az épületek és a létesítmények szerkezetét, a munkatársi és kormányzási modellt.

Ezek nem többek mint olyan módszerek, amik minden nemzedékváltással, vagy még gyakrabban kicserélődnek.

A küldetés, amit teljesíteni próbálsz (úgy mint elérni az embereket Jézus szeretetével és reménységével), az, ami sohasem változik.

Minél jobban fókuszálsz a küldetésre, annál könnyebb lesz változást elérni a módszerek területén.

 

5. Mosolyogj többet

Tudom, hogy a “mosolyogj többet” nagyon elcsépelten hangzik. De nézz csak szét magad körül. Alig mosolyog valaki.

Arra, hogy az Evangélium jó hír, sosem jönnél rá, ha csak a keresztyén emberekre néznél.

Emlékeztetnem kell magamat, hogy amikor beszélgetek, mosolyogjak. Nem ez a természetes arckifejezésem.

Egy mosoly hatalmas változást idézhet elő minden, vagy szinte minden emberi kapcsolatban.

Tehát mosolyogj többet és emlékeztesd az embereidet is, hogy mosolyogjanak többet. Komolyan, ez nagyon befolyásolja az embereket abban, hogyan viszonyulnak hozzád.

 

6. Hagyj fel a küzdelemmel

Nincs statisztikai adatom, de úgy sejtem, hogy a belháború több gyülekezetet tett tönkre, mint a végzetes hibák.

Keresztyének, nehéz lesz a világot meggyőzni Isten szeretetéről, ha mi folyamatosan egymással harcolunk.

Ha a gyülekezeted ilyen háborúban áll, akkor zéró bizonytalanság marad, hogy miért nincs növekedés.

 

7. Szentelj nagyobb figyelmet a betoppanó látogatónak

Soha nem találkoztam olyan gyülekezettel, ahol a tagok azt állították volna magukról, hogy ők barátságtalanok.

Valójában a legtöbb gyülekezeti tag megrökönyödik azon, hogy miért nem szeretik az emberek az ő közösségüket, pedig ők annyira “barátságosak”.

De a “barátságos”gyülekezet gyakran azt jelenti, hogy barátságosak vagytok egymáshoz, de nem a vendégekhez.

Ezen változtassatok.

Biztosítsátok, hogy a vendég igazán megtisztelve és szeretettel befogadva érezze magát, és hogy a kérdéseire őszinte válaszokat kap. Ez NEM jelenti azt, hogy fel kell állnia az istentiszteleten vagy egyéb furcsa dologban kellene részt vennie.

De jelenti azt, hogy a vendéggel úgy bánj, ahogy ő szeretné.

 

8. Bánj jobban az önkénteseiddel

Sok vezető esik abba a hibába, hogy azt gondolja: csak úgy lehet jó vezető, ha fizetni tud egy nagyszerű munkatársi csapatot.

Értelmetlen.

Van egy nagyszerű csapatod – úgy hívják őket, hogy önkéntesek. Ha egészséges önkéntes légkört teremtesz, magad is el fogsz csodálkozni azon, hogy milyen jó szolgálatot tesznek az önkéntesek.

Függetlenül a gyülekezet méretétől soha nem lesz elég pénzetek arra, hogy annyi fizetett munkatárs legyen, amennyit szeretnétek. És mindig szükség lesz egy növekvő, lelkes, elkötelezett, összetartó önkéntes csapatra.

Lelkes önkéntesek lelkesítik a gyülekezetet.

 

 

9. Hívj meg valakit, aki nem ismeri a gyülekezetet

Itt van ez a dolog, a “személyesen meghívott barát”. Hallottál róla?

Oké, talán ez egy kicsit szarkasztikus volt. De néha csodálom, hogy legtöbben mennyire elfelejtjük meghívni személyes barátainkat a gyülekezetbe.

Sokan igent mondanak egy ilyen meghívásra.

Gondolj bele, mi történne, ha jövő hétvégére  mindenki meghívna még egy embert.

Gyülekezeti vezetők, biztassátok az embereket, hogy hívják meg barátaikat a templomba, és kezdjétek azzal, hogy ti magatok meghívtok valakit.

 

10. Barátkozzatok nem keresztyén emberekkel

Amikor legutóbb ellenőriztem, a barátság is ingyenes volt. Ami szintén jó dolog.

A szomorú valóság az, hogy a 9. Pont sokak számára azért lehetetlen, mert sok keresztyén egyáltalán nem is ismer nem-keresztyéneket.

Változtass ezen.

Legyél barát.

Lógj együtt egy ilyen fickóval a munkában. Szervezz egy kertipartit a hátsó udvaron a szomszédaid számára. Beszélgess a többi szülővel az iskolában.

Lépj ki a keresztyén buborékból abba a világba, amelyért Jézus meghalt.

Ha heti 7 délutánt a templomban töltesz, nem tudsz nem-keresztyénekkel barátkozni. Tedd szabaddá néhány délutánodat és kezdd el élni a missziót.

Ez az oka annak, hogy a gyülekezeteinknek hétköznap délutánonként nincs egyéb programja, csak kis csoportos találkozók. Azt akarjuk, hogy az emberek szeressék a közösséget.

Csak akkor tudod szeretni a közösséget, ha benne vagy a közösségben.

Nem tudsz szeretni olyanokat, akiket nem ismersz.

---

Gyökössy Endre gondolatai a böjtről

 

Mi is a böjt? Tulajdonképpen a böjt egy lelki mozdulat, amikor elfordulok magamtól a has-központú embertől… A böjt azt jelenti, hogy az ember el mer fordulni magától azért, hogy sokkal intenzívebben odafordulhasson az Élő Isten vezetése felé, hogy az imádsága ne monológ, hanem dialóg legyen.

Böjtöltek már az Ótestamentumban is, sőt a farizeusok egy héten kétszer is. Hétfőn és csütörtökön semmit nem ettek, még a nyálukat sem nyelték le. Nem könnyű dolog ez!

Jézus azzal kezdi a szolgálatát, hogy negyven napig böjtöl a pusztában. A Hegyi Beszédben egyértelműen tanítást ad a böjtről: ám böjtöljetek, de ne úgy, mint sok farizeus, aki mutogatja böjtjét és keserű képet vág hozzá, hogy lássák, hogy ő kínlódva böjtöl és keserűen viseli azt a napot, amikor nem ihat és nem ehet. Böjtöljetek, ám titkon a ti belső szobátokban, ahol Isten lát benneteket és megfizet nyilván (vö. Mt 6,16-18) Böjtöljetek, de ne úgy mint a képmutatók.

Ha úgy érezzük, hogy Jézus-hiányunk van, nincs velünk az Úr, Jézus helyén üresség van a szívünk, lelkünk, lényünk mélyén: akkor böjtöljünk Jézus tanítása szerint! Imádkozzunk és böjtöljünk. Valami különös, misztikus dolog ez. (Egy egyházatya, Krizosztomosz szellemes mondásaként így fogalmazza meg ezt az igazságot: teli hassal nem lehet térdelni. Szent Ágoston még szókimondóbban beszél Vallomásaiban:jóllakottan és böfögve nem lehet imádkozni.)Amikor elveszítjük a kapcsolatot „fölfelé”, ám böjtöljünk, mert valami módon térdelve, imádkozva, testünket megsanyargatva újra helyreállhat a kapcsolatunk fölfelé. A böjt által próbáljuk „ üressé tenni” bensőnket, hogy befogadhassuk az igazán lényegest: Isten Igéjét, Jézust magát.

