Erdélyi református lelkipásztorok hivatásmegőrző és lelkigondozó szolgálata

Mintha én lennék

Tekintettel a Hivatásmegőrző Szolgálat konfidencialitásra vonatkozó kötelezettségére, olyan példákat teszünk itt közzé, akik nem a mi segítő szolgálatunkat, hanem a miénkhez minden szempontból hasonló, de más országban működő segítő szolgálatot vették igénybe. Ezeket a példákat bátorításul tesszük közzé – ilyen, és ehhez hasonló gondokkal küzdők felé nyújtjuk ki segítő szándékkal kezünket.

*********************************************************************************************************************************************

Fáradt tiszteletes asszony

Nincs erőm a történetem részleteit is elmondani. Nem is tudom pontosan, hogy mi a baj velem, csak azt tudom, hogy fáradt vagyok. Rágugliztam a “fáradt tiszteletes asszony”-ra, hogy lássak más történeteket, hátha nem csak én vagyok így. Szégyellem magam, mert a férjem igazán akarja végezni a munkáját, én pedig nem veszek részt benne. Nem látom az értelmét az egésznek. Nem látom Isten jelenlétét az istentiszteleten, és nem akarom ezt így tovább csinálni. Nem mondom el a férjemnek, mert nem akarok csalódást okozni neki. Úgy szeretnék csak leülni, és hagyni hogy valaki engem vigasztaljon, segítsen, és ne várjon tőlem semmit. Hogy ne kelljen nekem törődni mindennel. Szeretnék egy virágzó gyülekezet tagja lenni, ahol nem csak néhány komor ember van. Szeretnék egy ilyen közösség lelkipásztorának a felesége lenni. Szeretem a férjemet, tisztelem a hivatását. Mellette akarok lenni, de nem tudom, hogy ezt így még meddig bírom.

****************************************************************************************************

Nem tudom tovább csinálni

25 éve szolgálok, mindenik szolgálati helyemen nehéz dolgom volt, hanyatló, apadó közösségekben szolgáltam. Ha volt is eleinte gyarapodás, fellendülés, egy idő után minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba.

Az idei év a legnehezebb a szolgálatomban. Szeretem a gyülekezetet, ahol szolgálok, kedves emberek vesznek körül, jó a közösség. De igazán komolyan nem érdekli őket az evangélium. Jól elvannak, a megszokott életüket élik, maguknak szerveznek közösségi alkalmakat, de a templomba nem járók egyáltalán nem is érdeklik őket, szerintem lenézik őket. És persze fogy a gyülekezet, lassan kihal. Kevés a fiatal, de ők nem érzik jól magukat ebben a belterjes közösségben, és én sem találom meg a hangot velük.

Ráadásul az idén a feleségem beteg lett, a szüleim halálát sem hevertem még ki. Fáradt vagyok, sokszor ingerült, ideges, elégedetlen, és úgy érzem, az Úr is magamra hagyott.

****************************************************************************************************

Valami megváltozott

Komoly templombajáró családban nőttem fel, olyan természetes volt, hogy teológiára megyek, lelkipásztorként akarok szolgálni az Úrnak. Az első szolgálati helyemen csak fél évig voltam, akkor meghívott egy gyülekezet. Szép időszak következett, nem volt könnyű, de úgy éreztem, hogy Isten áldása volt a munkámon, sokan jártak templomba, sok mindent megvalósítottunk együtt. Aztán körülbelül 7 év után a hangulat kezdett megváltozni.  Mintha lassan kicserélődtek volna az emberek, egyre több kötekedő, kicsinyes, rosszindulatú embert vettem észre. Lehet, hogy meguntak engem. Olyan dolgokat kezdtek mondogatni nekem, amiket én sosem mondanék egy lelkipásztornak, mindenben hibát találtak, mindenbe belekötöttek, azt is az én fejemhez vágták, amiről nem én tehettem. Én akármennyire próbáltam türelmes, kedves lenni, az emberek ellenségesek lettek. Nem csaltam a feleségemet, nem loptam az egyház pénzéből, semmi sértő vagy törvénytelen dolgot nem tettem. Csak a munkámra próbáltam figyelni – az igaz, hogy ami nem ezzel függött össze, abban nem szívesen vettem részt. De próbáltam szeretni a rámbízott embereket, szívből prédikáltam nekik az Isten Igéjét.