Ám ne gondoljuk, hogy csak az a lemondás, az a böjt, ha nem töltjük meg a gyomrunkat. Bizony, egyszerűbb húst nem enni mint szóböjtöt( – Kérlek pedig titeket, legyetek gyorsak a hallásra és késedelmesek a szólásra- Jakab levél 1,19. vers)tartani, vagy csak kenyéren és vizen lenni, mint beleszólási böjtöt tartani, bizony sok élet ment tönkre olyan családokban, ahol valaki mindig mindenbe beleszólt. Nem adhat a szülő nagyobb ajándékot a gyermekének, mint hogy serdülőkorban el tudja vágni a lelki köldökzsinórt. És tanácsot is csak akkor adhat, ha kérik azt a tanácsot. Evangéliumi példánk is van arra, hogyan kell gyakorolni a beleszólási böjtöt. Amikor a tékozló fiú kikérte a vagyont, magától értetődő lett volna, hogy azt mondja az apja „ Egy csudát adom én neked oda a vagyont! Hát mit képzelsz te! Hová akarsz menni? Te tékozolni akarsz! Dehogy adom ki, nem mész te sehova, itthon maradsz. Amíg az én kenyeremet eszed, addig itthon maradsz!” Az Atya azonban elengedi, a fiú elmegy. Az Atya hagyja, hogy betörje a fejét, hagyja, hogy eljusson a disznók vályújáig. De amikor jön vissza rongyokba, elébe fut, és utólag sem akarja megleckéztetni a fiát. Ilyen Atyánk van nekünk!  A következő a megszólási böjt.Bizony ez a böjt nagyon ráfér minden közösségre! A legtöbb egyházközségnek az a tragédiája, hogy mindig van ott hat-nyolc-tíz „rágicsáló” ember. Ebben tönkre tud menni egy közösség!A negyedik böjt pedig a megszólaltatási böjt. Majdnem minden családban szól valami. A televízió, a rádió vagy a magnó. Ricsajvilágban élünk és mi hívő emberek is csodálkozunk azon, hogy nem szólal meg a Hang. Hát hova szóljon? Mikor szóljon? Hiszen mindig szól egy másik hang! Panaszkodunk, hogy az imánk mint a földobott kavics visszahullik, hogy nem csendül meg a csönd, nincs békességünk, nincs nyugalmunk- de arra nem panaszkodunk, hogy reggeltől-estig állandóan zúg, zakatol, bömböl valami mellettünk.

Nem kellene nekünk is olykor egy kis megszólalási böjtöt tartani? Hogy „ Az én menyem/vőm, hogy az én fiam, hogy a szomszédom, hogy a pap, hogy az a szenteskedő…..” Rágicsálunk, rágicsálunk. Ó nem „egyszerű” húst, hanem emberhúst: egymást rágicsáljuk. Nemcsak böjt, hanem a szeretet igazi cselekedete lesz, ha lemondunk az „emberhúsról”, ha megtartóztatjuk magunkat SZAVAINKBAN is!

Tisztogassuk meg ezt a Szentlélek templomát, a testünket is. Merjünk egyszer-egyszer böjti napot tartani, kenyéren és vízen, és akkor megtapasztaljuk, milyen hasznos az a testünknek, lelkünknek, szellemünknek is. Nem véletlenül van a Bibliában!

„ Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „ Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse.” (Mt 3,16-4,1)

Valami ősi törvényről van itt szó: a „fent” után rendszerint a „lent” következik. Milyen jó azonban, hogy fordítva is így van! Ez az élet rendje.

(Gondolom sokan láttak igazi kovács műhelyt, ahol a kovács éppen vasrudat edzett. Izzította, aztán hol hideg, hol meleg vízbe merítette, kalapálta, ütötte, hajlította, míg ki nem alakult az a forma, amit akart. – Hogy emberré eddzen bennünket az Isten, nekünk is valami ilyesmire van szükségünk. A görög szöveg is erről beszél: peroizis= próbának alávetni.)

Jézus tudatosan megy a pusztába. Ott teljes csönd van. És ebben a pusztában hirtelen megszólal egy hang. Azt hisszük, hogy mi gondoljuk, pedig a kísértő, a nagy Súgdosó kényszerít gondolkozásra, döbbenetes, sötét, kényszeres gondolatokra: ha így lett volna…. ha úgy lett volna…. Ha ezt tennéd…! Az a sötét erő a saját lelkünk mélyén, a saját gondolatainkba öltözik és megkérdőjelezi az életünket, a döntéseinket: ha nem ahhoz mentél volna férjhez…Ha ez vagy az nem történt volna… ha…ha…ha… Nem véletlen, hogy a sátánt soha nem ábrázolják szomorúnak vagy sírva, hanem csakis gúnyosan nevetve.

Az Emberfiának és minden ember fiának három nagy kísértést kell átélnie és legyőznie. Mi ez a három kísértés a pusztában?

Még a kövekből is kenyér legyen! Hány feleség hajszolja a férjét, mert annak ötezer forinttal több fizetése van, neked miért nincs. Mutasd meg, hogy lesz! Aztán három hónap múlva zokog a koporsója felett, hogy szegény, miért is nem vigyázott magára!…

Menj fel a templom tetejére! Milyen zseniális, még a templomot is belekalkulálja. A kísértő a templomba is elviszi- gondolatban persze. Jézus csendesen ül egy kövön a pusztában, és ez mind átsuhan Benne. (bennünk is) A templomba! Lehetne Jézus főpap is, fényes karrierrel, majd a templom főerkélyéről fog áldást osztani.- Még le is ugorhat, hiszen a lábát sem fogja megütni!

Hátborzongató, hogy a kísértő a Bibliát idézi, a 91.zsoltár 11-12. versét.- Okuljunk ebből, és ne hatódjunk meg rögtön, ha valaki előveszi a Bibliát és kezdi idézni. Kiszakított Igékkel idéz. A sátán nem ateista, nagyon jól tudja, hogy van Isten.

A hatalom. Borulj le, imádj engem, neked adom az egész világot. Kis hajbókolás, kis megalkuvás és minden a tiéd, te leszel a főnök, csak azt csináld, amit én mondok. A sátán héber szó, azt jelenti- megkötöző. Hogyan, mihez köt meg? Önmagunkhoz.

Jézus azonban az Istenben való szabadság örömét hozta el nekünk.- „Az igazság megszabadít titeket.”(Jn 8,32) Ha az Igazságnak és nem a Sugdosónak hiszünk, szabadon tudunk szolgálni az Úrnak.

Jézus így szól: – Távozz tőlem sátán, mert meg van írva: Az Urat a te Istenedet imádd és csak neki szolgálj! – Ekkor elhagyta Őt egy időre és íme angyalok jöttek és szolgáltak Neki.

Szabaduljunk fel gyomrunk és ösztöneink lehúzó ereje alól, hogy repülni tudjunk, mert teli hassal , ösztöneinkkel, így ahogy vagyunk, megkötözve nem lehet repülni! Ha római katolikus vagy ha protestáns, de Jézus követője valaki: próbálja ki !

Istennek Szentlelke, juttasd eszünkbe, ha elakadunk valahol és nagyon húz lefelé testünk és minden, aki mi vagyunk, hogy megvannak a szárnyaink, amiket már régen nem tártunk szét, pedig tudnánk repülni, ha egyszer megpróbálnánk. Tanítgass bennünket, nevelj, emelj s ölelj magadhoz bennünket, most is és majd egykor halálunk óráján. Ámen.

A fenti részlet Gyökössy Endre: Könyvecske a böjtről c. művéből való.

A Karácsonyról:

Buzogányné Kovács Emese beszél a közelgő ünnepről:

https://www.dropbox.com/s/v4twoyltx65rtnd/20151219%20111725.m4a?dl=0

NEM SZERETNÉL KIÉGETT LELKIPÁSZTOR LENNI?

MIRŐL ISMERED FEL, HA KIÉGÉS FENYEGET?

• Kezd elmenni a kedved az emberektől, egyre kevésbé tudsz együttérezni.