El kellett jönnöm abból a gyülekezetből, most egy kisebb gyülekezetben szolgálok, de a kudarcot még nem emésztettem meg. Most sem értem, hogy mi romlott el. És félek, hogy megint ugyanaz fog történni. Néha arra gondolok, hogy bárcsak ne ezt a hivatást választottam volna. De most 41 éves vagyok, és csak ehhez értek. Az emberek szeretik, ahogy prédikálok. Ha Isten adott ehhez képességet, akkor miért nem adott a személyes kapcsolatokhoz is? Néha azt gondolom, hogy nem is hallja az imádságaimat. Sokszor jut eszembe, hogy legjobb lenne meghalni. Legalább tízezerszer kérdeztem már magamat is és Istent is, hogy mivel érdemeltem ezt? Ez a hűségesen végzett munka jutalma?

***************************************************************************************************

Már nem élvezem

Olyan lelkesedéssel és energiával vetettem bele magam a szolgálatba a teológia után, mint a játszótéren rohangáló kisgyermekek. De most, több mint 20 év szolgálat után elegem van belőle. Régen szerettem a vasárnapot, most alig várom, hogy lejárjon. Csak az a baj, hogy mindig jön a következő 🙂 Az a furcsa, hogy most jó gyülekezetben vagyok, az emberek járnak templomba, az épületeinket rendbe tettük, a bankszámlánkon van egy kis pénz. Mikor ide kerültem, minden haldoklott. Boldog kellene legyek, de borzalmasan érzem magam. Olvasom az Igét, kitartóan imádkozom, próbálok tanulni, sokat olvasok, készülök, mégis állandóan az jár az eszemben, hogy otthagyom a szolgálatot, keresek valami más elfoglaltságot. Persze ez nem ilyen egyszerű, a családommal ezt nem tehetem meg. De elegem van a lelkészkedésből. Már nem is emlékszem arra, hogy milyen volt normális embernek lenni. Tudom, hogy jó dolgom van, azt is tudom, hogy Isten szeret engem, de elkoptam, és bűntudatom van miatta.

**************************************************************************************************

Prédikálni vagy nem prédikálni

Öt hónapja vagyok egy kis gyülekezet lelkésze. Az első istentiszteleten, amit tartottam, a családomon kívül nyolc ember volt. Most a családdal együtt néha akár húszan is vagyunk. Persze tudom, hogy ennek is örülni kellene, de én többre vágyom. Vállaltam egy másodállást, a feleségem nem ért egyet ezzel, de sajnos a fizetésből nem jövünk ki. Lehet, hogy nem is prédikálásra hívott el Isten, nem ez a feladatom? Nem tudom. Nagyon egyedül vagyok. Tudom, hogy hová tartozom, mégis az az érzésem, hogy Isten elfeledkezett rólam.

**************************************************************************************************

Hogyan tovább?

Negyvenöt éves vagyok, egy közepes egyházközség lelkipásztora. Húsz éve szolgálok.

Bajban vagyok, és egyre nagyobb a baj. A feleségemnek az orvosi kezelése és a lányom taníttatása sokba kerül, és a fizetésem túl kevés. A Gondviselő mindig kirendelte, amire szükség volt, de a kiadásaink mindig meghaladják a bevételt, és ez így nem mehet sokáig.

A gyülekezetben nem rossz a helyzet, de egyre kevesebben járnak templomba, ott is egyfolytában baj van a pénzzel. Bár senki nem mondja a szemembe, de érződik, hogy ha jobban végezném a munkámat, jobb lenne a helyzetünk. Öt éve vagyok itt, ha csak valami nagy változás nem lesz, előbb-utóbb már nem fogják tudni fenntartani a lelkészi állást.

Értelmes, tapasztalt, olvasott ember vagyok, nem ijedek meg a munkától, de kezd elegem lenni abból, hogy keményebben dolgozom kevesebb pénzért, mint a gyülekezeti tagok. Akármit próbáltam ebben a gyülekezetben, nagy változást semmi nem hozott. Irígylem azokat a fiatal kollégákat, akik nagyobb és jobban fizető helyeken vannak.

Lehet, hogy ez a kapuzárási pánik, hogy középkorú lettem, van három gyermekem, egyik bentlakó, nincs tartalékom, nincs előrehaladás, még sokáig törleszthetem az adósságomat, és lehet, hogy nyugdíjig semmi sem lesz jobb.