 

• Gyakran gondolsz arra, hogy valami mást kellene tenned a szolgálat helyett… legfőbb vágyad nem az Istennek való szolgálat és az emberek megszólítása, hanem egyszerűen az, hogy megszabadulj attól a nyomástól, ami folyamatosan belülről emészt.

 

• Alig emlékszel arra, amikor legutóbb egyszerűen csak jól érezted magad a családoddal vagy barátaiddal. Az öröm olyasmi, amiről tudsz beszélni, de nem tapasztalod meg az életedben.

 

• Otthon kikapcsolsz – amikor hazaérsz, nem akarsz a házastársaddal vagy a gyermekeiddel sem foglalkozni, nem tudsz örülni annak, hogy velük vagy. Több időt töltesz online, mint a családoddal, és rájössz, hogy legszivesebben egész nap csak aludnál.

 

• Folyamatosan azt mondod magadnak és a szeretteidnek, hogy ez csak egy nagyon zsúfolt időszak, és utána majd lassítani fogsz. (Valójában úgy tűnik, hogy ugyanezt ismételgeted évek óta!)

 

• Folyamatosan foglalkoztat az, hogy mások mit mondanak rólad, és egy negatív megjegyzés valakitől, aki nem kedvel téged, mély hullámvölgybe taszít, reményvesztettnek érzed magad miatta.

 

• Kezded döntéshelyzetben az egyszerűbb megoldásokat keresni, nem pedig a helyeseket, mert azok túl sok munkával járnának.

 

• Nincs benned reménység, tulajdonképpen kétségbeesett vagy. Foglalkoztat a halálnak a gondolata és az, hogy milyen lenne nélküled a világ.

 

• Hullámokban rádtör valami megmagyarázhatatlan levertség vagy aggodalom. Akár pánikrohamod is van, és nem érted, hogy mitől.

 

• Egyre inkább eltávolodsz a családodtól és a barátaidtól.

—————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

---

 

---

HISZen Ő él

2015. 03. 23.

A Hivatásmegőrző Szolgálat munkatársai két napos együttléten Szarka Miklós magyarországi lelkipásztor vezetésével egy továbbképzési alkalmon vettek részt Györgyfalván a Bethlen-Házban, 2015 március 18-19.-én.

Az együttlét a Beszélgetések önmagammal – coram Deo  címszó alatt zajlott.

Szarka Miklós, aki a Házasság és Családsegítő szolgálat egykori vezetőjeként több éven keresztül lelkipásztor kollegáit is pásztorolta, és aktív nyugdíjasként most is pásztorolja,  a jól ismert tétellel indított, miszerint a személyiségünk Isten kezében munkaeszköz, és éppen ezért oda kell figyelnünk rá, karban kell tartsuk, az önismereti munka életünk végéig tartó kötelességünk. Kálvin is erre hívja fel a figyelmünket már az Institutio első soraiban: „egész bölcsességünk, már ti. amelyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk, két részből áll: Isten s önmagunk ismeretéből. egyébként, bár egymással sok kapocs fűzi őket össze, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szüli magából a másikat.”

Meghatározó volt a képzés vezetőjének a biblicitása, ahogy minduntalan visszautalt a Szentírásban olvasható tanításokra, és közel hozta azokhoz a pszichológia, orvostudomány által felismert megállapításokat.

A HISZ munkatársai , akik azt tűzték ki célul, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület területéről és gyülekezeteiből hivatásgondozási, lelki- és életvezetési, általában bármiféle lelkigondozói segítségért fordulónak törődést és számukra lehetőség szerint a megfelelő segítségnyújtást kínálják fel, önmaguk számára is fontosnak tartják a lelki karbantartást. Ennek egyik elemeként, az önmagunkkal folytatott beszélgetés célja az önmagunk jobb megismerése és a hozzánk illő viselkedés kialakítása. Mint minden kommunikációnak, ennek is vannak akadályai, mint pl. amikor a problémát kihelyezzük vagy behelyezzük magunkba.

Szarka Miklós vezetésével sorra vettük az önmagunkkal folytatott akadálytalan párbeszéd lépcsőfokait, szempontjait.

A több mint két évtizedes lelkigondozói tapasztalatból hozott legfrissebb esetmegbeszélések  megerősítették bennünk, hogy még hosszú és nehéz munka áll előttünk ahhoz, hogy a HISZ betöltse rendeltetését. A már eddigi megkeresések bíztató jeleknek bizonyulnak, de szükség van arra, hogy a lelkészi társadalom előtt ismertté tegyük a Hivatásmegőrző Szolgálatot. Ehhez logót választottunk, honlapon (https://hivatasmegorzoszolgalat.wordpress.com/) és Facebook-on hirdetjük elérhetőségeinket és keressük a személyes találkozás alkalmait is, amikor beszélni tudunk arról, miben tudunk segítséget nyújtani a hozzánk fordulóknak.

Addig is és azután is szolgálatunk fontos elemeként marad az egymásért való imádkozás, Coram Deo, Isten elé víve szolgálatunk nehézségeit, örömeit, áldásait és megpróbáltatásait.

Sógor Árpád, HISZ munkatárs

Kolozsvár, 2015 március 22

http://reformatus.ro/hiszen-o-el.html

*********************************************************************************************************************************

Elsősorban lelkipásztoroknak vagy családtagjaiknak ajánljuk:

“Aki tisztában akar lenni önmagával, annak meg kell nyílnia bizalmasa előtt, akit szabadon választott, és érdemesnek talált erre a bizalomra.” 

Dr. Paul Tournier

 

---

 

biblioplakat2014

Bibliodráma

“férfivá és nővé teremtette őket…”

A Romániai Bibliodráma Egyesület

60 órás önismereti jellegű, saját élményű

bibliodráma csoportmunkát indít novemberben,

FÉRFI és NŐI SZEREPEK témában.

Helyszín: Brassó, a Magyar Evangélikus Egyház

gyülekezeti terme.

Szeretettel várjuk az érdeklődők jelentkezését

november 16-ig a következő telefonszámokon:

Gáspár-Babos Etele bibliodráma-vezető

0743-072716

vagy

Fancsal Zsolt bibliodráma-vezető

0743-031141

A csoportmunkának részvételi díja van.

ELINDULT VALAMI

Figyelem: FACEBOOKon is elérhetők vagyunk: https://www.facebook.com/pages/HISZ-Hivat%C3%A1smeg%C5%91rz%C5%91-Szolg%C3%A1lat/1488949401373118?sk=info&tab=page_info

Kedves Embertársak!

„Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat. Légy egy fűszálon a pici él S nagyobb leszel a világ tengelyénél.” (József Attila)

E közismert sorokkal protagonista központú pszichodráma csoportot indítunk Kolozsvárott Osváth Enikő pszichológus társammal 2015. februárjától. A csoport terápiás jellegű, – de nem terápia! A megajánlott 160 óra másfél évet ölel föl, havi 10 órás blokkokban (péntek du.-tól szombat du. –ig) Létszámkerete 10-14 fő. A jelentkezőkkel az indítást megelőzően személyes mélyinterjút készítünk. A zárt csoport szerződéses keretek között, a Romániai J.L. Moreno Pszichodráma Társaságnál bejelentve működik. Arra kérlek, hogy beszélgetős- vagy lelkigondozotti köreitekben továbbítsátok ezt a önismereti lehetőséget! A csoportdinamika érdekében barátok, társkapcsolatban élők, alá-fölérendeltségi viszonyban lévők együtt nem jelentkezhetnek. A terápiás jelleg miatt pedig minden egyéb külső segítő kapcsolatot fel kell függeszteni a csoportműködés idejére. Megkeresés esetén személyes és részletes tájékoztatást biztosítok. Elérhetőségem: kabaif@yahoo.com, mobil: 0740-061-943
Köszönettel és szeretettel:
Kabai Ferenc