Belefáradtam. Otthagynám a lelkészi szolgálatot, de nem tudom, hogy tudnám előteremteni a szükséges pénzt. A szaktudásom csak egyházi munkában ér valamit, és kezdőként indulni egy másik pályán megint azt jelentené, hogy csak majd sok idő múlva lesz könnyebb. És – ahogy mondtam – Isten eddig mindig megsegített, Neki sem akarok hátat fordítani. Ha Isten az egyházban akar szolgálni, akkor biztosan van tovább, csak még meg kellene találnom , hogy hogyan.

**************************************************************************************************

Támogatás

14 éve vagyok lelkész, komolyan veszem a szolgálatot egy kicsi gyülekezetben. De bosszant, hogy a mi munkánkat senki sem ismeri el, pedig a legtöbb munkát mi végezzük. Csalódtam az egyházban, mert nem támogatja ezt a munkát úgy, ahogy kellene. Én nem tudok elmenni szabadságra, minden gondomat egyedül kell megoldanom.  Elegem van abból, hogy a pénz miatt kell törjem a fejem. Ha a misszió az egyház feladata, akkor miért vagyunk olyan egyedül ezekkel a gondokkal?

**************************************************************************************************

Öt év szolgálat és két infarktus

Negyven éves koromban kerültem abba a gyülekezetbe, ahol Édesapám korábban harminc évig volt lelkész. Ő 2005-ben meghalt, és a gyülekezet engem ugyanabban az évben meghívott. A gyülekezeti élet fellendült, sok új ember kapcsolódott be közösségbe. 2006 Áprilisában infarktust kaptam egy olyan napon, amikor korábban kettőt prédikáltam. Abból felépültem, és öt évvel később egy újabb, súlyos infarktusom volt, de ezt is túléltem. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért történtek ezek.

Rájöttem, hogy mások elvárásai alapján saját magammal szemben irreális elvárásokat támasztottam. Kihívást jelentett a bizonytalanság, hogy vajon Édesapám sikerét utól tudom-e érni, esetleg felülmúlni. Azok a gyülekezeti tagok, presbiterek, akik szerették őt, elvárták tőlem, hogy egy hetven éves ember bölcsességével, és egy negyven éves energiájával rendelkezzem. Ez lehetetlen volt.

A gyűlések, megbeszélések, az éretlen keresztyének vitáiban való közvetítés leterhelt. Növelte a terhet, hogy a gyülekezeti tagok tőlem várták, hogy a kitaláljam a gyülekezet következő programjait, és új szolgálati lehetőségeket fedezzek fel, új kezdeményezésekkel álljak elő. Tudtam, hogy ez nem jó vezetési stílus, de az elődöm – az Édesapám ehhez szoktatta őket. Ő elképesztően hatékonyan csinálta ezt, de én nem tudtam, nem tudom ugyanúgy csinálni.

Még tanulom, hogy inkább Krisztusra figyeljek, és ne az emberek elvárásának próbáljak megfelelni. Nem biztos, hogy minden terhüket magamra kell vennem. Krisztus egyházának a sikere nem az én felelősségem. Én csak szolgálom Őt, és csak Őt szolgálom egyedül. A pihenés, kikapcsolódás nélkülözhetetlen a hosszú távú szolgálathoz.

****************************************************************************************************

60 fölött

60 éves lelkipásztor vagyok, falusi gyülekezetben szolgálok. Az utóbbi években kollégákkal beszélgetve többen kérdeztek rá, hogy mikor megyek nyugdíjba, hogy készülök-e már nyugdíjba, hogy hova fogok költözni, meg ilyeneket. Én egész életemben hűségesen próbáltam szolgálni, és végig vártam arra, hogy majd valamikor sikerül egy kicsit előrelépni, majd megjön a megbecsülés. Még most is lennének terveim, megvalósításra váró elképzeléseim. De már mindenki azt kérdezi, hogy már mikor megyek nyugdíjba. Úgy tűnik, hogy a magamkorú lelkészeknek félre kell állni az útból, mert a gyülekezetek jobban szeretik, ha fiatal papjuk van. Emiatt, hogy sürgetnek félreállni, kiábrándultam az egész rendszerből, tehetetlenül dühös vagyok, és minden akaraterőm odalett. Ezért most már lassan kezdek beletörődni, hogy ezen már csak a nyugdíjazás segíthet. De lehet, hogy az sem.

**************************************************************************************************


Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s

Tag Cloud

%d bloggers like this: